Az érzelmek sodrásában
X/42
A párok pánikszerűen menekültek az asztalok közé. Eszter az anyjához sietett. Mari kényszerű, furcsa fogságában a várhatónál bátrabban viselkedett, csak boldogtalanul súgta:
- Egész évben rólunk fognak beszélni!
Most azt sem vigasztalta volna, ha sejti, hogy András kiállása láttán néhány reménytelenül magányos nő szívesen cserélt volna helyet vele, s Nagy Klára lélekben már besárgult az irigységtől.
- Annyi baj legyen!- súgta vissza Eszter legyintőn, mint akinek már minden mindegy. Nem sejtette, hogy ezen az estén adnak még több okot is arra, hogy az ácsfaiak sokáig emlegessék őket.
András hangja most már egyértelműn fenyegető volt.
- Engedd el, vagy ütök!
Közben néhányan bizonytalankodón megjelentek az elnök mögött, mint akiknek kötelező kiállni, de kevés kedvvel, s bátorsággal teszik. Köztük volt a cingár főkönyvelő is, sápadt, ijedt arccal.
Bálint határozottan viselkedett. Nyíltan, félreérthetetlenül András mellé állt. Nem akármilyen cselekedet volt saját főnökével szembefordulni. Eszter megsimogatta érte a tekintetével.
Arra ocsúdott, hogy Zoli is András mellé lépett, olyanféle testtartásban állt meg, mint aki arra készül, hogy néhány szakszerű, jól irányzott rúgással bírja jobb belátásra az italos, elképesztőn makacs embert.
Nem volt szükség a segítségükre. Nagy Zsiga felmérte az erőviszonyokat, s gyorsan meggondolta magát. Elengedte végre Mari kezét. Mari nem úszta meg ennyivel. Az elnök az arcába csikorogta:
- Ki vagy rúgva!
Aztán Bálinthoz fordult.
-Te is, te barom!- mondta úgy, mint aki szívesebben ütne.
Bálint felnevetett.
-Meggondolod te azt holnapra!
Alighanem okkal mondta, mert Nagy Zsiga csak halk káromkodással felelt, s elrobogott a konyhába vezető csapóajtó felé. Mentek a vendéglő dolgozói is, sietett utánuk a szövetkezet főkönyvelője, még mindig feltűnően sápadt volt.
András kézfogással köszönte Bálintnak, s Zolinak a karakán pártfogást. Megindultak vissza az asztalokhoz. Eszter pár lépést Zoli mellett tett meg. Zoli ugyanazzal a komor, keserű arccal hallgatott, ahogy a poharába beletaláló italt nézte.
Eszter legszívesebben rákiáltott volna, hogy ne játssza újra a sértődöttet, mert a nélkül is éppen elég van a rovásán. Helyette halk nehezteléssel szólalt meg.
- Vártalak a táncba!
- Nem úgy tűnt!- felelte Zoli zordan.
Egymásra néztek. Zoli szemében szívet szorító, kiáltó bánat volt. Eszter hitetlenkedőn kérdezte:
-Csak nem vagy féltékeny Bálintra ?!
-Láttam, amit láttam! - felelte Zoli fojtott hangon.
- Hogy te milyen csacsi vagy!
Feleletet nem kapott. Zoli otthagyta, s elment a helyére. Lettit hívta mindjárt, s rendelt még egy tüzes konyakot. Aztán hozzátette, hogy legyen dupla.
- Ez egyszerűen borzasztó!- mondta Eszter nyílt keserűséggel, amint leült az asztalukhoz.- Zolin megint kitört a féltékenység. Változatosság kedvéért most Bálint miatt, mert együtt táncoltunk. Bálintra féltékeny, éppen Bálintra, mintha nem tudná, hogy gyerekkori barátok vagyunk. Tetejében nagyon komolyan gondolja. Iszik, kesereg. Még mindig úgy viselkedik, mintha kicserélték volna.
- Menjünk haza, András!- indítványozta Mari- Látod, Eszter is csak kesereg.
- Látom, hogyne látnám, hogy Zoli se könnyíti meg a helyzetünket, de ahogyan mondani szoktuk, még nem ért véget a nap! Ami pedig azt illeti, nem szabad most hazamennünk. Csak magunknak ártanánk vele. Gyávaságnak ítélnék. Megfutamodásnak. Az olyan embereken pedig bátrabban köszörülik a nyelvüket.
- Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mikor érzem, hogy mindenki minket néz! - mondta Mari úgy, mint akiből teljesen elfogyott a kritikus percekben mutatott bátorság.
- Dehogy néznek, Marikám! Van jobb dolguk is. Ha mégis gondolod, éjfél után elmehetünk. Addig pedig részt veszünk a közös programokban. Jól érezzük magunkat akkor is, ha kicsit sem tisztelt elnök urat megüti a guta miatta!
Bálint nem fűzött észrevételt sem Eszter, sem András szavaihoz. Kényelmesen hátradőlt a székén, s Zolit figyelte. Éppen rálátott. Nézte, ahogy felhajtotta a dupla konyakot, aztán a boroskancsóból töltött magának, s szinte egy hajtásra azt is utána küldte, majd töltött újra. Vöröset ivott, míg asztaltársasága előtt fehérbor volt a kancsókban, s jóval ritkábban emelgették poharaikat. Bálint megállapította magában, hogy Zoli meglepőn jól bírja az italt, lehangoltságon kívül nem látott mást rajta. Mégis valamiféle elégtételt érzett, s gondolatban beszélt hozzá :" Öreg, ha Eszternek köszönhető jó sorsoddal sem tudsz élni, akkor vajon mit teszel majd, ha az a magasságos, könyörületes Úristen meghallgatja végre mindennapi imádságom?!"
Mivel senki sem olvashat a sors könyvében, nem sejtette, hogy egy napon majd őszinte szívvel megbánja ezt a gondolatát.
X/43
A vendéglői program szerint kilenctől tizenegyig harmonikaszó, tánc, utána Szív küldi-t hirdettek. Majd tizenegytől éjfélig közös televíziózást, a kabaré műsor javának megtekintését. Éjfélkor a televízión keresztül, az országgal együtt köszöntik az új esztendőt. Majd hajnalig tánc, melyhez a helybeli lakodalmas banda biztosítja a zenét.
- Elkezdik a Szív küldi-t!- örvendezett Kismagdi izgő-mozgó jókedvében. Valóban. Letti a söntéspult mögött notesszal, s tollal fogadta a jelentkezőket. Bálint is, Dávid is beállt a sorba, majd Barna is követte őket.
Miska elfoglalta helyét újra a székében, s felhangzott megint a gyönyörűséges harmonikaszó. Miska bácsiról tudott volt, először mindig hallgatót játszott, megboldogult felesége, Annuska emlékére. Így csillapította lelke bánatát. Maga sohasem dalolt, de azt szívesen vette, ha vendégei dalolgattak. Ahogy most is. Törzsvendégek közül sokan ismerték a nóta szövegét is, de azt talán csak kevesen tudták, hogy egykoron Gárdonyi Géza írta. S, dalolták visszafogottan, halkan, ahogy az alkalomhoz illett.
„ Annuska, lelkem! Szeretsz-e engem? Szeretsz-e engem, szép kökényvirág? Ne nézz se jobbra, ne nézz se balra. Ne nézd, hogy mit mond az irigy világ! Annuska, lelkem, csókolj meg engem, csókolj meg, ha a szívecskéd szeret. Ne nézz se jobbra, ne nézz se balra, csak hunyd be, hunyd be, szép kökény szemed. Annuska, lelkem! Ölelj meg engem! Ha észre is vesz az édes anyád. Ne nézz se jobbra, ne nézz se balra, mintha a nyakkendőm igazítanád.”
Amint befejeződött a nóta, Miska még improvizált kicsit levezetőnek. Letti beszüntette a nótarendelést, nagyapja mögött rákönyökölt a söntéspultra, dekoltázsát még inkább közszemlére téve adta az instrukciókat, hogy mikor melyik nóta következzen, s bejelentette az első Szív küldi számot.
Szebbnél szebb nóták jöttek sorra, nevek és üzenetek kapcsolódtak hozzá. Némelyik nyílt szerelmi vallomás volt, míg mások rejtélyes üzeneteket kaptak, melyet csak az érthetett, akinek szólt. A nóta viszont mindenkié volt. Letti az egyik ilyen alkalommal azt mondta :
-Most egy messzire való lány figyeljen, mert a nóta neki szól! Aki küldi, azt reméli, találkozásuknak az új esztendőben is lesz folytatása.
Kismagdiban nem volt kétség, boldogan mosolygott, s kislányos zavarában lesütötte tekintetét, így várta a nótát. Dávid árulkodó, elégedett mosollyal nyugtázta. Kismagdinak küldött nóta azt mondta:
„ Olyan szépnek látlak téged, mint egy nyíló rózsát. Ezért küldi szívem néked, szívből ezt a nótát. Ha te kincsem, mindörökre hű maradnál hozzám, én az igaz boldogságot lábad elé hoznám...”
András is, mások is dalolták, csak éppen Dávid nem. Kismagdi mégis elvarázsoltan nézett a fiúra, érdemeiből semmit sem vont le, hogy nóta közben úgy hallgatott, mint Heltai Jenő fogadalmat tett, néma leventéje.
Eszter elnyomott egy mosolyt, noha nem volt amúgy mosolygós kedvében. Szeme sarkából Zolit figyelte, s egyre nyugtalanabb lett attól, amit látott. Zoli előtt a kétliteres üvegkancsóban már alig volt a borból, egyedül itta meg, nem beszélve a konyakokról. Éppen keseregni akart anyjának miatta, de Letti hangja közbeszólt.
- Eszter figyelj, két nótát is kapsz! Az elsőt Barna küldi, a második nóta titokzatos küldője kézcsókját küldi, s az a kívánsága, fogadd a nótát szóról szóra!
Eszter meglepődött. Érthetetlen volt számára mindkét nótaküldő szándéka. Barnára tekintett kérdőn, a fiú nem indokolt, hajlandóságot sem mutatott rá, csak torzan mosolygott.
A második nóta küldőjének kilétéről sejtése sem volt. Zoli aligha lehetett, nem vallott volna rá. Köztük lévő feszültség még kevésbé tette valószínűvé, de nem is látta elmozdulni az asztaltól.
Miska már játszott, megint bevezette a nótát néhány taktussal, András közben okulva az előbbiekből, azt mondta, Eszternek közösen dalolnak. Bálint mindjárt bólintott. Együtt dalolt velük a vendégsereg, az orgonavirágos tavasz éjszakákról, mikor a boldogtalan lélek a múltat keresve, szerelemről ábrándozik.
Eszter megbocsátón, kedvesen nézett Barnára, de kicsit csóválta a fejét közben, mint aki azt mondja, " már túl kellett volna tenni magad a történteken, hiszen időközben más lánynál is megfordult a lelked."
Következett a másik nóta, melyet Eszternek szóról-szóra úgy kellett volna értelmeznie küldője kívánsága szerint, ahogy a nóta mondja. Ezt a nótát kevesen dalolták. Nem véletlenül. Sándor Jenő szívszorítón szép nótája évtizedekkel előbb született, a fiatalság nemigen találkozhatott vele. Hacsak szerelmi bánatában nem akadt rá valahol, s megjegyezte magának, mert a nótával együtt dobbant a szíve.
„ Imádság már az is, ha szemedbe nézek, könyörögve kérdem : mért lettél a végzet ? Mért hideg a szíved, forró nyári este ? Mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve ? Könnyeim utánad miért is peregnek? Ilyen bánatosan, ilyen halálosan miért is szeretlek?”
Eszter elnyílt szemmel hallgatta. Aztán valami megérzéstől vezérelve Bálintra nézett. Abban a pillanatban tudta, kitől kapta a nótát.
- Miért küldted éppen ezt ?- kérdezte kis nehezteléssel, mint akinek egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy személyes oka lehet rá.
Bálint arcán volt valami nyugtalanító kifejezés, aztán változott az arca, s kesernyés mosollyal mondta:
- Gondoltam, ha Zolin újra kitört a féltékenység, legyen rá valami oka is.
- Előbb Barna, most meg te! Ne tegyétek ezt velem!- nevetett fel Eszter tiltakozón.
Aztán összerezzent. Zoli hatalmasat ütött tenyerével maga elé az asztalra, hogy ugráltak a poharak, s odakiáltott Lettinek.
- Várj a következő bejelentéssel!...-mondta, majd Miskához fordult, s már csendesebben folytatta- Miska bácsi, játszd el nekem - Petúr dalát!
Letti nem vette jó néven a közbeszólást még a tóvári berkekben közismert, s közkedvelt sportembertől sem. Mivel természeténél fogva kissé lazán állt műsorközlői feladatához is, jó hangosan megjegyezte:
- Indulatodban se muszáj csapkodni az asztalt, bajnok! Vezesd le inkább a tatamin. Azért még elismerést is kapsz!
- Bocsánat!- mondta Zoli bebizonyítva, hogy ilyen helyzetben sem feledkezik meg az elemi udvariasságról.
A terem szinte elcsendesedett. Miska elmosolyodott, módfelett kedvelte Zolit, s játszani kezdte az első akkordokat. Zoli felállt kezében teli pohárral, s kellemes hangja betöltötte a termet.
-„ Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd, S, az üdvösségedet könnyelmün tépi szét, Hazug szemében hord mosolyt, és átkozott könnyűt, S, míg ez szívedbe vágyat olt, az égő sebet üt…”
Mire a dalban eljutott addig, hogy „ gondold meg és igyál, örökké a világ sem áll,…” már nem egyedül dalolt. A férfiak sorra álltak fel az asztaloknál hasonló módon, kiengedték hangjukat is, mintha mindnek egyszerre támadt volna sürgős felpanaszolni valója. Innen-onnan nevető, vagy méltatlankodó női hangok kísérték a férfiak különös produkcióját.
Mire véget ért a dal, felhangosították a televíziót a kabaréműsor miatt.
Esztert nem érdekelte a kabaré. Elfoglalták gondolatai. Már sehol sem volt a mérlegelő fontolgatás. Úgy érezte, cselekednie kell, mielőtt Zoli teljesen leissza magát. Amint végiggondolta, felpattant a helyéről, s indult. Mariék csak akkor vették észre, mikor már ott volt. Eszter nyilvánvaló szándékkal rátette Zoli itallal teli borospoharára a tenyerét, s hangja határozottan csendült.
- Elég volt! Ne igyál többet!
- Mert ?!- kérdezte Zoli, s felemelkedett. Nézték egymást. Egymás szemébe néztek. Eszter szája szélén remegett a sírás, s igen halkan mondta:
- Mert végleg elrontasz mindent.
- Hát, nincs még vége ?- kérdezte Zoli fátyolos hangon.
- Nem tudom. De azt igen, hogy biztosan vége lesz, ha megiszod ezt a pohár bort. Végleg vége lesz!
Zoli mélyet sóhajtott, mint aki nagy-nagy nyomás alól szabadult, de hangja neheztelő volt.
- Ezek szerint úgy gondolod, hogy részeg vagyok?!
- Ma este rengeteget ittál. Petúr dalával csak azt bizonyítottad, hogy ebben az állapotban nem tudsz helyes döntéseket hozni. Ahogy ok nélkül rád tört már megint a féltékenység is.
- Nem ok nélkül! Bálint tánc közben végig a szívére ölelt.
-Hogy szokás karolni azt, akivel ilyen táncot táncol az ember, ennyire szűk helyen ?!
- Láttam az arcát, kicsi édes!- mondta annyi keserűséggel, hogy Eszter fellázadt.
- Te vagy keserű, akkor én mit mondjak?! Petúr dalát érezted jogosnak, jellemzőnek arra, ami köztünk van, mikor te vétkeztél?! Szerencsétlen, véletlen mozdulatom miatt, eddigi kapcsolatunk legszebb órája után hagytál faképnél sértődésből, burkolt féltékenységből. Még azon az éjszakán kikötöttél más ágyában. Most Bálint miatt sértődsz. Pedig pontosan tudod, Bálint a barátom kisiskolás korom óta. Olyan, mint egy testvér. Együtt érez velem örömben, bánatban. Tudta, mennyire rosszulesik, hogy hiába várlak. Bántotta, hogy bánkódom. Ha láttál az arcán valamit egyáltalán, csak az együttérzést láthattad!
- És a nóta ?! Tőle kaptad, a fejem teszem rá!
- El is vesztenéd mindjárt, mert az a nóta valójában neked szólt. Bálint azt mondta, ha már féltékenykedsz, legyen rá valami okod is. Büntetés volt. Bőven rászolgáltál.
- Hogy azt a!- nevetett fel Zoli dühösen, s hozzátette, mint aki megadta magát- Rendben van, akkor ezt hagyjuk!
Esztert most nem lehetett egykönnyen megbékíteni.
-Ne hagyjuk! Alaptalanul gyanúsítottál, miközben magadnak nagyvonalúan megbocsátottad a bűnöd!
- Nem bocsátottam meg, és soha nem is fogom!... Esküszöm mindenre, ami szent, hogy ezerszer megbántam, irgalmatlanul megbántam, hogy bódult fejjel, esze ment módjára, jégre vittem a boldogságunkat!- mondta Zoli, s őszinte megbánásról tanúskodott megrendült hangja.
Eszter szemében megremegett a fény.
- Elhinném, boldogan elhinném, ha nem ennyi ital után mondod!- felelte, s teleszaladt könnyel a szeme.
Zoli gyönyörködőn nézte. Olyanféle öröm volt a szemében, mint mikor valaki túljut a mély szakadék fölött himbálózó, már-már leszakadni készülő, ingatag hídon. Szinte ujjongott a lelke annak tudatában, hogy van még remény. Nem érte be ennyivel, megjelent szája körül az a csibész mosoly is, amit Eszter már jól ismert, s most nem értette az okát. Hangja sem volt már komoly, vagy megilletődött. Éppen ellenkezőleg. Tréfálkozó, bolondozó módon szólalt meg, mint akinek esze ágában sincs titkolni, hogy hirtelen nagyon jó kedve támadt.
- Itt, és most, mindenki előtt, - legyen az hölgy, vagy úr, aki inkább bennünket figyel, mint ezt a félresikerült kabaréműsort, vagy a mellette ülő párja szemét, esetleg helyette, feltételezve, de meg nem engedve, más úr vagy hölgy köti le figyelmét, nem beszélve Letti dekoratív dekoltázsáról, vagyis - legelőször előtted, szívem édes kicsi boldogsága, és a tisztelt, igen nagyra becsült érdeklődők előtt, ezennel leteszem az ünnepélyes esküt arra, hogy ebből az italból, ami ebben a kancsóban van, életem végéig egy kortyot sem iszom többet, ha te édes, úgy akarod! – mondta, miközben szívére tette az egyik kezét, míg a másikat esküre emelte.
Eszter szeme még mindig szomorú volt. Most nem tudta értékelni Zoli humorát.
- Áh! Nem beszélsz komolyan!- mondta keserűen.
Zoli keze lehanyatlott.
- Mert ennyi ital után nem lehet hinni nekem, hiszen úgysem tudom, hogy mit beszélek?!
- Sajnos, ezt kell gondolnom.
- Szeretnék kérni tőled valamit… - mondta Zoli, s most nem volt az arcán a csibész mosoly. Komor, keserű volt az arca újra. Aki figyelte őket, s csendes hangjukat nem halhatta a felerősített televízió hangjától, a teremben ülők zsongásától, arcuk változásából is köveztethetett arra, hogy éppen hol, merre tartanak az egymáshoz vezető úton. Mari is ezt tette. Lányáékról nem tudta levenni tekintetét. Viszonylag közel voltak, mégsem lehetett érteni egyetlen szavukat sem. Olyannak tűntek, mint akik csak beszélgetnek. Lánya változatlanul szomorú volt, míg Zoli hol ilyen, hol olyan, s rengeteget beszélt. Ez kicsit elbizonytalanította abban a feltevésében, hogy a fiú részeg. Sok italos emberrel találkozott már a mindennapi élet során, de mindnek botladozott a nyelve, vagy viselkedése árulkodott arról, hogy többet ivott a megengedhetőnél. Zolinál nem tapasztalt hasonlót. Mondta Andrásnak. András felnevetett, s azt felelte, ha Zoli esze elment attól, ami a kancsóban van, aligha jön vissza többé. Mari sejteni vélte a rejtélyes mondat értelmét.
- Nagy betyár ez a fiú!- mondta maga is elmosolyodva.
- Inkább az legyen, mint mulya!- felelte András, s neheztelő pillantást küldött keresztfia felé. A fiú félig háttal ült, s a kabaréműsort figyelte elmélyülten, miközben Kismagdiék takarásban csókolóztak a háta mögött.
András mosolygott a bajsza alatt, s Marit közelebb vonta magához. Mari nyugtalan maradt a lánya miatt, s rebbenő aggodalommal kérdezte:
- Mit gondolsz, kibékülnek?
- Úgy nézem, még ebben az évben!
Zoli nem lehetett biztos benne, mert kissé sápadt volt, hosszúnak találta Eszter hallgatását.
-Rendben, mondjad!- szólalt meg Eszter végre, mint aki először alaposan meghányta-vetette magában a dolgot.
- Szeretném, ha ezt az utolsó pohár italt megosztanád velem annak jeléül, hogy legalább holnapig bízol abban, hogy emlékezni fogok minden szóra, amit most beszélünk.
Eszter tétovázott néhány pillanatig, hol a pohárra, hol Zoli arcára nézett, aztán sóhajtott.
- Jól van! Legyen meg a kívánságod.
Zoli felemelte a poharat, s udvarias mozdulattal felkínálta az italt. Eszter elvette a kezéből, s ivott egy kortyot. Zolira kapta a tekintetét, majd a pohárra, s feltűnő gyorsasággal ivott még egy-két kortyot, mint aki meg akar győződni arról, hogy jól érzi, amit érez. Aztán valósággal lecsapta a poharat az asztalra, s hirtelen támadt indulatában két ököllel ment Zoli mellének.
- Te csaló csibész! Egész este bohóckodtál, málnaszörppel borzoltad az idegeimet?! Tudtad, hogy nem fogom tétlenül nézni sokáig, ide csalhatsz vele. Hogy merted ezt megtenni velem?! – kiabálta, megfeledkezve arról, hogy hol van.
Nagy sikert aratott. A fél terem feléjük fordult, s jobban nevettek, mint a kabarén. Zoli is nevetett, harsányan, jókedvűen, s úgy fogta le, hogy közben magához ölelhesse. Mikor Eszter csillapodott végre, még inkább magához szorította, s hozzáborulva sírta-súgta:
- Édes, kicsi édes, nem tudok élni nélküled!
Ebben a pillanatban véget ért a kabaréműsor, s a képernyőn megjelent az óra. A terem elcsendesedett. A televízió képernyőjén az óramutató lassú méltósággal járta körbe a búcsúzó esztendő utolsó perceit.
A sors útjai
X/44
Eszter, életében először érezte, hogy boldog, valóban az. Kegyelmi állapot az ilyen. Tudta maga is. A Teremtőnek belső ujjongással köszönte, másképpen nem is tudta volna, mert semmihez sem fogható öröm visszakapni a már-már elvesztett hitet, reményt, s ha mindezt megerősödve, s teljes bizonyossággal kapja vissza az ember, feltétlenül boldogságként fogja megélni
Valóban. Eszter szilvesztereste óta ebben a tudatban élt. Zoli felvállalt bánata, tanúskodó könnyei varázsszóra, szinte azon nyomban feledtették vele az összes keserűségét, bizonytalanságát. Fellobbant benne újra az édes érzés, s magával hozta a mielőbbi beteljesülés kívánságát is.
Január első napjaiban Kismagdiért megérkeztek Lóri bácsiék. A lány szomorkás kedvesen búcsúzott. Bevallása szerint nem csak Dávid miatt várta az újbóli találkozást, Eszter miatt is. Eszter is így volt vele. Már túltette magát az adódott problémákon, s kezdte hinni, hogy a lány Dávid iránt valódi vonzódást érez, s nem csak megfontolásból ragaszkodik hozzá. Szívből drukkolt, hogy ne szakadjon meg a kapcsolatuk.
A jelek reménykeltők voltak. A fiú ügyesen kileste Lóri bácsiék érkezését, vagy csak szerencséje volt, hogy éppen akkor jelent meg, mikor az öregúrék még ott voltak. Bátran viselkedett, mint aki eltökélt céljában. Amint Kismagdi bemutatta, mindjárt engedélyt kért arra, hogy Kismagdit rendszeresen látogathassa az érettségig hátralevő másfél évben. Nagypapában pártfogóra találtak. Lóri bácsi megígérte, amennyiben unokája rendesen tanul, nagyapai tekintélyével az ügyük mellé áll.
Barnának nem volt ilyen szerencséje az öregúrral. Lóri bácsi hallani sem akart a borozóról. Mariék próbálták meggyőzni, de csak azt érték el vele, hogy még a borozó ötletét is felháborítónak nevezte, s azt mondta, csak azért nem neheztel a pártfogás miatt, mert tudja, „Emőkének” még nem volt ideje kellőképpen beilleszkedni a családba, magáévá tenni a családi mentalitást, értékszemléletet.
Eszter erről gondolt magában, amit gondolt, s az újabb kudarc miatt nem győzte Barnát vigasztalni. A fiú így is meglehetősen rosszkedvűen köszönt el. Feltett szándéka volt, hogy kiadja fővárosi lakását, s visszamegy az NDK-ba jobb kereset reményében.
András továbbra is Ácsfán maradt. Ahogy Lóri bácsinak mondta az első találkozáskor, Mari közeléből már hatökrös szekérrel sem lehetett volna elvonszolni. Amint a vendégek elmentek, Zolival együtt négyesben leültek megbeszélni, hogy hogyan legyen tovább. Abban teljes volt az egyetértés, hogy a közeljövőben házasságot kötnek. Megállapodtak abban is, a polgári házasságkötések mellett egyházi szertartás szerint is megerősítik fogadalmukat. András részéről sem volt akadálya, az első házasságában nem volt templomi esküvő. Most már csak a sorrendben kellett megállapodniuk, hogy melyik házasságkötés legyen előbb, melyik később, mivel nem akarták egyszerre tartani. Más-más elképzelésük volt a megrendezéséről.
András a lehető legrövidebb időn belül szerette volna az esküvőt. Már másnap vinni akarta Marit a tanácshoz, s a plébániára, hogy amint a törvényben előírt idő letelik, megvoltak az illendő egyházi kihirdetések is, utána mindjárt házasodjanak. Marinak a sietéssel volt gondja. Tél volt, zimankós idő, távol élő rokonságot nem akarta kitenni a kellemetlen, s veszélyes téli utazásnak. Várt volna tavaszig, noha jóval előbb már belátta, hogy nem okos dolog húzni-halasztani a házasságkötést, ha nem akar magának is bánatot. Hiszen András annyira égett a vágytól, hogy esténként órákon keresztül esdekelt, s nehezen indult vissza szállására.
Mari hideglelősen gondolt arra, ha útközben betér Miskához, s belebotlik Lettibe, s a tüzes konyakjába, ki tudja, hol ébred másnap reggel. Félelme győzött. Még ezen az estén beleegyezett, hogy másnap csakugyan intézzék a bejelentkezéseket, hogy február elején összeházasodhassanak. Andrással azon az estén madarat lehetett volna fogatni.
Zoli sem vágyakozott kevésbé, mint András, de félrelépését követő, pokoli reménytelenség után teljesen Eszterre bízta a döntést. Eszterben nem munkált félelem, vagy féltékenység. Már nem tartott Lettitől, se a tüzes konyaktól, senki mástól sem ezen a világon. Annyira biztos volt benne, hogy nincs az a csábító alkalom, amiért Zoli még egyszer kockára tenné kettőjük boldogságát.
Kedves hónapját, májust választotta. Elővették a naptárt, s megállapodtak május negyedikében, ez volt a hónap első szombatja. S, közösen kitaláltak valami szépet. Eltervezték, Eszterék templomi esküvőjét, s a lakodalmat is Lenkei papáék, s Zoli apjáék városkájában tartják Békés megyében. Főképpen Lenkei papáék miatt, hogy a szép korú dédszülők is ott lehessenek. Vigasztalásnak szánták, mivel tisztában voltak azzal, Mariék téli esküvőjén nem lehetnek jelen. Polgári házasságkötésük délelőtt Ácsfán lesz. Majd autóba ül az ácsfai rokonság, s más meghívottak, és néhány órai utazás után a kisvárosban délután négy órakor állnak oltár elé. A lakodalmi vacsorát abban a vendéglőben tartják, melyet előző nyáron megismertek. Gépi zene helyett cigány muzsikát rendelnek, hogy az idősebb korosztály is örömét lelje a zenében. Zoli otthon volt a kisvárosban, magára vállalta a szervezési feladatokat.
X/45
Mariék esküvője február kilencedikén volt, szintén szombati napon. Miskáék vendéglőjében rendezték. Ebédet is, vacsorát is rendeltek. Délben volt a polgári házasságkötés, délután négy órakor tartották a templomi esküvőt. Meghívták a Kocsis família, s András közeli barátai mellett a Lenkei, és Várhegyi családot teljes létszámban, noha sejtették, a téli idő miatt kevesen élnek majd az alkalommal. Gizit, Margitkát, s Péteréket feltétlenül elvárták, Gitára is számítottak. Zoli apját is várták, mint jövendő nászukat.
Mari arra legszebb álmában sem gondolt, ami történt. Giziék három kocsival érkeztek, még jókor tizenkettő előtt. Mariékhoz mentek egyenesen. S, az egyik kocsiban ott voltak Lenkei nagyszülei.
Boldog menyasszony talán még sohasem zokogott úgy az esküvője napján, ahogy Mari, mikor meglátta a két idős embert. Fáradtan, de boldogan integettek. Mari azt sem tudta, hogy nyissa a kocsi ajtaját, melyiküket ölelje meg előbb. Alig volt magánál az örömtől, a sírástól, az aggodalomtól. Nagyszüleinek kellett vigasztalni, ahogy a Lenkei házban, első találkozásukon. Az idős embereket szinte ölben vitték be, ültették-fektették a legkényelmesebb helyre, s vég nélkül szeretgették őket. András is megtett mindent a kényelmükért, noha akkor még be sem volt mutatva. Giziéknek is örültek, ez is könnyes találkozás volt. Bernát Géza, és Gita is sok ölelést kapott. Lili, s Lenke nem tartott a családdal, noha bőven elfértek volna a három kocsi valamelyikében. A nagy öröm közepette senki sem hiányolta őket.
Gizi elmondta, míg szülei pihentek, a két idős embert semmi módon sem lehetett lebeszélni az utazásról. Lenkei tanító úrék látni akarták boldog unokájukat élete szép napján. Mellette meg akarták ismerni azt a helyet, ahol felnevelkedett, találkozni akartak fogadott családja tagjaival, s ami a legszebb gondolat, s szándék volt mind között, meg akarták köszönni azt a szeretetet, törődést, amit a világban hajdan magára maradt kicsi unokájuknak adtak annyi éven át.
Amint kicsit megpihentek, megtették csakugyan. Erzsi, Ica, Zsuzsi, de még Pisti is, könnyeiket törölgetve hallgatták az idős emberpárt. Érezhették aztán a többiek rokoni közvetlenségét is. Giziékkel úgy ölelkeztek össze, mintha maguk is Mari eredeti családjába tartoztak volna.
Egészen más volt a helyzet a Várhegyi család megérkező tagjaival. A Várhegyi fivérek éppen csak kezet fogtak a Kocsis család tagjaival, de nem volt mondandójuk azokhoz, akik Miklós testvérük kicsi árváját testvéri szeretetükbe fogadták. Egy kocsival érkeztek, az sem volt tele. Egyik vő vezette az autót, Lóri és Kori bácsi mellől Kismagdi szállt ki elsőnek. Eszter nyakába röpült, s kacagva ölelkeztek össze.
Dávid is megjelent, szinte percre pontosan fékezett a ház előtt. Az eltelt hónap alatt kétszer is volt Kismagdinál, ahogy az sem lehetett véletlen, hogy így tudta érkezésük idejét. Megjelenése már senkit sem lepett meg.
Mariék esküvője szép, s megható volt. Mari fehér kosztümben, helyes, kis fátyolos kalapban állt András oldalán, a vőlegényen olyan remek szabású fekete öltöny volt, amit csak a legjobb fővárosi szalonokban készítenek.
A templom zsúfolásig megtelt, még a bejáratot is elállták az érdeklődök. Ácsfán sokáig emlegetik majd ezt az esküvőt. Megtárgyalják apróra a csinos menyasszony, s a fess vőlegény öltözetét, mosolyukat, mozdulataikat, s András határozott, hangos hangját, Mari szelíd rebbenését, ahogy az oltárnál egymásnak kimondták a boldogító igent.
Miska bácsi vendéglőjében, vidám hangulatban telt a lakodalmi vacsora. Miska megtisztelte vendégeit csodálatos harmonikajátékával is. Gizit, s Margitkát annyira elbűvölte, hogy rá akarták venni, tartson Eszterékkel májusban, de hiábavaló volt az igyekezetük. Miska nem állt kötélnek. Először most is Annuska nótáját játszotta el, melyet Mari, András s Eszterék is daloltak.
Giziék amint megismerték a nótával kapcsolatos történetet, Miskába valósággal beleszerettek. Nem vették le róla szemüket, s kitartóan mosolyogtak rá. Aligha lehetett véletlen, hogy Miska egy idő után csipkelődő nótákat kezdett játszani, megnevettette vele a vendégsereget. Legjobban Giziék nevettek, mint akik igazán értik, s értékelik a tréfát.
Mindenki számára emlékezetes nap volt. Mari lelkének sohasem felejthető. A Teremtőtől szerető társat kapott, hosszú magánya után. Mellette nagyszülei törődő szeretetéből lelkében végleg helyreállt az egyensúly, amit kicsi gyermekként elvesztett azon a szörnyű júliusi vasárnapon.
X/46
Eljött május negyedike, Eszterék esküvőjének napja. Igazi tavaszi idő volt. Esküvőhöz éppen ez a virágos, illatos tavasz illett. Ácsfán reggel kilenc órára tűzték ki a polgári házasságkötést, hogy időben indulhassanak a meglehetősen távol fekvő kisvárosba. Meghívottak egy része a tanácsházán várja majd a jegyespárt, míg a Kocsis rokonság Mariéknál találkozik, s Eszteréket virágdíszbe öltöztetett autókkal kísérik a polgári esküvőre.
Zsuzsi fia, Palkó lesz majd Eszterék sofőrje, az elmúlt időben szerzett hozzá elég gyakorlatot. Apja után maga is gépkocsivezető lett, s kritikus apja is elégedett volt vele. A hosszú úton, Békés megyébe Zoli vezeti majd a virágos autót. Hallani sem akart arról, hogy más üljön a volán mögé.
Délután kettő és három óra között érkeznek majd mindannyian a Lenkei házhoz. Terike, az idős tanítóék gondozója telefonon azt mondta, mindenki felfrissülhet. Sütemény, s üdítő is lesz bőven, hogy könnyebb legyen kivárni a vacsorát.
A Lenkei házban csatlakozik hozzájuk az ottani rokonság, Giziék mellett ott lesznek Zoli anyjáék, s a Barnát család, valamint Zoli ottani barátai, kiteszik a násznép felét. Nagyszülők autón, a jegyespár és a násznép gyalog indul rendezetten a közelben lévő, megkapón kedves kis templomba.
Eszter ébredés után, amint kinyitotta szemét, első pillantása a szekrényajtóra akasztott, vállfán lévő, gyönggyel hímzett, hosszú menyasszonyi ruhára, s a nerccel díszített, rövid kabátkára esett. Mindkettő egy fővárosi exkluzív kölcsönzőből származott, s a maguk nemében csodálatos ruhaköltemények voltak. Az asztalon pihent a kis gyöngyös koszorú, melyhez leheletfinom, arasznyi fátyol tartozott.
Amint tudatosult benne, hogy néhány óra múlva férjhez megy, erős szívdobogást kapott. Nem akármilyen érzés volt arra gondolni, hogy egyik óráról a másikra lényeges fordulatot vesz az élete. Isten, s ember színe előtt örök hűséget fogad annak a férfinak, akit szívből szeret. S, Zoli is ugyanúgy szereti, vagy talán még jobban.
Ha látja Zoli ébredését, még inkább hiszi, mert nem minden férfi ugrik ki az ágyból esküvője napján olyan széles örömmel, annyi lelkesedéssel, ahogy Zoli tette, noha tudott, amúgy módfelett nehezen szokott kikecmeregni az ágyból.
Szép napot vártak mindketten, s mégis másképpen alakult. Egészen másképp, mert úgy igaz, ahogy a régi mondás tartja - Ember tervez, Isten végez!
Eszter a fürdőszobában zuhanyozáshoz készülődött, mikor kintről meghallotta anyja iszonyú jajdulását, aztán zokogó hangját. Azt sem tudta, hogy kapja vissza magára köntösét, s rémülten rohant ki, mert anyja akármiért nem sírt így, nem volt szokása.
Zolit pillantotta meg először, aztán Andrást is, mindketten anyja fölé hajoltak. Mari a nappali kanapéján ült, s úgy zokogott szegény, mint akinek a szíve készül megszakadni. Vannak az életben olyan helyzetek, mikor a bajt pillanatokkal előbb megérzi az ember, mint ahogy az tudomására jut. Eszter megtorpant, s ijedtében, félelmében Lenkei dédszüleik jutottak eszébe.
Zoli csendes keserűséggel mondta:
- Szomorú hírt hoztam, édes!... Lenkei nagypapa meghalt.
- Jaj, nem !-kiáltott fel Eszter is, s szemeit elfutották a könnyek.
Zoli magához ölelte. Eszter a karjaiban sírt egy ideig a maga csendes, szelíd módján, aztán szemeit törölgetve kérdezte, hogy s mint történt, mi okozta a tragédiát.
Zoli nehéz mellel felelt.
-Még nem tudják, csak sejtik, hogy álmában megállt a szíve. Annyi bizonyos, hogy az este még teljesen jól volt. Kedélyesen emlegette a mai napot, várt bennünket. Éjszaka szokása szerint csendesen aludt. Lenkei nagymama semmit sem vett észre a bajból, csak hajnaltájban tűnt fel neki, hogy túlontúl csendes, s ébresztgetni kezdte. Hiába.
Mari sírása felerősödött, most már nagyanyja miatt is fájt a lelke. Közben megérkeztek Erzsiék, Icáék, Pistiék, berobogtak Zsuzsiék is, valamennyien családostól jöttek, megtelt a nappali rokonokkal.
A szomorú hír megdöbbentette őket is, s tanácstalanul néztek egymásra, mivel ilyen helyzetben nem lehet lakodalmat tartani. Csendes esküvőt sem nagyon. Zoli mintha a gondolataikat igazolta volna. Hangja rekedt volt, mikor újra megszólalt.
- Apám azt mondta, véletlenül se induljunk útnak, mert természetesen ott szó sem lehet most esküvőről, lakodalomról. Máris intézkednek, lemondanak templomot, vendéglőt, vendégeket, mindent.
Mari felsírt újra.
- Andrással mi mindenképpen odamegyünk!
Zoli keserves ábrázattal felelt.
- Nem lehet, Marika! Gizi néni üzeni, most ne menjetek nagymamához sem. Altatni fogja az orvos, nehogy elmenjen nagypapa után. Csak aztán mehetünk, ha táviratoztak a temetés időpontjáról.
Mari ettől még rosszabb lelkiállapotba került, s jobban zokogott, mint addig. Zsuzsi odaszaladt hozzá, magához átölelte, s vele sírt, ahogy talán mindig tették, ha valamelyiküket bánat érte.
Eszter szomorú szemekkel, s keserű lemondással nézte anyja szenvedését. Tudta, valós a fájdalma, nagyapja nagyon fontos lett számára. Még szeretett nagyanyjánál is fontosabb. Nagyapja valamiképpen közelebb került hozzá. Talán már kicsi gyermekkorában is így volt, s lelke mélyéről hozta magával a ragaszkodást. Saját szíve is fájt kedves dédapja után. Jó lett volna még kicsit örülni neki, hiszen öröm volt vele minden találkozás. Az sem vigasztalhatta, hogy szép kort ért meg, hogyan is lehetne vigasz, ha azt veszti el az ember, akit annyira megszeretett. Isten szándékával sem tudott megbékélni, amiért dédapját éppen ezen a napon szólította el.
Ha azt is tudja, amit Ica nagynénje magyarázott halkan Erzsinek, még inkább nekikeseredik. Ica a maga egyszerűségében amolyan filozófus lélek volt. Az volt a meglátása, hogy az öreg tanító halála nem véletlenül esett éppen erre a napra. Isten alighanem így figyelmeztet arra, hogy nem akarja ezt a házasságot. Ica azért jutott erre a következtetésre, mert Mari annak idején elpanaszolta Zsuzsinak Zoli félrelépését, s amit az egyik Kocsis lány tudott, azt hamarosan megtudta a többi is. Előtte kedvelték Zolit, kibékülés után szemre rendesen viselkedtek vele, de magukban felrótták bűnét, s Esztert féltették tőle. Mi tagadás, nem estek volna nagyon kétségbe, ha a házasságkötés elmarad.
A sors útjai
X/47
Eszter szerencsére semmit sem tudott Icáék vélekedéséről, a nélkül is volt elég baja. A feszültség nőttön-nőtt benne. Szűk óra múlva az anyakönyvvezető előtt kellett volna állniuk, s maga egy szál köntösben volt, Zoli kopott farmernadrágban, amit apja telefonja után magára rántott, s bizonytalan volt minden körülöttük. Intett Zolinak, hogy menjen vele. A fürdőszobába érve, nehéz sóhaj után mondta:
- Egyszerűen nem tudom, mit tehetnénk ebben a helyzetben?!
- Azt biztosan nem, amit apám javasolt!...Szerinte a házasságkötést néhány hónap múlva kellene megtartanunk, ha már kicsit csitul a bánat. Mostani terveink szerint, polgári házasságkötést itt, templomit ott, hogy az ottaniak is részesei lehessenek. Kicsi édes, én ebbe semmiképpen se megyek bele!
- Pedig kénytelenek leszünk beletörődni, Zolikám!- felelte Eszter szomorúan.
Valóban nem látott más megoldást, mivel az nagyon ellenére volt, hogy Isten áldása nélkül, csak polgári házasságkötéssel kezdjék el közös életüket.
Zoli tiltakozott.
- Nem kell beletörődnünk! Csak elhatározásunktól függ. Kilenckor pontban ott lehetünk a tanácsnál. Összekapjuk magunkat, szerencsére a ruhám, cipőm a kocsiban van.
- De a templomi esküvő.… Tudod, hogy nekem mennyire fontos, hogy Isten ne maradjon ki az életünkből.
- Dehogy marad ki! Csak egy kicsit eltolódik az egyházi szertartás. Néhány hónap múlva, ahogy apám mondta, ugyanabban a templomban teszünk fogadalmat, ahol eredetileg terveztük.
- Ha ma elmarad az egyházi szertartás, később már nem lesz ugyanaz. A lényege veszik el. Lányként, hosszú fehér menyasszonyi ruhában már nem állhatok oltár elé. - mondta Eszter, s szeme megtelt könnyel. Nem véletlenül kesergett. Kislánykorától dédelgetett álma volt az ilyen esküvő.
Felnőttként viszont elvei voltak. Számára ez nem puszta formaság volt, hanem gyönyörű szimbólum, mély tartalommal. Meggyőződésén az sem változtatott, ha az ártatlanság jelképét mások, százak, ezrek felvették gond nélkül, akár többször is életük során.
Zoli értette, s szédült örömmel nézte. Eddig is bízott abban, hogy Eszter életében első lesz, most már bizonyos is volt benne. Tudata még inkább lázba hozta. Jobban vágyakozott rá, mint eddig bármikor. Már fejvesztés, vagy felnégyelés terhe mellett sem mondott volna le a közeli beteljesülésről, s esdeklésbe fogott.
-Ne ítélj újabb várakozásra, kicsi édes! Egyezz bele a polgári házasságkötésbe. Megértettem, hogy nem így szeretted volna. Ahogy azt is értem, nem vigasztalhat, hogy a polgári esküvőnkön te leszel a világ legszebb menyasszonya, mert eredeti tervünk szerint, menyasszonyi fehérben szeretnélek látni, és nem valami másban. Tudom, számodra ez most lényegtelen. Az oltár a fontosabb, amiről egy időre le kell mondanunk. Könyörögve kérlek, hozd meg értem ezt az áldozatot. Nem hónapokat, egy hónapot sem tudok várni, míg itt háromszor kihirdetnének bennünket, különben magam javasolnám. Hónapok óta számolom a napokat. Irgalmatlanul keserves lenne újra kezdeni a várakozást, bármennyit. Hiszen azzal a boldog tudattal ébredtem ma is, hogy végre a feleségem leszel. Életem édes kicsi párja, amíg csak élünk! Könyörgőm, mondj igent!
Eszter szíve megfájdult érte. Vigasztalón belesimult karjaiba. Érezte szíve vad dörömbölését, s gyengült az ellenállás benne. De még lázasan járt az agya, próbált valamilyen áthidaló megoldást keresni. Azt már belátta, Zolit nem kényszerítheti hónapokon át tartó, újabb várakozásra. Talán arra rávehetné, hogy bírja ki valahogy mégis azt az egy hónapot, míg itt annak rendje-módja szerint egyházilag is összeházasodhatnak, de azzal megbántanák a Lenkei családot, hiszen mély gyászukban még akkor sem vehetnének részt rajta. Anyja is megbántódhat, ha ezen a napon összeházasodnak, tetejében egyházi áldás nélkül. Bárhogy nézte, helyzetükben nem talált olyan megoldást, mellyel ne sértenének, bántanának valakit. Befele sóhajtva gondolta, akkor legalább Zolit kímélje meg a további gyötrődéstől. S, beletörődőn, a maga csendes, megadó módján, beleegyezett a házasságkötésbe.
A nappaliban a Kocsis lányok körbevették Marit, már nem sírt hangosan, de nagyon elesettnek tűnt. Ica, s Erzsi igen magyaráztak valamit egészen közel hajolva hozzá. Mikor Zoli kirobogott a fürdőszobából, hirtelen elhallgattak, s úgy fordultak felé, mint akik csodálkoznak, hogy ott van még.
Zoli siettében nem foglalkozott a pillantásokkal, Andrást kereste. Kint volt a teraszon a rokon férfiakkal. Nem voltak magukban, utánuk ment néhány huszonéves fiatal is, hogy leülhessenek valahova, nem volt kellemes egymás hegyén-hátán, állva várakozni a nappaliban.
Andrásék a történtekről, s várható fejleményekről beszélgettek. Andrásnak az volt a véleménye, hogy a szomorú haláleset ellenére is meg kell tartani a polgári esküvőt. A fiatalok készültek az egybekelésre, helyette nem érhetik be hónapokon át tartó várakozással. A meghívott vendégekkel is kezdeni kell valamit. Pár falat ennivaló, s koccintás nélkül nem engedhetik szélnek azokat, akik lakodalomra készültek.
A vendégek között ott voltak Tasi Hajnalkáék is, az ikerbabákkal. Hajniék nem vállalhatták a hosszú utat Békésbe, de Eszterék polgári esküvőjén ott akartak lenni. Andrissal akkor már házastársak voltak. Történt ugyanis, hogy még az év elején Hajni lelke megfordult Andris iránt, s még jóval szülés előtt hozzáment feleségül.
Eszter, s Zoli volt a házassági tanújuk. Zoli beleegyezésével Eszter és Bálint lettek az iker fiúk keresztszülei. Hajni az öccse mellett Eszterhez kötődött legjobban, s így is kifejezésre akarta juttatni ragaszkodását. Zolinak azt mondta, két éven belül számíthat keresztapaságra maga is, Andrissal nagyon szeretnének Andriska, és Ivánka mellé egy kis Dorkát is, ha Isten megsegíti őket.
Tervezgetése is mutatta, hogy Hajni lelkében Andris iránt milyen nagy változás ment végbe. Házasságuk valódi párkapcsolat volt, s nem látszatházasság. Mi több, Isten áldása is érezhető volt közös életükön. Andris ragaszkodó, odaadó szeretete mellett Hajni visszanyerte régi magabiztosságát. Már nem félt a szüléstől, s mint utóbb kiderült, oka sem volt rá. Az előzetes orvosi vélemény ellenére természetes úton hozta világra gyermekeit, s minden rendben volt a babák születésekor. Andris számos jó tulajdonsága mellett, csetlő-botló voltát Hajni továbbra is derűs kedéllyel élte meg. Andris is hasonlóképpen fogadta Hajni kikötését, miszerint a babák közelébe egymagában nem mehet addig, míg nem tudják megvédeni magukat attól, hogy túlzó igyekezetében kirázza őket a gatyájukból, vagy másképpen ejtse fejre őket. Andris tudta, Hajni aggodalma jogos, ahogy azt is tudta, Hajni ennek ellenére sem mondta komolyan. Mindezt elmondta, egymásra mosolygó tekintetük.
Zoli házassági tanúnak azt a középkorú kollégáját kérte fel, aki feleségével együtt szilvesztereste ott volt a társaságában, Miska vendéglőjében. Eszter választása Pisti nagybátyjára esett. Legközelebbi „ rokonra „ anyja második családjából. Megelőzte vele a családi sértődést. A Kocsis lányok híresen összetartottak, de mindig volt köztük egy kis vetélkedés. Ha túlzottan nem is örültek ennek a házasságnak, valamennyien mégis arra számítottak, hogy őket éri a megtiszteltetés. Hónapok óta téma volt a családban, hogy ki mit venne, adna a fiataloknak, ha rájuk esne a választás.
Ha Eszter családon kívül választott volna násznagyot, egészen bizonyos, hogy sértődöttségükben most nyíltan beszélnek az idős Lenkei tanító halála, s a házasságkötés között gondolt összefüggésről, akár Zoli előtt is, mert ilyen a sértődött ember természete.
Zoli amint kilépett a teraszra, hívta Andrást magával a kocsihoz. Miközben kikapkodta ünnepi öltözetét a hátsó ülésről, sietősen elmondta döntésüket. Mindjárt számtalan kérést is felsorolt. Andrásra várt Mari, s a rokonok tájékoztatása, Mari meggyőzése, megbékítése, mivel várható volt, hogy rosszul érinti majd a döntés. Mintha ez nem lett volna elég feladat a hátralévő fél órára, Andrásra hárult az is, hogy értesítse az anyakönyvvezetőt, késni fognak néhány percet, aztán robogjon Miska vendéglőjébe még a szertartás előtt, hogy valamennyire időben szóljanak, hirtelenében ünnepinek mondható, kiadós ebédet rendelnek harmincöt vendégre. Miskára bízzák az ételsor kiválasztását, de azt szigorúan kikötik, a családi gyász miatt mellőzzenek mindenféle zenét.
Nem is András lett volna, ha egy pillanatra is meghátrál a tenger feladat elől. Néhány barátságos hátba ütéssel jelezte, hogy minden rendben lesz. Zoli mehetett öltözködni.
X/48
Az első éjszaka fájdalmasan boldog élménye után asszonyi életre ébredni varázslatos érzés. Még akkor is, ha párja szorító ölelésétől az ember mozdulni sem tud, s izmos karja súlyától alig kap levegőt.
Eszter így ébredt fel vasárnap reggel. Zoli mélyen aludt, s halkan szuszogott közben. Eszter nézte, nézte, hiszen még sohasem látta így, s szeme teleszaladt könnyel. A boldogság édes érzése csalta elő a könnyeket, s gyengéd csókot lehelt Zoli szájára. A hétalvó nem ébredt fel rá, de valamiképpen mégis érzékelte, mert erősebbé, szorítóbbá vált az ölelése, s fejét is közelebb hajtotta.
Míg a léleknek öröm, a testnek igen kényelmetlen helyzet, s Eszter egy idő után megpróbált valamennyit lazítani rajta, de mozdulatával csak azt érte el, hogy még inkább fogta. Úgy ölelte, mint aki kincset őriz, s attól fél, álmában megfosztják tőle. Nem volt szíve felébreszteni. Megpróbálta türelmesen kivárni, hogy magától ébredezzen.
Míg várakozott, gondolatai visszajártak az előző napra. Anyja meggyőzése Andrásnak könnyebben ment, mint amire számítani lehetett. Úgy tűnt, beletörődőn tudomásul vette, hogy mégis megtartják a polgári esküvőt. Aztán kiderült, valójában nem fogta fel, nem mozdult, nem sietett öltözködni, továbbra is ülve maradt a kanapén. Andrásnak intéznie kellett a többi teendőt, rábízta a nővéreire. Amint elment, a nappaliban vita tőrt ki, Ica, Erzsi és Zsuzsi is felemelte a hangját.
Eszter egyedül öltözködött a szobájában, gyászos hangulatában nem kért, s nem várt segítséget. Felvette a menyasszonyi ruhát úgy, mintha bármi más ruhát vett volna magára. Elmaradt a remélt öröm, amire oly régen készült lélekben. Már magában belátta, nem volna tanácsos más öltözetben megjelennie. Az esküvő előtt nem doboltathatják ki a faluban, hogy a családban gyászeset történt. Mire híre menne, miért nem volt fehér menyasszonyi ruhában, rosszindulatú mendemondák keringenének róluk. Bármennyire is ellenére volt a falu elvárása szerint viselkedni, ahogy mindig, most is rákényszerült.
Gondolatait megzavarták a kinti hangok. Elképzelni sem tudta, anyja nővérei mi miatt vitatkozhattak össze, mikor amúgy nem volt természetük. Eleinte nem hallotta tisztán a szavakat, de aztán Zsuzsi tőle szokatlan módon kiabálni kezdett, buta babonának nevezett valamit, s ráparancsolt a nővéreire, ostobaságokkal ne hátráltassák tovább a készülődést, anyját pedig ellenmondást nem tűrőn betuszkolta a fürdőszobába.
Zsuzsi később azt mondta, valami jelentéktelen dolgon kaptak össze, ne foglalkozzon vele. Helyette inkább anyjáról beszélt. Elmondta, elesettségében mosdatta, fésülte, aztán segített kiválasztani a ruháját. Anyja ragaszkodott a gyászhoz, s hallani sem akart arról, hogy felvegye az alkalomra vásárolt meggyszínű kosztümjét, fehér csipkeblúzzal. Fekete ruhákat szedett ki a szekrényből. Csak nehezen értette meg, talpig feketében nem mehet a lánya esküvőjére, a tájékozatlanok igen furcsa következtetést vonnának le belőle. Zsuzsi végül sötétkék zsorzsettruhába öltöztette, púdert is tett az arcára, hogy valamennyire takarja a hosszú sírás nyomait. Hozzátette, anyja mindvégig olyan volt, mint riadtságában tehetetlen gyermek, megfájdította vele a szívét. A gondolatra a maga szíve is megfájdult. Sejtette, Lenkei nagypapa halála felidézte anyjában azt a veszteséget, amit gyermekként élt át azon a régi, rettenetes napon.
Anyja ott volt a házasságkötő teremben, de lélekben nem volt velük. Hagyta elvinni magát az ebédre is, ott is ordított róla a bánat. Hajni pici iker fiaihoz se ment oda, noha Andrással többször is meglátogatták őket Tóváron, annyira megszerette őket. Másokkal sem foglalkozott. Az ebéddel sem. András alig tudott belekönyörögni néhány falatot. Bizonyos volt benne, ha András nem karolja, dédelgeti, erősíti órákon át, még rosszabbra fordul az állapota.
Akkor már a többi meghívott is tudott a gyászesetről, s viszonylagos csendben folyt az étkezés, de mégis volt valami kedélyes hangulata. Miska bácsiék finomabbnál finomabb fogásokat sorakoztattak fel, a vendégek talán úgy gondolták, végtére is lakodalmi ebéden vannak, a finomságoknak szabad, és illik is örülni, s élvezettel kóstoltak meg mindent.
Három órára így is otthon voltak. Anyja mindjárt lefeküdt, de úgy tűnt, nyugtalanságában nem tudott pihenni addig, míg velük nem beszélt. Andrással behívatta őket magához. Könnyek között kérte, ne haragudjanak rá, nem akarta szomorítani, maga bajával elrontani szép napjukat, de nagyapja halála nagyon a szívére nehezedett. Úgy érzi, nagyanyjának szüksége van a közelségére. Ahogy a gyászt is együtt akarja megélni a Lenkei családdal. Andrással ezért úgy határoztak, reggel mégiscsak elutaznak. Giziék majd megértik, hogy nagymama mellett akar lenni. Most is az tetézi bánatát, hogy nem használta ki az eltelt időt, nagyapjával keveset volt együtt. Nagymamával több időt akar eltölteni. Ha alszik, akkor is. Majd ott ül mellette, s fogja a kezét, míg megteheti.
Sírt egy sort újra, s csak aztán folytatta, mikor kissé megnyugodott. Azt mondta, mivel megoldhatják, ott maradnak nála egy ideig. Így az elkövetkező mézeshetekben legalább ők is magukra maradhatnak, zavartalanabbul örülhetnek egymásnak.
Fájt a szíve az anyjáért. Más körülmények között megpróbálja lebeszélni az utazásról, de maga is érezte, anyjának András támogatása mellett legjobban nagymama közelségére van szüksége. S, mi tagadás, miattuk is ez volt az elfogadhatóbb helyzet.
Később Andrással is volt megbeszélnivalójuk. Kölcsönösen megbízták egymást tennivalókkal. Zolinak papírokat, s szóbeli üzenetet kellett vinni a tóvári faüzembe, Andrásnak komoly érdekeltsége volt ott. Zolinak be kellett fejeznie a kispadlás cserepezését, amit András már elkezdett, s a váltakozó időjárás miatt a befejezést nem akarta hetekig halasztani.
Ők a menyasszonyi öltözet mielőbbi visszavitelével bízták meg. Békés megye ugyan messzebb esett a fővárostól, mint a dunántúli Ácsfa, de Andrásnak több ideje volt rá, mint nekik. Bár, ahogy Andrást ismerték, a Lenkei házban is talál majd magának tennivalót.
A délutánt kettesben szerették volna eltölteni, noha még nem zárhatták magukra az ajtót. Anyjáéknak az utazás előtt bármikor eszükbe juthatott újabb megbízatás, ahogy eszükbe is jutott. Anyja rövid pihenés után hozzáfogott a csomagoláshoz, s először a bőröndért kopogtatott be, aztán egy cédulával, a cipőjét kell majd elhozni a susztertől. Alig ment ki, András köhécselt ajtójuk előtt, kihívta Zolit az udvarra, az ereszcsatornával volt valami gondja. Utána megint anyja jött, levelet küldött Icának zárt borítékban azzal a szigorú üzenettel, Ica mielőtt bármit szólna bárkinek a reggeli vitával kapcsolatosan, olvassa el a levelet, s Erzsinek is mondja el a tartalmát. Hozzátette, kérését vegyék nagyon komolyan, mert különben megbántódik.
Csodálkozott a különös üzeneten. Nem bánta volna, ha tudja, mi áll a levélben, de eszébe sem jutott felbontani. Mindig tiszteletben tartották egymás levelezését. Nem ért rá a témán töprengeni, mert Zoli nem hagyta. Folyton a nyomában volt. Míg csomagolta a menyasszonyi ruhát a kabátkával, Zoli hol a vállát, hol a nyakát csókolta. Kezének is többet engedett meg, mint addig, de inkább nyugtalan volt, mintsem jókedvűen várakozó.
Zoli egy idő után panaszkodásba kezdett. Mérgelődőn mondta, amit Andrásék művelnek az színtiszta emberkínzás. Úgy viselkednek, mint akik már elfelejtették, hogy februárban hasonló cipőben jártak. Nekik persze könnyű volt. Amint Lenkei papáék elmentek, a többi vendéget rájuk hagyták. Bevágták magukat a kocsiba, s irány az előkészített, jól befűtött balatoni villa.
Két héten át nem láttak egymáson kívül más embert. Kiélvezhették a boldog együttlét minden pillanatát. Azóta is sokat vannak együtt. Marinak nem kell reggelente munkába menni. András is úgy ossza be az idejét, ahogy akarja. Míg nekik hétfőn már dolgozni kell. Esténként későn fog hazavetődni, még a hétvégék sem lesznek mindig az övék. Kivéve ezt a rövid hétvégét, de ebből is elvesznek egy egész délutánt. Nem csoda, ha fogy a türelme, hiszen már félőrült a vágytól, de nem meri karjaiba ölelni, nem meri igazán megcsókolni, mert akkor biztosan felkapja, s nem áll meg vele az ágyig, akár zárva van az ajtó, akár nincs. Lehet, hogy mindjárt meg is teszi, s mondjanak Andrásék aztán, amit akarnak. Számára a világ már amúgy sem létezik kettőjükön kívül.
Komolyan kellett attól tartani, hogy csakugyan megteszi. Nem csak a lehelete volt forró, száján, kezén is érezte, hogy szinte sütött a teste, valóságos lázban égett.
Beszél anyjáékkal, ha több bátorság van benne. Nem a neheztelésüktől tartott. Zoli közeli ölelésétől félt. Elméletileg tudta, mi történik majd köztük, de még végiggondolni sem merte.
Sötétedett már, mire anyjáék eljutottak a búcsú gondolatáig, s bekopogtattak. Anyja azt mondta, köszönjenek el most, reggel korán indulnak, nem akarják felzavarni őket. Zoli szemén látta, nem is ajánlja. Nem csodálkozik, ha ki is mondja, amilyen feszült volt már akkor
Anyja aztán azzal folytatta:
- Giziékkel elfogadtatjuk a döntéseteket. Nevetekben megígérjük, hogy ősszel megtartjátok az egyházi esküvőt náluk, ahogy most lett volna. Andrással bemegyünk az ottani plébániára, megbeszéljük a plébános úrral is... Zoli, beszélünk édesapáddal is. Nevedben megértését kérjük. Akkor talán nem veszi nagyon zokon, hogy nélküle házasodtatok össze. Készüljetek rá, Lenkéék éles nyelvét így sem kerülhetitek el. A temetés napján hagyjatok rájuk mindent, bármit mondanak, ne legyen háborúzás. A temetés időpontjáról időben értesítünk benneteket. Bálintnak telefonálunk, elszalad az üzenettel.
Ezzel volt egy kis gond. Mondták mindjárt. Tasi Bálint nem volt az esküvőjükön, az ebéden sem. Hajnitól hallották, valami ügyben hirtelen elutazott. Mi tagadás, fájlalta. Valamikor úgy gondolták, életük fontos eseményein mindig ott lesznek egymás közelében. Megmaradt baráti kapcsolatukban elvárta volna, hogy élete nagy napján ne utazzon el, bármilyen fontos teendője akadt.
Bálint szüleivel pedig nem voltak olyan viszonyban, hogy bármilyen szívességre kérhessék őket. Végül úgy döntöttek, anyjáék felhívják majd az iskolában, megpróbálják valamelyik szünetben elérni. Ha nem sikerül, táviratot küldenek a temetés időpontjáról.
Anyja hirtelen elpityeredett, s úgy mondta:
- Nem gondoltam volna, hogy annyira erőt vehet rajtam a bánat, hogy nem tudok másra figyelni. Talán az a gyógyszer is oka volt, amit Zsuzsink erővel beadott. Az esküvői szertartásra is csak homályosan emlékszem, az ebédre is alig. Nem tudom, kik voltak ott, Miskáék mit tettek az asztalra. Legjobban az bánt, hogy nem vagytok előttem. Nem tudom, hogy milyen menyasszony voltál, kislányom!
Felsírt, mint akibe belemart a bánat. András sietve nyugtatta, készültek fényképek, látni fogja őket. Zoli türelmetlenségében szinte topogott, siettetnie kellett a búcsúzást. Mielőtt anyjáék kimentek, anyja tétovázott néhány pillanatig, mint aki menne is, nem is, aztán hozzálépett, két tenyere közé fogta arcát, ahogy kiskorában, ha valami miatt vigasztalni, vagy bátorítani akarta, egészen közel hajolt, s suttogva mondta:
- Ne félj, Esztikém, csak eleiben rossz. Aztán már jobb lesz. Sokkal jobb.
Nem tudta olyan halkan mondani, hogy kettőjük között maradjon. A férfiak összemosolyogva nyugtázták a hallottakat.
András megropogtatta Zoli vállát, miközben neki is volt mondandója.
- Minden jót, fiam!... És, csak ügyesen!
Zoli nem vette zokon, éppen ellenkezőleg. Jókedvűen felelte, azon lesz, abban biztos lehet.
Amint anyjáék kimentek, Zoli azonnal rázárta az ajtót. Aztán megfordult. Sohasem fogja elfelejteni a tekintetét. Első gondolata az volt, éhes tigris nézhet ilyen kedvtelve a sarokba szorított báránykára. Tovább nem tudta gondolni, mert Zoli mozdult, s a következő pillanatban már az ágyon voltak.
A sors útjai
X/49
Zakatoló szívvel gondolt arra, ami köztük történt. Az első édes mozdulatok után jött az éles fájdalom. Nem tartott sokáig. Zoli férfiasságának nem mindennapi ereje pillanatok alatt elvitte a szobát betöltő sikolyig, ami egyben a kínzó fájdalom enyhülését is jelentette. Könnyekkel élte meg ezeket a perceket. Zoli vigasztaló csókok között mondta, nem lehetett kíméletesebb, azzal megnyújtotta volna szenvedését. Azon volt, hogy lehető legkisebb kínok árán segítse át az asszonyi létbe. Ahogy aztán túlcsorduló örömmel súgta: "Édes kicsi feleség vagy, az út célja, beteljesült álom."
„Az út célja, beteljesült álom. „
Számára is az lett. Lélekben mindenképpen. Azt a fajta érzéki örömöt, minek jöttét várta, nem élte át. Eljön majd annak is az ideje, biztosan eljön, gondolta reménykedőn, s jólesőn nyújtózott volna kicsit, ha teheti.
Kezdett nehezére esni a kényelmetlen testhelyzet. Mivel karjait nem tudta kivonni a ránehezedő karok alól, Zoli arca pedig egészen közel volt, nyelvével megérintette Zoli szája szélét gyengéden, simogatón.
A hétalvó felébredt rá, kinyitotta szemét.
- Jó reggelt, kicsi kincsem! – mondta súgva-bújva, s Eszter ajkához hajolt.
A csók után Eszter arra kérte, lazítson kicsit a szorításán, mert teljesen elgémberedett. Zoli bocsánatkérőn mozdult, leemelte róla karjait, s azzal a mozdulattal már fölé is fordult.
Tasi Bálint annak idején nagyon közel járt az igazsághoz, mikor Bernát Zolit azok közé a férfiak közé sorolta, akik elsősorban szexuális sóvárgásuk révén élik meg a szerelmet.
Valóban. Zoli nem Eszter kedves lényébe, becsülendő tulajdonságaiba szeretett bele, az csak elégedettséggel töltötte el, hanem megkapó nőiességébe. Illata, alakja formája, bőre bársonyossága, haja selyme, minden, ami nőiességével függött össze, addig nem ismert, mámorító vágyakozással töltötte el. Semmi túlzás sem volt abban, hogy kicsi kincsének nevezte. Számára kincs volt valóban, a tökéletes gyönyör forrása. A házasságkötés ennek folyamatos biztosítását jelentette, melyet a maga módján valódi örömmel élt meg. Nem gondolt arra, hogy boldog párkapcsolathoz ez kevés. Ahhoz megalapozottabb érzelem kell. Olyan, melyben egész lényével párja felé fordul, nem csak színleg, hogy kedvében járjon, hanem valóságosan is. S, mely törődéssel, odafigyeléssel párosul a mindennapokban, hogy kapcsolatuk akkor is szép maradjon, ha a múló évek könyörtelenül magukkal viszik a fiatalság megkapó bájait.
Voltaire írta :
„ És vallani kell, éjjel ráborulva, a drága tárgynak, kit szívünk imád, és, ha felébredtél, folytatni újra, s, álmodban is gondolni rá tovább.”
X/50
A kisváros eltemette nagytiszteletű tanítóját. Lenkei tanító úr nyugdíjazása óta eltelt húsz esztendő, de mindvégig generációk szeretett tanító bácsija maradt. Nagyszülők együtt búcsúztatták gyerekeikkel, s már felnőtt unokáikkal.
Temetés után Mariék a nagymamát, Gizit, s Margitkát hazavitték kocsival. Eszterék nem mentek velük. Bernát Géza kimérten magukhoz rendelte őket. Gézáékkal tartott a Várhegyi család is.
Úgy tűnt, megint valamiféle családi számonkérésre készülnek, erre utalt Zoli apjának magatartása, s a többiek viselkedése. Gitát, s Kismagdit kivéve mindenki szótlanul komor volt, amit nem lehetett egyértelműen magyarázni a temetéssel járó szomorúsággal.
A család nagyobbik része gyalog járta meg a temetőt, így indultak Zoli apjáékhoz is valamennyire rendezett sorokban. Eszterék a két lánnyal kicsit lemaradtak. Zoli átfogta Eszter vállát, lassan ballagtak, közben a lányok kihasználták az alkalmat, s mindketten panaszkodtak az otthoni állapotokra. Közben arról sem hallgattak, hogy a friss gyászban megkötött házasság napi téma mindkét családban. Eszterék lettek a szégyenfa, nyakukba akasztottak, felróttak nekik minden vélt rossz tulajdonságot. Indulattal hajtogatták, mindketten fegyelmezetlenek, felháborítón megsértik az íratlan szabályokat, vagy amit Lenke szívesen hangoztatott, s Lili igyekvőn egyetértett anyjával, miszerint Eszter, s Zoli esetében igaz a mondás - megtalálta zsák a foltját.
Mari hiába kérte, hogy a temetés napján ne legyen háború, mégiscsak háborúskodás lesz, mert Zoli ezek után szemernyi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy szótlanul fogadja a várható " ledorongolást.".
Így is történt. Bernáték antik bútorokkal berendezett, elegáns ebédlőjében ült össze az „ítélőszék”, ahogy Zoli mondta bosszankodón. Amint Bernát, Lenke, s Várhegyi Kori bácsi egymás szavába vágva, felháborodott hangon elkezdték mondandójukat a fiatal házasok elfogadhatatlan viselkedéséről, Zoli akkorát ütött a jobb sorsra érdemes asztalra, hogy közepén a tekintélyes herendi tál ugrott egyet a levegőbe.
- Elég legyen! Hogy jöttök ehhez, mikor pontosan tudjátok, hogy kényszerhelyzetben voltunk!- mondta dörgő hangon.
- Viselkedj, fiam! - kiáltott rá apja, s ezzel a hangerővel folytatta.- Alapot adtatok rá, mert okkal-joggal elvártuk volna, hogy türelmesen várjatok néhány hónapot. Helyette felelőtlen kamaszok módjára, semmivel sem törődve, rohantatok összeházasodni. Én a te korodban már tudtam, hogy mivel tartozom a családomnak!
Zoli nem titkolt bánattal nézett apjára.
- Az én koromban tudtad, apám ?! Az lehet, hogy az én koromban tudtad, de tíz esztendő múlva viszont már nem, mikor egyik napról a másikra ránk csaptad az ajtót, mert egy húsz évvel fiatalabb, alig tizennyolc éves lány elcsavarta a fejed, vagy nem így volt?!... Kori bácsi is jobban tenné, ha felelősségről szóló kiselőadása helyett mélyen hallgat, és magába néz, vagy felelős magatartás volt anno, hogy Emőke felkutatására egy lépést sem tettek, noha nem találták meg holtan a ház romjai alatt?! Ergo, a tragikus véget ért testvér gyermekét mostoha sorsára hagyták... A drága Lenke néni is csúfosan megbukott felelősségtudatból, mikor engedte, hogy éretlen, s felelőtlen lánya szétrobbantson egy gyermekes családot. Sőt, mi több! Még elő is segítette. Előzékenyen elvonult a másfél szobás kis lakásból, hogy ne zavarjon, ha a jól szituált tisztiorvos felugrik valami fontos, hivatalos ügyben pár napja a hivatalában tébláboló lányhoz. Nincs ember, aki elhiszi, hogy nem látott át a szitán!... Ezzel szemben mi mit tettünk? Az esküvőnk napján, mire hosszú hónapokat vártunk, gyászunkból következően csendben, hivatalosan összeházasodtunk. Ennyi. Az egyházi esküvőt hol, s mikor tartjuk majd, és kit hívunk meg rá, ezek után még meggondoljuk!
Szavait mozdulatlan csend követte. Csak Gita mutatta titkom a bátyjának, hogy elismerése. Eszter észrevette, s kicsit elmosolyodott. Zoli e nélkül is elvarázsolta. Eddig is tudta, hogy bátor, de ehhez másféle hozzáállás kellett. Gitától hallotta, hogy Zoli évekig mindent eltűrt apjáéknál, egyszer sem tette szóvá, vagy utasította vissza Lenke rosszindulatú megnyilvánulásait. Most az asztalra ütött. Értük. Érte. Közelebb bújt hozzá, s Zoli magához fogta.
Bernát Géza megköszörülte a torkát.
- Lili, fiam! Hozzatok valami üdítőt, mert kiszáradtunk valamennyien. Három óra a napon. Az a sok ének, és beszéd. De szép volt a temetés, ha lehet egy temetést szépnek nevezni.- mondta úgy, mintha előtte semmi sem történt volna.
Bernát Gézának nem volt szokása fiamnak nevezni a feleségét. Most tette először. Mintha így neheztelt volna a hajdani, éretlen fruskára, aki miatt elhagyta első feleségét, és kisfiát. Főképpen a fiát. Ezt a derék, férfivá érett, talpraesett fiút, aki jogosan olvasta fejére bűnét. Pedig, ha tudná, hogy Gita lányát leszámítva, hányszor megbánta már azt a régi lépést. Ahogy nem tett észrevételt fia utóbb mondott szavaira, úgy erről sem beszélt se akkor, se később. Hallgatott, ahogy az öregedő férj hallgat a jóval fiatalabb, elkényeztetett, igényes feleség mellett. Akinek ráadásul ott van az éles nyelvű, halatlanul pénzéhes, s esze ment ötleteiről nevezetes anyja is, s lassan húsz esztendeje valóságos koloncként nehezedik az életére.
X/51
Eszterék a Lenkei házban töltötték a nap hátralévő részét, majd az éjszakát is. Nagymamához csak néhány pillanatra mehettek be. Már aludt. A temetés után az orvos újra nyugtató injekcióval altatta, hogy szeretett társa halála után, valamiképpen túlélje a temetése tudatát is.
Eszter lehajolt, s harmat csókot lehelt a paplanon nyugvó, ezer ránctól barázdált kezére. Nem maradhattak a szobában tovább, nagymama paplanon pihenő keze, gyengeségében a legkisebb zajra, mozgásra is megrándult. Szívszorító volt arra gondolni, talán most látja élve utoljára.
Szombat volt, éppen egy héttel voltak házasságkötésük után. Vasárnap reggel korán akartak indulni. Zolinak délutántól kikerülhetetlen elfoglaltsága volt a tóvári Művelődési házban. Vidéki együttes adott koncertet, ott kellett lennie, a zenészek elhelyezése körüli teendőket intézi, majd néhányadmagával felügyelni a rendre. Éjfél után fog hazavetődni, ahogy az elmúlt héten szinte mindennap, mert mindig volt valami rendezvényféle, vagy önvédelmi tanfolyam, ami a munkahelyén marasztalta.
Eszter nehezen élte meg az elmúlt napok esti várakozásait. Sokszor megfordult a fejében, hogy az sincs, akinek panaszkodhatna. Most megtehette. Zoli valami miatt visszaugrott apjáékhoz. Várható volt hamar. Így anyjáéknak sietve számolt be az elmúlt hétről. Azért mindkettőjüknek, mert András kezdte azt képzelni, hogy Marihoz nőtt, s hiába vártak arra, hogy kis időre magukra hagyja őket, noha Mari finoman figyelmeztette, amit nem vett, vagy nem akart észrevenni. Mari sóhajtva vette tudomásul.
A temetés előtt nem tudott beszélni a lányával, most először lehettek volna kettesben, mióta Eszter elvesztette ártatlanságát, ahogy magában gondolta. Nem kíváncsiskodni akart, intim részleteket hallani, csupán aggódó anya volt. Az elmúlt héten gyakran jártak gondolatai a lánya körül, hogy élte meg a házasélet kezdetét, nem adódott-e olyan gondja, mivel csak hozzá mehetett volna. S, boldog-e igazán, mert valamiképpen megülte lelkét Ica, s Erzsi okoskodó meglátása Isten figyelmeztetéséről, nagyapja hirtelen halála, s lánya házasságkötése közti összefüggésről.
Megértőbben nézik Nógrádi András ragaszkodását, ha helyzetében jobban belegondolnak. Míg ácsfai otthonukban térült-fordult, Marit magához ölelhette, megcsókolhatta szíve s kedve szerint, a Lenkei házban a rokonok, vagy Terike jelenléte miatt ezt napközben nem tehette meg, s valósággal szenvedett miatta. Eszter előtt nem volt ilyen gátlás benne, feleségét most is magához vonta ültükben. Közben olyan várakozón nézett Eszterre, mintha tulajdon apja volna, s jogot formálhatna arra, hogy mindenről tudjon, ami az eltelt napok alatt történt.
Eszter is beletörődőn sóhajtott, s hozzáfogott mondandójához.
- Először is, nagyon hiányoztok otthonról!- mondta kedves panaszosan
Mariék halkan elnevették magukat. András kedélyesen mondta mindjárt az okát is.
-Na, ha ez a legnagyobb gondod, kislány, akkor hiba egy sem! Édesanyád feleslegesen nyugtalankodott.
Mari másképpen gondolta, s elkomolyodott. Újra hatalmába kerítette a rossz érzés, mert nem jó az, ha mézesheteikben hiányolja őket, mikor örülnie kellene távollétüknek. Kutató tekintettel nézett lánya arcába, s vallatón kérdezte:
- Valami nincsen rendben, ugye?
- Csak annyi, hogy Zoli mindennap éjféltájban jön haza. Megvárom, bármilyen fáradt vagyok, hátha kér vacsorát. Ő persze örül, hogy ébren talál. De jöttéig én csak ténfergek az üres lakásban. Az égvilágon semmihez sincs kedvem. Nincs türelmem olvasni, vagy egymagamban televíziózni. Nagyon rossz érzés.
András elemében volt, kicsit megszorongatta Marit, miközben felelt helyette.
- De aztán annál nagyobb az öröm, hogy otthon van, és összebújhattok végre! Igazam van, Marikám?!
Mari gondolatban csípőre tette a kezét. Nehezen szokta meg, hogy Andrásnak mindenről „az a bizonyos dolog” jut az eszébe, most különösen nehezményezte. Nyugtalanítóbbnak látta a helyzetet, mint addig gondolta. Ismerte a lányát. Kiskorától egy percig sem látta unatkozni. Mikor parány volt, akkor sem. Bármit adott a kezébe, órákig eljátszadozott vele. Amint nagyobbacska lett, a könyveket bújta. Erről a szokásáról sohasem tett le. Többet mondott el ezzel, mintha órákon át panaszkodott volna. Már biztos volt benne, hogy baj van. S, aligha az, hogy Zoli mindig későn ér haza. Kell ott lenni még valami másnak is. Kicsit megbökte Andrást, hogy vegye már komolyabban a dolgot, s maga egészen elkomolyodva mondta:
- De hiszen előtte is tudtad, kislányom, hogy sokszor megesik majd vele a munkája miatt. Délelőtt ráér, kora délután is inkább, míg az estéi gyakran foglaltak.
- De most már minden áldott estéje foglalt!- felelte Eszter belső lázongással, s kedvetlenül folytatta- Egyébként, már a délelőttjei sem szabadok. Reggel hamarabb elmegy, mint én az iskolába. A tóvári bútorboltban vállalt teherautós házhoz szállítást. Onnan rohan időre a Művelődési házba, megtartani az aktuális önvédelmi tanfolyamot. Szinte percre beosztotta a napját. Míg éjfélig várok rá, gyakran töprengek azon, régebben sokszor kijött estefelé is, s nálunk maradt órákra. Ha akkor megoldhatta, most miért nem teheti.
- Megkérdezted már tőle?
- Többször is, de mindig ugyanaz a válasz: minden munkát el kell vállalnia, amiért fizetnek, mert hamarosan esedékes a tóvári lakás harmadik részlete, és még nincs együtt a pénz.
Mariék összenéztek, de most nem volt nevető kedvük. Már András is látta, hogy valami nincs rendben. Eszter karácsonykor olyan összeget kapott, amibe a tóvári lakás összesen kerül, hitelt sem kell felvenniük, akkor hol itt a gond, nem értette, s megszólalt.
- Zoli nem tud a betétkönyvről? Hogy lehet az?
- Már hogyne tudna!- mondta Eszter úgy, mint akit sért a feltételezés, pedig csak a keserűség emelte meg a hangját- Csak éppen hallani sem akar arról, hogy hozzányúljunk. Fejébe vette, hogy saját erejéből, két keze munkájából hozza össze a lakást.
- No, ez magában derék! Igen derék, de felesleges törődés. Meg kell értetni vele, hogy azt a pénzt éppen lakásra kaptad. Kaptátok. Hagyja abba a hajtást, és legyen veled többet. Most annak van itt az ideje.
Eszter keserűen nevetett.
- Hogy lehet megértetni az olyan idealistával, kinek fixa ideája, hogy a fiának csak a maga verejtékéből teremthet otthont ?!
Mariék megint összenéztek, most kis mosoly ült szájuk szögletén.
- Na, akkor csak dolgozzon!- mondta András teljes meggyőződéssel, mintha jóváhagyására vártak volna, s mint akiben bujkál a kisördög, hozzátette még - A lakásért is, meg a fiáért is! Mert, ahogy sejtem, az utóbbival semmi gond, igaz - e?!
Eszter elpirult, s anyjára nézett segélykérőn. Mari halvány mosollyal csóválta a fejét, s játékosan összeborzolta András haját, majd szelíd kézzel megsimította Eszter arcát.
- Ebbe bele kell nyugodni, kislányom, mert annyira szép dolog. Meg nem is tart tovább néhány hónapnál, ahogy gondolom. Aztán majd többet lesztek együtt.
Beszélgetésüknek Zoli érkezése vetett véget. Papírzacskót szorongatott a kezében, s tartalmát Eszter ölébe öntötte. Apró gumijátékok voltak. Leguggolt Eszter elé, sorra bemutatta a kis játékokat, melyeket anyja valamiképpen megőrzött, s apjához került. Úgy csillogott közben a szeme, hogy azt már mondania sem kellett, hogy kinek szánta.
X/52
Gizi éjszakára is ott maradt a szülői házban. Marival, Terikével felváltva őrizték a nagymamát Mariék megérkezése óta. Ha kellett, Andrást is igénybe vehették, anélkül is sokszor felkelt Marival együtt, hogy könnyebben viselje a virrasztást.
Vacsora után Gizivel, s anyjáékkal egy ideig beszélgettek még az ebédlőben. Anyjáék aztán elmentek lefeküdni, éjfélkor Mari váltotta Terikét. Az ápolónőt igyekeztek valamennyire mentesíteni az éjszakai ébrenléttől, mivel nappal el kellett látnia a háztartást.
Gizinek elmondták a családi „ítélőszékkel” kapcsolatos kellemetlen érzéseiket. Zoli kedvelte Gizit, s maga fogott bele. Gizi is mesélt. Meglepő dolgot mondott el Lenkéékkel kapcsolatosan, ami egyszerre volt komikus, s a maga módján tragikus, ahogy minden az, ha elképesztő emberi önzésről, s annak buktatóiról szól.
Történt ugyanis, hogy Lenke úgy döntött, férjhez megy harmadszor is. Fiatalon elhunyt Lenkei Palit követően idősebb úr volt a második férje, aki után a másfél szobás lakás maradt. Amint Lili férjhez ment Bernáthoz, s megvették az elegáns, nagy lakást a gyógyszertár felett, Lenke hozzájuk költözött, mivel gyermeklánya nem értett a háztartáshoz. A másfél szobás lakását kiadta albérlőnek. Majd az évek során hallani sem akart arról, hogy visszamenjen a saját lakásába.
A harmadik férjjelölt egy körzeti orvos volt, tizenkét esztendővel fiatalabb, elvált férfi. Családjának otthagyott mindent, s meglehetősen rossz passzban volt, mikor Lenkénél albérlő lett. Hetvenedik évéhez közeledő nőnek megtetszett, s elhatározta, hogy férjül veszi. Azzal tisztában volt, hogy terve sikeréhez nagyobb csáberő kell, mint jó-maga, vagy a másfél szobás lakás. Egy zöldövezeti, kétszintes, luxuskivitelű villa sokat nyomhatott volna a latba. Furfangos tervet ötlött ki. Régi vágya szerint, Margitka eltitkoltnak vélt vagyonát akarta felhasználni hozzá. Margitka könnyebben kinyissa a pénztárcáját, s a dolognak is jó hangzása legyen, Gita nevére írják majd az ingatlant, oda is költözhet, ha férjhez megy.
Ami Gitával kapcsolatos volt, abba részletesen beavatta Lilit, s meghirdette a másfél szobás lakását. Furfangos terve szerint az árára szükség volt a megszerzendő ingatlan foglalójához. Az orvosnak keresett addig egy luxus albérletet, s nagyvonalúan magára vállalta a költségeket. Néhány hónapon belül sikerült eladnia a lakást, abban az időben jó áron, négyszázezer forintot kapott érte, mivel a város közepén, frekventált helyen volt. Megtalálta a megfelelő ingatlant is. Borsos árat kértek érte, de az ilyesmi annak nem számít, aki más pénztárcájával akar fizetni.
A sors útjai
X/53
Lenke nem foglalózta le a házat. Biztosra akart menni, s Margitkánál akcióba lépett. Kipuhatolta, mikor találja egyedül, s meglátogatta. Előadta, hogy Gitának szeretne venni egy szép házat, mivel egyetlen unokája, s maholnap férjhez megy. A házat már le is foglalózta, mondta, miközben a pénz még a zsebében lapult, a vételár nagyobb része viszont kölcsönben van megbízható embereknél, akik ingatlanuk eladása után kamatosan visszafizetik. Arra a rövid időre szüksége van másfél millió forintra, különben elveszti a foglalót, s lecsúsznak a gyönyörű házról is, mely valójában villa. Hozzátette, Margitka holtig tartó élvezetet kap benne, át is költözhet Giziéktől, ha ahhoz van kedve, mert valóságos lakosztályt biztosítanak számára.
Margitka szellemileg már nem volt olyan friss, hogy első szóra felfogja a váratlan dolgokat. Nem értette, Lenkéék miért akarnak neki holtig tartó élvezetet adni olyan házban, mihez semmi köze, de mivel Lenke nagyon kérlelte, elfogadta. Csupán azt kérte, maradhasson Giziéknél, mert jól érzi magát velük. Lenke a világért sem erőltette. S, abban a hitben, hogy Margitkát sikerült megnyernie, örömében össze-vissza csókolta. Aztán rohant az eladóhoz, hogy a négyszázezer forinttal lefoglalózza a villát. Az eladó kevesellte az összeget. Hosszú alkudozás után végül megegyeztek hatszázezer forint foglalóban. Mivel Lenkének nem volt több pénze, alaposan kiköltekezett a férjjelölt miatt, bevonta lányát újra. Lili az ura tudta nélkül kivette a hiányzó kétszázezer forintot a takarékból, s mentek az eladóval az ügyvédhez. Előszerződéssel lefoglalózták a házat.
Gézának, s Gitának még azon az estén bejelentették a nagy hírt. Bernát Géza csóválta a fejét felesége önállósága láttán, de mi tagadás, arra a gondolatra, hogy így végre megszabadulhat anyósától, legszívesebben táncra perdült volna. Gita is örült. Részben annak, hogy mégiscsak létezik az a vagyon, melyről nagyanyja évek óta olyan átéléssel mesélt, másrészt nagyanyja elköltözése után több szabadságot remélt magának.
Másnap délután családostól mentek Margitkához megbeszélni a pénzátutalást. Giziék is otthon voltak, s mivel mindig tisztában voltak Margitka anyagi helyzetével, Lenke szavait elképedve hallgatták.
S, robbant a bomba. Kiderült, Margitkának nincs, soha nem is volt több, mint amit özvegyi nyugdíjából félretehetett, az ügyvédi költségre sem volna elég.
Lenke rosszul lett, orvost kellett hívni hozzá. Idegrohamában a haját tépte, s kikiabált mindent. Mikor úgy-ahogy magához tért, rohantak az eladóhoz, az ügyvédhez, de szaladhattak. Péter felesége, Klári hallgatott néhány félévet a jogon, s előre megmondta, hiába mennek fűhöz-fához. Legfeljebb az eladó jót nevet majd, és sok ilyen bolond vevőjelöltet kíván még magának.
Így volt valóban. Hiszen a foglalónak komoly következményei vannak. Jelzi a szerződés megkötését, visszatartja a felelőtlen lépéstől azokat a feleket, akik tisztában vannak a foglaló következményeivel, valamint a felmerülő károkra nyújt biztosítékot. Ugyanis, mondta Klári, ha a vevő visszalép, elveszti a foglalót, míg az eladónak meg kell duplázni, ha hibájából hiúsul meg az adásvétel.
Lenke ügyvédje Bernát Gézának nyújtotta be a számlát, mivel megbízója nem tudott fizetni. Géza még inkább kesereghetett. Nemcsak kétszázezret vesztett, s fizethette az ügyvédi honoráriumot, nehezen elviselhető anyósa végleg a nyakán maradt.
Lenke elvesztette a másfél szobás lakását, nyugdíját kiegészítő jövedelmét. Évtizedes álma a nagy vagyonról szétpukkant, mint a buborék. Másképpen is hoppon maradt. A férjjelölt kerek perec kijelentette, ha se lakás, se pénz, felejtse el sürgősen.
Igaz a régi mondás: "Minden bűn magában hordja a büntetését."
X/54
Eszter újra megpróbált Zolival beszélni az építkezéssel kapcsolatosan. Hazaérkezésük napján nem volt sok ideje rá. Dél körül érkeztek haza, s Zolinak három órára be kellett menni a tóvári Művelődési házba. Zoli a hosszú út után lezuhanyozott, s törülközővel a derekán lépett ki a fürdőszobából. Eszter a nappaliban útját állta, s kedves szelíden átfonta karjaival a nyakát.
-Csak egy percig várj!- mondta kérlelőn- Valamit szeretnék mondani, mielőtt indulsz, mert nagyon nyugtalanít… Zolikám! Panaszoltam már, hogy sokat vagyok egyedül, és nagyon rossz. Egyre inkább érzem. Kérlek, gondold át újra az építkezéssel kapcsolatos döntésedet. Ne vállalj be ennyi mindent. A betétkönyvből vegyük ki az esedékes részlet összegét, és legyünk többet együtt.
Zoli gyönyörködőn nézte, de ez sem indította jobb belátásra. Mielőtt felelt, finoman leemelte magáról Eszter karjait, játékosan megcsókolta mindegyik ujját, s egészen mást mondott, mint amire Eszter várt.
- Van még negyven percem az indulásig. Használjuk ki, kicsi édes! Gyere gyorsan!- súgta nem titkolt vágyakozással, s magához vonva vitte volna a szobaajtó felé.
Eszter kifordult a karjaiból, s tőle szokatlan módon, indulatosan csendült a hangja.
- Nem veszel komolyan!... Meg sem hallod, amit mondok.
Zoli kedvetlenül ereszkedett le a kanapé párnázott karfájára. Arcán lemondás volt, s sóhajtva felelt.
- Dehogynem! Mindig komolyan veszlek. De befejezett dologról értelmetlen új vitát kezdeni.
- Akkor is, ha érthetetlen a döntésed?!
Zoli ingerülten felelt.
- Mi az érthetetlen benne, hogy a magam erejéből, és nem más adományából akarok otthont a családomnak?!
- Kezdem hinni, hogy a szép gondolat mellett van rá más okod is. Mintha presztízs kérdésnek tekintenéd.
- Akár tehetném az is!... Minden tiszteletem Andrásé, de mielőtt elmentek, úgy osztotta ki az itthoni tennivalókat, mint aki a beosztottjával, lekötelezettjével beszél.
- Türelmetlenségedben alaposan félreértetted. Andrástól távol állnak ezek a dolgok.
- Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy róla, hogy továbbra is így legyen, igyekeznünk kell mielőbb beköltözni Tóvárra. Ha sikerül összeszednem a pénzt a hónap végéig, augusztusban az elsők között foglalhatjuk el a lakást. Ami pedig a virrasztásokat illeti, mondtam már, nem várom el, hogy megvárj. Ha elálmosodsz, pihenj le nyugodtan. Most pedig megyek öltözni, mert elkések.
S, ezzel indult a szoba felé.
- Az előbb még volt negyven perced…- szólt utána Eszter halk, szomorú hangon.
Zoli válaszul halvány mosolyt küldött felé, mielőtt eltűnt a szobaajtó mögött. Eszter leült, s csüggedten nézett maga elé. Zoli álláspontját nem tudta elfogadni, annyira ésszerűtlennek tűnt. Legjobban mégis azt fájlalta, hogy napjaik továbbra is elkeserítőn alakulnak. Zoli viselkedésére keresett volna valami elfogadhatóbb mentséget, s megfordult a fejében, hogy talán mégis igaza van Andrással kapcsolatosan. András viselkedésében kellett valami bántónak lenni, ha Zoli ennyire megmakacsolta magát. Kezdte bántani, hogy kiállt András mellett. Okosabb lett volna hallgatni. Eztán addig nem foglal állást, míg Andrásról nem tud többet. Hiszen alig ismeri a természetét. Talán Zoli okkal neheztelt meg. Bárhogy is volt, magányosak maradnak az estéi. Sőt, még rosszabb lesz a helyzete. A tanév hamarosan befejeződik, többet lesz otthon. Nemcsak délutántól éjfélig, hanem egész nap egyedül lesz. ( Anyja már határozott, a következő hónapokat is nagymamáéknál töltik. András olyan állást talált ott, ami mellett még eleget tehet a tóvári faüzemmel kapcsolatos kötelezettségének is. Havonta kétszer-háromszor hazaugrik néhány napra. Otthon alszik majd. Ez is gondot okoz. Még véletlenül se eshet egybe Zoli fővárosi programszervezéseivel, mert ahogy ismerte némelyik szomszéd természetét, elindul a hírük a faluban. Előre hallotta a falu szörnyülködő hangját, - anyját is, lányát is?! --- Bosszúságában felnevetett. Zoli éppen akkor lépett ki a szobából már útra készen, s a nevetésre elnyílt a szeme.
- Örülök, hogy már megvigasztalódtál!- mondta, de nem látszott rajta az öröm. Eszter már bánta előbbi neheztelését, s hirtelen felébredt benne az örök asszony, picit a féltés is, hogy nem okos dolog így elengedni. Megint átfonta a nyakát, s csókot lehelt a szájára.
- Ma este mindenképpen megvárlak! Kárpótolni akarlak mindenért…- ígérte bepárásodott szemekkel.
Zoli megpihentette arcán a tekintetét, s mikor megszólalt, szemében ott volt a kedves, csibész mosoly.
- Mennyire ?
- Nagyon!- súgta Eszter, s már hét ágra nevetett a szeme.
- Muszáj estig várnom arra a kárpótlásra?
- Nem muszáj, de elkésel…- felelte Eszter változatlan mosolygással.
- Nem baj, késsek!- kiáltott fel Zoli, s szédült örömmel kapta az ölébe, vitte a szobába, miközben egy kézzel vetette, dobálta le magáról mindazt, amit tudott.
Ölelkezésük után Zoli futott újra a zuhany alá, egyik kezével még törülközött, másikkal már kapkodta vissza a ruháit, majd százzal indult a ház elől. Eszter még az ágyon volt, s erőt vett rajta a fáradtság, nem volt kedve felkelni. Aztán belső kuncogással arra gondolt, hogy így még sohasem voltak együtt. Ennyire futtában, szédült lendületben. Az ilyen együttlétekre ráillik a mondás, "átrobogott rajta, mint az úthenger".
Kicsit úgy is érezte magát. Mégsem bánta, mert szívmelengetőn kedves együttlét volt. Zoli felszabadultan jókedvű lett, s meghatón hálás.
Eszterben most tudatosult igazán, hogy Zoli számára mennyire fontos az ölelkezés. Örült, hogy nem engedte el nélküle. A gondolatra jólesőn nyújtózkodott, magához ölelte kispárnáját, ahogy kiskorától szokta, s átadta magát a közelítő álomnak.
X/55
Az ember olykor kompromisszumokra kényszerül. Eszter amint nagyjából átlátta Zoli feladatkörét, kezdett beletörődni a magányos estékbe. Olykor adódtak kivételes esték is. Közeledett a nyár. Zoli komoly színházi előadásokat már nem hívott le Tóvárra, helyettük zenés műsorokat szervezett, nyáron arra volt inkább közönség. Ha nótaest volt, Esztert vitte magával. A többi hétvégén pop, rock vagy punk bandák szerepeltek, s olyankor Eszter inkább otthon maradt. Főképpen, hogy Zolinak se volt jó véleménye ezekről az estékről, de tekintettel kellett lenni a város fiataljaira, akik szerették ezt a zenét, s rajongtak az együttesekért. A fiatal zenészek kihasználták kedvező helyzetüket. Előadás után eszük ágában sem volt továbbállni, hanem amolyan öltözői mustrát tartottak a rajongó lányok között, amit aztán a tóvári fiúk nem néztek jó szemmel, s gyakran elszabadultak az indulatok. Zoliék általában megoldották házon belül a gondokat, de néhányszor külső segítségre is szükségük volt.
Zoli jó kapcsolatot alakított ki a tóvári kapitányság nyomozóival, úgyis, mint volt kolléga, s mindig kapott megfelelő támogatást. Ilyen esték után az irodájában összeültek beszélgetésre, némi poharazgatásra, s ilyenkor Zolit csak a hajnal vetette haza. Ebből adódóan Eszternek még több sérelmezni valója támadt, de Zoli őszinte beismerése, részletes beszámolója enyhített a dolgon.
Zolinak valóban szerteágazó feladata volt. Hét közben ott volt a többi program is. Az önvédelmi tanfolyamok, s más sportkörök tevékenységei. Élénk szakköri élet folyt a házban, szabás-varrás tanfolyam, gép és gyorsírók serénykedtek, megalakult az amatőr színjátszók társasága is. Minden napra esett valami, néha két-három foglalkozás is, s Zolinak meg kellett várni a végét, hogy kulcsra zárhassa a Művelődési ház ajtaját.
Közben véget ért a tanév. Eszter otthon volt, naponta együtt lehettek volna majdnem délután háromig, mivel Zoli munkaideje akkor kezdődött a tóvári Művelődési házban. De Zoli továbbra is korán reggel elment a bútorboltba árút fuvarozni.
Egy idő után volt némi változás a mindennapjaikban. Mivel Zoli hazatértét Eszternek esténként már nem volt lelkiereje kivárni, s éjféltájban rendszeresen elaludt, Zolinak lépnie kellett, ha nem akart lemondani az ölelkezés öröméről. Egy naptól valamivel hamarabb fejezte be az áruházi munkát, s aztán minden áldott nap így tett. Ennek köszönhetően együtt ebédelhettek, utána Zoli ölbe kapta, s vitte a szobába. Örömteli perceik voltak. Valóban csak percek. Zolit az sem tántorította el, hogy rendszeressé vált a kapkodás zuhanyozással, öltözködéssel, hogy Tóvárra időben beérjen.
A hétvégék délutánjain sem volt otthon. Csak szombat, s vasárnap délelőtt voltak együtt hosszabb ideig. Akkor beszélhettek közös dolgaikról is. Eszter amint megtehette, újra és újra utalt a betétkönyvre, annyira szeretett volna változtatni a kialakult helyzeten, de Zoli továbbra is elzárkózott az ésszerűbb megoldás elől.
Nyugtalanul nézte mindennapos hajtását. Ez ugyan más volt, mint amit Barnánál tapasztalt, s annyira elfogadhatatlannak tartott. De így is nehéz volt tudomásul venni, hogy még hosszú ideig így élnek. Azon kapta magát, hogy a tóvári lakás iránt elvesztette érdeklődését. Kifejezetten nyugtalan lett, ha valami módon szóba került. Zoli egyik nap arról beszélt, hogy az új lakást be kell majd bútorozni, s ahogy gyanítja, a lakással kapcsolatban beköltözés után is lesznek még nem várt kiadásaik. Őt magát nem foglalkoztatta a gondolat, szinte kívül állóként hallgatta, mely magában mutatta, felelősséggel élő ember csak lelki alapon lehet közömbös jövendő lakása iránt.
Zoli pedig okkal mondta, amit mondott. Munkahelyéről szemmel tarthatta az építkezést, s sok hiányosságot tapasztalt. Az már tudott volt, hogy augusztusban nem lesz házátadás. Kitolták november végére. Mellette a beépített anyagokkal is gond volt. Hallotta az egyik nyomozótól, akivel munkája során összebarátkozott, s alkalmakként beugrottak a közeli presszóba egy kávéra, s néhány szóra.
Nyomozóbarátja cementlopásról beszélt. Rajtakaptak néhány munkást. Aligha először lopták a cementet. A nyomozó szerint éjjel vitték, zsákszámra rakták a csomagtartókba, egy közúti ellenőrzésen buktak le. Az ellopott cement hiányzott valahonnan. Hamarosan kiderült, a házban lévő összes mennyezetet leszedhették volna egyetlen vakolókanállal, de jött lefelé foltokban magától is. Némelyik darab három kilónál is többet nyomott.
Zoli egyik vasárnap délelőtt szóba hozta az esetet, s hozzátette, még rágondolni is szörnyű, ha beköltözés után történik mindez, s szerencsétlenségükre éppen a gyerekszobában, a baba ágya fölött szakad le a mennyezet egy darabja. Egy ideje jövendő gyermekükkel kapcsolt össze mindent, közelebbről a kisfiukkal. Egyszerre volt megható, mosolyogtató, s mi tagadás, Eszter olykor bosszankodott is rajta.
Már eltervezték a babát. Szinte hónapra, napra kiszámították, mikor kellene áldott állapotba kerülnie, hogy végigdolgozhassa szeptembertől a tanévet, elvihesse osztályát a negyedik év végéig. Ebben egyetértettek. Azt is remélték, s minden okuk megvolt a reményre, hogy amint abbahagyja a gyógyszert, a baba hamarosan hírt ad magáról.
Zolival a baba neméről elfogadható módon nem lehetett beszélni. Határozottan kijelentette, elsőre fia lesz, s ehhez olyan mértékben ragaszkodott, hogy Eszter nem hagyhatta szó nélkül. Próbálta kedveskedőn, simogatón, majd tudományos alapon meggyőzni arról, hogy mióta világ a világ, a dolog kétesélyes, de Zoli rázta a fejét, mint akire mindez nem vonatkozik. Legutóbbi vitájuk során Esztert elfogta a sírás.
Később még sokszor fog gondolni erre a vasárnap délelőtti beszélgetésre, s mindig könnyekkel, mert akkor már tudja, Zolira nem figyelt oda eléggé, mert elfoglalták saját gondolatai.
Zoli azt mondta:
-Az életben biztosan voltál már néhány dologgal úgy, amiről bizonyosan tudtad, hogy bekövetkezik. Nincs rá tudományos magyarázatom. Egyszerűen csak érzem, hogy kisfiúnk lesz. Egészen bizonyos vagyok benne. Szeretném elmagyarázni, hogy értem a dolgot.
Esztert ezúttal nem érdekelte a magyarázat. Fogyott a türelme, végtére is nem akármiről volt szó. Ha kislányuk születik, Zoli nem fog vele egykönnyen megbékélni. Az ilyen helyzet rengeteg keserűséget hozhat magával. A Kocsis családban is volt rá példa. Erzsi lánya, Erika kislányt hozott világra a várva várt kisfiú helyett. Párja nem ment be hozzájuk a kórházba, helyette ivott egyvégtében. Addig normálisnak tűnő fiatalember teljesen rászokott az alkoholra, s kivetkőzött régi önmagából. Később sem tűrte a babát, ráordított, ha sírt, s Erikához is goromba volt. Végül Erzsiék közbeléptek, s a lányukat a babával hazavitték. Azóta már törvényesen is elváltak. Nem akarta kitenni magukat hasonló helyzetnek.
Elhatározta, Zolit addig nem hagyja békén, míg nem látja be felfogása tarthatatlanságát. Amint Zoli elhallgatott, azonnal vitatta a dolgot. Keserű méltatlankodással felelt.
- Ezek szerint, ha kislányunk lesz, nem tartjuk meg. Mondjuk, elcseréljük egy zsák krumplira. A háztartásban arra mindig szükség van.
Zoli szomorú arccal nézett rá.
- Először fordul elő, hogy kifigurázod a szavaimat. Kicsi édes, ne tedd, mert nagyon rosszulesik.
Eszter lázadó könnyekkel, megemelt hangon felelt.
- Neked esik rosszul? Akkor én mit szóljak? Augusztus végén abbahagyom a gyógyszert. Utána hamarosan jelentkezhet a baba. Boldogság helyett majd éjjel-nappal arra fogok gondolni, ha kislány lesz, az édesapja nem szereti majd.
Mire befejezte, Zoli a karjaiba ölelte, ráborult, s úgy könyörgött.
- Édes, kicsi édes, ne mondd ezt! Ne kínozd magad, és engem se. Szeretném, teljes szívemből szeretném, abban biztos lehetsz!
- Akkor miért mondasz ilyet?!- sírta Eszter
Zoli nem felelt mindjárt. Valami gondja volt az ingén belül, dörzsölte a mellkasát egy darabig, s mikor megszólalt, furcsa volt a hangja. Mintha összeszorított fogakkal beszélt volna.
- Ha tudom, hogy ilyen tragikusan fogod fel, másfelől közelítem a témát. Csak a múltkori szavaidra akartam felelni, mikor jöttél azzal, hogy mióta a világ a világ. Akkor nem volt lehetőségünk befejezni a beszélgetést, mert átjött Julis néni a malacok miatt. Délig azokat hajkurásztam a kertjében, mire be tudtam zárni őket az ólba. Emlékszel, ebédelni is alig volt időm, mert mennem kellett be Tóvára.
- Zolikám te most mellébeszélsz!- mondta Eszter még mindig szipogva.
Zoli elnevette magát.
- Megpróbáltam, de úgy tűnik, nem sikerült!... Nos, természetesen tudom, hogy kétesélyes a dolog. Olyan gyökeres bunkó sem vagyok, hogy férfibüszkeségből csak fiút tudok elfogadni. Arról van szó csupán, hogy megerősödött bennem a sejtelem. Kislányban ezért nem gondolkodtam. De őt is nagyon szeretném, hiszen kettőnk gyermeke lesz… - mondta, s közben fájdalmas kifejezés ült az arcára.
Eszter megnyugodhatott volna. Tisztázódott, hogy alaptalan volt a félelme, de eszébe jutott a másik keserűsége.
- Nem ez volt az egyetlen, ami nyugtalanít. A betétkönyvet illetően sem értem a döntésed.
- Csak azért, mert azt az álláspontomat sem tudtam még kifejteni. Mindennek a szerencsétlen időhiány az oka, hiszen alig van időnk hosszabban beszélgetni egymással.
- Hát éppen ez az! Lehetne, ha másképpen gondolnád a betétkönyv sorsát. Szeretném hallani ezzel kapcsolatban az őszinte magyarázatot.
- Hozzád csak őszintén szoktam beszélni!... – mondta, s elhallgatott. Úgy hallgatott, mint aki most keresi a megfelelő indokot, aztán mély sóhajtás után folytatta - Megfordult a fejemben, hogy lehet olyan helyzet, mikor András valamilyen okból visszakéri a betétkönyvet. Ha nem tudjuk visszaadni, ráteheti kezét az új lakásra. Bizonyítani tudja, hogy nagy összegű pénzt adott. Plébános úr a mindenkori tanúja, hiszen segített intézni a banki teendőket. Ha András beidézteti tanúnak, az atya kénytelen lesz mellette tanúskodni, bármennyire is sajnálná felénk a dolgot.
Eszter elképedt. Nem értette, hogy fordulhat meg Zoli fejében ilyesmi.
-Nem szabad Andrásról ilyen dolgot feltételezned! – mondta szigorúan, noha már megfogadta, hogy óvatosabb lesz ebben a dologban, mint a múltkor, de megint megfeledkezett róla.
- Nem biztos, hogy András olyan ember, mint amilyennek gondoljátok. Marika csalódhat benne, s már kész is a baj!
- Isten ments, hogy anyukám csalódjon! A sorsnak nagyon kegyetlen húzása volna. Fel sem merem tenni. Inkább arra emlékeztetlek, házasságuk nem volt feltétele András segítségének. Hiszen eleve azért jött Ácsfára, hogy valamit jóvátegyen Nógrádi nagyszüleim lelketlenségéből. Nem hiszem, hogy szép elhatározása után képes volna drasztikus lépésekre.
- Az esélyét sem szabad megadnunk. Mellette ne feledd, hogy bonyolult az emberi természet. Andrást csak néhány hónapja ismerjük. Nem tudjuk még, hogy milyen valójában.
A sors útjai.
X/56
Zoli valóban nem bízott Nógrádi András hosszan tartó jóindulatában. Érezte, András nem kedveli. Azt gondolta, talán azért, mert keresztfiát szívesebben látta volna Eszter mellett. Mégsem ez indította óvatosságra. András legutóbbi hazalátogatásakor komoly összetűzésük volt. Még nem fejezte be a kispadlás cserepezését, egyszerűen nem jutott rá elegendő ideje, de András nem fogadta el az érveit. Azt mondta, szombat, vasárnap délelőtt otthon van, végezze el akkor.
Védekezésül mondta, már egy-egy délelőttöt áldozott a cserepezésre, de Eszterrel nagyon keveset lehetnek együtt, s abból a kevésből kellene elvenni egymásután három-négy hétvégi együttlétet. Eszter e nélkül is nehezen viseli a helyzetet, ha még kevesebbet lesznek együtt, megsínyli a kapcsolatuk.
András nem volt belátó. Dühösen vágta oda, hogy nem akarásnak nyögés a vége, s kifelé menet indulatosan belerúgott a kamraajtóba. Meglepte a viselkedése. Belátóbb természetűnek gondolta, s nyugodtnak, megfontoltnak.
- Andrást illetően megint volt valami rossz tapasztalatod?- kérdezte Eszter megsejtve valamit. Közben megkerülte a nappalit, s a konyhát elválasztó üvegfalat. Benézett a sütőbe, hogy áll Zoli kedvenc meggyes rétese, a fedőket is emelgette, készült a finom vasárnapi ebéd. Tyúkot vágtak. Zoli vágta el a tyúk nyakát, ő csak a jószág lábát fogta, így is majdnem kilelte a hideg. Visszament Zolihoz a nappali részbe, leült mellé a kanapéra, kicsit hozzádőlt, s Zoli átfogta a vállát. Szeretett így üldögélni mellette. Zoli megint a mellkasát tapogatta. Eszter gondolta, talán szúrja a póló, még csak egyszer volt mosásban. Majd lehúzza róla, s kimossa alaposabban.
Közben Zoli válaszolt.
-Mondjuk úgy, nem fogadta megértőn a cserepezés elhúzódását. De az csak egy dolog. Több tapasztalat kell ahhoz, hogy egy embert kiismerjünk. Igaz ez a házasságokra is. A betétkönyvvel ezért kell óvatosan bánunk. Ha kapcsolatuk kiállja az idő próbáját, még mindig jól jöhet az a pénz. De addig semmiképpen sem nyúlunk hozzá. Nyugodtabb leszek, ha magam teremtem meg számotokra a biztonságos otthont.
Fogalmazása nyugtalanította Esztert.
- Ne mondd azt, hogy számotokra! Borzasztó hallani. Mintha magad nem számolnád hozzánk. Mintha valami okból nem bíznál abban, hogy közös otthonunk lesz. Mintha valami rettenetessel számolnál, amiről nekem nem szabad tudnom.
Zoli nyugodtan, s nyugtatón felelt.
- Nyugi, kicsi édes! Nyugi! Semmi bajom, ha erre gondoltál volna. Csak rosszul fogalmaztam.
Bernát Zoli most nem volt őszinte. Egy ideje gyakran érzett nyomást a mellkasában, olykor néhány pillanatig erős fájdalmat is. Tóváron megmutatta magát az orvosnak. Megnyugtató választ kapott, egyelőre semmi komoly, de sürgősen vegyen vissza a hajtásból, s feltétlenül kerülje a stresszes helyzeteket. Nehéz megfogadni a figyelmeztető tanácsot annak, aki mindennapi élete során lépten-nyomon találkozik ilyen helyzetekkel. A hajtást sem hagyhatta abba. Felfogása szerint nem volt anyagi biztonságuk, előbb meg kellett teremtenie. Eszter még inkább megrémül, ha olvasni tud a gondolataiban. Befészkelte magát a karjai közé, s hamar megvigasztalódott. Már biztos volt benne, hogy szeretni fogja a kislányt is, bármennyire várja a kisfiút. Ez tökéletesen elég volt számára. Ezzel a tudattal már lehetett reménykedőn, bizakodón nézni az elkövetkezendő idő elé.
X/57
Eltelt a nyár, eljött augusztus vége. Eszter abbahagyta a gyógyszer szedését, s lélekben készült az anyaságra. Gyakorlatban az új tanév kezdetére kellett felkészülnie. Naponta bejárt az iskolába. Osztották a tankönyveket, értekezleteken üldögélt, s még számtalan szokásos tennivaló várt rá. Mellette Fodor Julival folytatták az év elején elkezdett ruhagyűjtési, öltöztetési akciójukat is. Kicserélték Bádogossal a szünidő alatt begyűjtött ruhaneműt, Zoli fuvarozott. Kibékülésük, majd házasságkötésük után nem volt szükség Bálint segítségére. Zolinak hetente legalább egyszer volt intézni valója a szomszéd községben, olyankor ugrott be Kollár Rékáékhoz, vitte-hozta a három-négy zsák holmit. Fodor Juli kimosatta őket. Tanévkezdésre tisztán várták a rászoruló nebulókat
Eszterék nem remélték, hogy gördülékenyebben megy majd a dolog, mint az előző tanévben. Azt sem, hogy több eredménnyel, de Julival abban az egyben biztosak voltak, mindaddig folytatják a munkát, míg van olyan rászoruló gyermek, akin eredményesen segíthetnek. Eszter osztályába öt Dankó utcai gyermek tartozott, de első osztálytól csak ketten jártak több-kevesebb rendszerességgel. A többi gyermek csak hébe-hóba, s inkább csak családlátogatás után néhány napig. Eszternek annál több örömöt szerzett a két szorgalmas gyereke: Orsós Rozi és Misi.
Testvérek voltak, s földhözragadt szegénységükben is szerencsések. Fiatal szüleik szívósan igyekeztek kikerülni nehezen elviselhető környezetükből. Amint az év elején elkezdődött az akció, s került rájuk megfelelő ruha, cipő, ez a két gyermek egyetlen napot sem mulasztott. Nem véletlenül. Huszonéves apjuk egyike volt azoknak, akik bejártak Tóvárra dolgozni. Anyjuk is mindössze huszonnégy éves volt, gyereklányként szülte gyermekeit, iskolát sohasem látott belűről, mégis tudott valamennyire írni, s olvasni. Gyötrődőn, szótagolva, meg-megbillenő hangon, de elolvasta a kevésbé bonyolult szavakat, s leírta őket.
Gyermekeitől tanulta. Rozika elmesélte hogyan. Mivel könyvet, füzetet nem vihettek haza, a napköziben kellett hagyniuk, mert ami egyszer kikerült a környezetükbe, az iskolában abból egyet sem láttak többet, vagy használhatatlan állapotban kerültek vissza. Emlékezetből tanították anyjukat.
Hármasban lekuporodtak valami rejtett helyen. Misi kihegyezte a megfelelő vesszőket, elsimították lábuk előtt a szürke, agyagos talajt, és nap mint nap belerajzolták anyjuknak a megtanulandó betűket. Együtt gyakorolták vele, mindaddig, míg kellett.
Két gyermek. Az egyik tíz esztendős, a másik tizenegy. Rozika volt a fiatalabb. Sorsuk alakulásában Fodor Julinak is része volt. Julinak köszönhették, hogy annak idején, ha kicsit késve is, iskolába kerülhettek. Sokat beszélgetett a fiatal szülőkkel, elültette lelkükben a reményt, hogy van kiút. Nemcsak beszélt, hanem cselekedett is. A fiatal apának Juli szerezte a munkát Tóváron, meggyőzte az egyik üzemben dolgozó bátyját, s maga mellé vette. Betanított munkásként dolgozott azóta.
X/58
A Dankó utcából még egyetlen gyermek sem tanult tovább. Rozikáék tanulni akartak. Misi álma az autószerelő szakma volt, Rozika ápolónőnek, vagy ahogy mondta, nővérkének készült. Eszter eltökélte, gondjukat viseli akkor is, ha már felsőbb osztályba kerülnek. Úgy érezte, ha egész további pályafutásának ez lesz az egyetlen eredménye, már megérte, hogy ezt a pályát választotta.
Küzdött volna a többiért is, de hiába próbálkozott. Járt a családoknál egymagában, máskor Julival, nem használt sem kérés, sem érv. Egyre barátságtalanabbul fogadták látogatásaikat. Kimaradozó három gyermek közül az egyikük kislány volt, legalább őt szerette volna visszaültetni az iskolapadba. Hátrányos helyzetében is jó képességű gyermeknek tartotta. Hamar tanult, s mintha kedve is lett volna hozzá. Két éven át próbálta meggyőzni népes családját, valóságos asszonycsoporttal került szembe mindannyiszor. Amint észrevették, hogy közeledik a házhoz, maguk mögé vették a kislányt, szinte eltűnt a sok szoknya mögött. Nem tudott vele beszélni. Mígnem egyik alkalommal sikerült megpillantania a ház előtt, s megdöbbent. Az alig tizenkét esztendős gyermeklány várandós volt.
Juli hivatali teendője szerint felhívta a tóvári gyámügyet. Egyikük sem számolt a következményekkel. Néhány nap múltán, éppen szombat délelőtt volt, Eszterék elugrottak kocsival bevásárolni a főtéri vegyesboltba. Többen voltak az üzletben, s ácsfai jó szokás szerint szenzációként tárgyalták, hogy Fodor Juliék háza péntek este kis híján leégett. A tüzet szerencsére sikerült megfékezni a szomszédokkal, mire kiértek a tóvári önkéntes tűzoltók. Az ólaktól terjedt előre a tűz, s így is odalett két malacuk. Juli kertes családi házban élt a szüleivel. Eszter részvéttel gondolt rájuk. Akkor még eszébe sem jutott valamiképpen összekapcsolni a két dolgot. Módja sem volt rá, más kötötte le a figyelmét. A bolt vezetője, Tamás Ica amint észrevette őket, hangos örvendezésbe fogott.
- Bajnok, de jó, hogy látlak! A megígért jegyeket mikor kapjuk meg, vagy Lettinek már odaadtad ?
A lány, barátnője volt Miska bácsi unokájának, s hasonló beállítottsággal bírt, noha szerényebb női bájakkal, de ami volt, azt igyekezett minél jobban megmutatni. Feltűnően öltözködött. Akkor is túlontúl feszes nadrágot, testhez simuló, égő piros pólót viselt, feltűnően mély dekoltázzsal.
Zolit mintha kellemetlenül érintette volna az örvendezése. Elkérte Esztertől a cédulát, elmélyült tanulmányozásába fogott, majd kezdte leszedegetni a polcról sorra a felírt árukat, noha az üzlet nem volt önkiszolgáló, s csak mellékesen felelt.
-Szóltam a lányoknak, tegyék félre a nevetekre. A pénztárnál majd megkapjátok.
A lány nyafogós hangon folytatta.
- De, bajnok, akkor fizetni kell érte. Úgy add, ahogy ígérted, vagy most már csak Lettinek jár ingyenjegy?
Zoli rideg tekintettel, s komor hangon felelt.
- Lettinek sem jár! És, nem ígértem ilyet. Félreértettétek. Máskor figyeljetek jobban.
A lány zavarba jött, s nevetgélő hangon válaszolt.
- Biztosan igazad van, bajnok! Néhány konyak után megesik az emberrel, hogy félreért valamit. De azt meg kell hagyni, hogy őrjítőn jó buli volt akkor este. Cuki pofa a nyomozóbarátod. Kár, hogy nős!
- Ne haragudj, de segítenél, mert sietünk?!- mondta Zoli kissé udvariatlanul, s hozzátette bosszankodón. – Hova dugtátok az univerzális oldószert? Fogadott apósom szerint itt kellene lenni valahol az alsó polcon, de bárhogy nézem, nincs sehol.
A lány készségesen felelte, hogy éppen elfogyott kint, mindjárt hoz a raktárból, s hátrasietett. Még voltak néhányan rajtuk kívül a boltban, mindenki csendben várakozott. Eszter is hallgatott. Megpróbálta értelmezni azt, amit hallott.
Tudta, a Művelődési ház tőszomszédságában van az a presszó, ahova Zoliék gyakran jártak át kávéra, konyakra, vagy valami üdítőre, néha vendéget is vittek egy-egy megbeszélés után. Letti ott dolgozott. Nem nyugtalanította Letti közelsége, nevezetes, tüzes konyakja sem. Mióta reggelente Zoli karjaiban ébredt, bizonyosabb volt benne, mint megbocsátása óta bármikor, hogy Zolinak az életénél is fontosabb, s rajta kívül nem létezik számára más nő.
Gondolatai inkább a lány körül forogtak. Sejtette az elhangzott beszélgetés alapján, hogy a lány gyakran megfordul Lettinél a presszóban. Ott ismerhette meg Zoli nyomozóbarátját. Alighanem, megpróbálta elcsavarni a fejét. Nem járhatott sok sikerrel, ha nős voltán sajnálkozott.
Zoli rideg viselkedését a potyajeggyel magyarázta. Biztosan adott néhanapján ingyenjegyet Lettinek, amivel bevihette a barátnőjét is. A Művelődési ház dolgozói naponta bejártak a presszóba, s igyekeztek mielőbb vissza munkájukhoz, fontos volt a gyors kiszolgálás. Ahogy Zolit ismerte, nem vitte túlzásba az ilyenféle honorálást. Zoli főképpen azt nem szerette, ha valaki kikövetelte magának a potyát.
Vásárlás után a csomagtartóba pakoltak, mikor arra ocsúdtak, hogy körbevették őket jó néhányan a Dankó utcaiak közül. Háborgó asszonyok, gyerekek, s néhány siheder.
Feléjük fordultak értetlenül. Nem kellett sokáig várni. Előreugrott egy alig huszonéves fiú, s Esztert villámló szemekkel, üvöltve vonta felelősségre, amiért beavatkozott ügyükbe. Egyre közelebb került hozzájuk, háta mögött az embercsoporttal.
Eszter nyugalmat erőltetett magára, így is csak nehezen értették meg, hogy arról a lányról van szó, aki gyermekként babát várt, s előző nap magukkal vitték a tóvári gyámhatóság munkatársai, tóvári rendőrök kíséretében. Erőszakot kellett alkalmazniuk. A fiú olyan dühös volt, hogy üvöltözésétől zengett a főtér.
Sokan nézték a jelenetet. Zoli is néző volt egy ideig, Eszter kérte rá. Naiv hittel remélte, a fiút meggyőzheti. Magyarázta, a lány, s a születendő baba érdeke, hogy elfogadhatóbb körülmények közé kerüljenek.
Szava olaj volt a tűzre. A felbőszült fiú előkapta bugylibicskáját, s csapkodni kezdett Eszter felé. Következő pillanatban már nem volt kezében a bicska. Zoli szakszerű, és pontos rúgással gondoskodott róla. Arról is, hogy befejezze a cirkuszt. Szinte egy perc alatt összecsomagolta, hogy mozdulni sem tudott. Leültette a földre, ott üvöltött tovább. Zoli megkérdezte, magától abbahagyja, vagy segítsen neki. A fiú hirtelenében jobb belátásra tért, s attól kezdve nem hallották a hangját.
A kísérő csoport kiabált helyette is, átkozódtak biztonságos távolságból. Nem sokáig. Balla megjelenése vetett véget a cirkusznak. Az ácsfai rend őrére bárki, bármit mondott, azt el kellett ismerni, tekintélye volt a Dankó utcaiak előtt. A fiú nem úszta meg ennyivel. Zoli azzal adta át Ballának, hogy nézzen kicsit a körmére, mert szerinte ludas abban a gyújtogatásban, ami Fodoréknál történt.
X/59
Eszter az eset után egy ideig nem mehetett a Dankó utcába. Zoli először meg akarta találni a Dankó utcaiak között azt az embert, kinek tekintélye elegendő volt ahhoz, hogy Esztert ne érje több inzultus. Rövid idő alatt elrendezte, s Eszterék folytathatták segélyező munkájukat.
Mi tagadás, jó ideig így is félelemmel fordult be az utcába. Menniük kellett, mert vártak a segítségükre. Míg a gyerekek az iskolában hétfőnként megkapták a tiszta ruhát, felnőtteknek házhoz kellett vinni. Orsós Roziékhoz is rendszeresen jártak. A fiatal szülőknek segítettek, hogy az apa elfogadható öltözékben jelenhessen meg munkahelyén.
Segítséget adni sem volt egyszerű. Azokban a családokban, ahol pártfogoltjuk volt, arról szó sem lehetett, hogy csak őket támogassák. Többet ártottak vele, mint használnak. A népes családokat is támogatni kellett, noha tudták, olyanféle munkát végeznek, mint a mondabeli danaidák az alvilágban, lyukas hordóba hordják a vizet. Így volt valóban. Fáradtsággal összegyűjtött, kimosott ruhák többségükben néhány nap után a szemétben landoltak. Bele kellett törődni, mert ez volt az ára annak, hogy azokhoz eljusson a segítség, akik tudtak élni vele.
Ahogy számítaniuk kellett rá, iskolán belül sem volt sima útjuk. Nem mindenki értett egyet munkájukkal. Berkiné, Magda volt az öltöztetési akció fő ellenzője, Pék Erzsi segítette. Nagy hangon, s gyakran hangoztatták, hogy értelmetlen az egész, felesleges teher, elveszi mástól az időt, energiát, mert semmivel sem elfogadhatóbbak a Dankó utcai gyerekek. Kiosztott ruhák, cipők eltűnnek róluk, s maradnak éppen olyan elhanyagoltak, mint voltak.
Ez igaz volt, de Eszterék munkája bizonyította, hogy nem teljesen reménytelen a helyzet. Magda, és Pék Erzsi osztályában is megérdemelték volna a gyerekek, hogy saját tanítójuk lépjen az érdekükben. A családok is másképpen fogadták volna, s talán némelyik szülővel szót is értenek. De erre egyikük sem volt hajlandó. Helyette Bodrogi Dezső fülét rágták a hozzájárulása miatt. Eszterék komolyan tartottak attól, hogy idővel elérik céljukat. Tároló hely hiányában, igazgatói engedély nélkül nem folytathatták munkájukat. Eszter nemegyszer ment haza kesergő lélekkel. Ilyenkor még csak panaszkodni sem tudott valakinek, mivel késő estig egyedül volt a házban.
Mariék még mindig a nagymamánál voltak. Terike elesett, s eltört a csípője. Mariékra nagyobb szükség volt, mint addig bármikor. Eszterék a nyár folyamán kétszer meglátogatták őket, csak egy-egy hétvégére mentek, Zoli nem tudott több időre elszabadulni. Olyankor Zoli apjáékat is meglátogatták. Egyik este vacsorára voltak hivatalosak. Bernát Géza ezúttal kinyitotta a pénztárcáját. Szerény összeget adott át Zolinak azzal, hogy nemrégiben komoly veszteség érte, de majd ősszel, a templomi esküvőjük idején kipótolja. Lenke előtt mondta, de anyósa nem zavartatta magát. Helyette újra elemében volt, csipkedte Eszteréket többféle módon. Először anyjáék hosszú ottlétével foglalkozott, hogy milyen okos az Emőke, annak ellenére, hogy ott nőtt fel, ahol, pontosan tudta, hogy tudná hasznossá tenni magát, s ezzel végleg Lenkei nagymama közelébe férkőzni.
Férkőzést mondott szemrebbenés nélkül. Aztán ácsfai otthonukat vette sorra. Olyan szegényesnek ítélte, mintha lepusztult házban laktak volna. S, mindezt akkor, mikor magának már nem volt hova menni a veje lakásából. Eszter sejtette, hogy Lilitől szerezte információit. Lili pedig Gézától, mert Gittáról nem feltételezte, hogy rosszindulatúan beszélt róluk. Bárhogy volt, bosszantotta. Fegyelmezett természetéből adódóan Lenke nem kapta vissza, ha kicsi is a házuk, a sajátjuk. Nem kell más nyakán élősködniük, mert ostoba módjára eltaktikázták az otthonukat.
András is megfordult otthon néhányszor, s mivel Zoli közben befejezte a cserepezést, András megint kedélyesen viselkedett, és újabb munkákkal bízta meg. Zoli nem bosszankodott. Beszélgetésük alatt ráébredt, hogy András olyanféle edzésben tartja, amivel mindenképpen rá akarja vezetni arra, hogy családfőnek, jövendő apának kötelezettségei vannak az otthona körül. S, valamennyire megenyhült András iránt.
Eszternek is volt kötelezettsége anyja távollétében. Rendben kellett tartania a kertet. Zolival közösen végezték a tennivalókat szombat, s vasárnap délelőttönként, míg főtt az ebéd. Beszélgetni is tudtak közben. S, ha úgy érezték, meghittebb együttlétre van szükségük, egymást átkarolva, alig titkolt vágyakozással bementek lepihenni, amitől szívet melengetőbbek lettek ezek a hétvégi délelőttök.
Eszter gépkocsivezetést kezdett tanulni, Zoli kívánsága volt. Tóváron íratta be a tanfolyamra, apjától kapott pénzt szánta rá. Eszter lelkesebben végzi a tanfolyamot, ha belátható időn belül hozzányúlhat a betétkönyvhöz, s vehet magának egy kocsit, de Zoli változatlanul tartotta magát a tilalomhoz.
A sors útjai
X/60
Október igazi őszi idővel köszöntött be. Eszter fázósan húzta össze sötétkék, piros szegővel díszített, átmeneti kabátja nyakát, mikor Tóváron leszállt az autóbuszról. Ezúttal nem a tanfolyamra ment, fontosabb volt az útja, titkos is egyben. Nőgyógyászhoz indult, s nem ok nélkül. A fogamzásgátló elhagyása óta nem jelentkezett a menstruációja. Kolléganői szerint a gyógyszer elvonás megkeveri a szervezetet, de egyre inkább az volt a sejtése, hogy boldogságosabb oka van, s tisztán akart látni.
Amit remélt, beigazolódott. Várandós volt. Az orvos szerint három hetes. Csodálatos érzés volt már a tudata is. Annak is végtelenül örült, hogy számításuk szerint június közepére várhatták a babát. Éppen befejeződik a tanév.
Rohant Zolihoz a Művelődési házba, de nem volt bent. A közeli presszóba irányították, oda ugrott át a bádogosi Művelődési ház munkatársával. Hozzátették, siessen a presszóba, ha beszélni akar vele, mert közvetlen utána egyik környékbeli településre megy, onnan nem kerül elő hamar. Futott, de már nem érte el. Letti készségesen mondta, tíz perccel előbb ült kocsiba, biztosan vidékre ment, mert olyankor szokott konyak helyett üdítőt inni. Köszönte a felvilágosítást, s igyekezett kedvesen mosolyogni a falubeli lányra, ha már Zoli megvonta tőle a potyajegyet, legalább szíves szót kapjon.
Hajniékhoz vette az irányt. Az örömhírt először Zolival akarta megosztani, nem állt szándékában Hajninak elárulni, de látni akarta őket, az ikreket kicsit megdögönyözni, mielőtt hazamegy a busszal. Az épülő társasház előtt vitt el az útja. Megállt néhány percre. Igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan ott folytatják majd életüket. Jövő nyártól hármasban, gondolta bepárásodott szemekkel. Már megtörtént a tulajdonok kijelölése, a kettes lépcsőház első emeletén, a bal oldali lakást kapták meg. Három szép szoba, étkező, konyha, kézi éléskamra, s fürdőszoba. A szobákkal elégedett volt, ahogy a modern fürdőszoba is elnyerte tetszését. De a konyhát, s a kézi éléskamrát kicsinek találta. Otthon máshoz volt szokva.
Megkerülte a házat. Rendezetlen terepen vitte az erős szél a felkavart száraz, szúrós homokot, s arcába csapta. A környék nem úgy nézett ki, maga a ház sem, mint amit átadhatnak egy hónap múlva. Mikor a négyemeletes ház túloldalára ért, éppen kikukkantott a nap a szürke felhők mögül, s aranysárga színbe öltöztette a nagyszobák egymás alatt sorakozó lodzsáin a kocka mintás katedrálüvegeket.
Hajni a szokásos örömmel fogadta. Ficánkoló kedve láttán, kérdezte az okot, de másfelé terelte a szót. Az ikrek délutáni álmukat aludták. Leültek a nappaliban, s Hajnit először Bálint felől kérdezte. Kicsit méltatlankodón, neheztelőn mondta, egyre nyilvánvalóbb, hogy Bálint valamiért kerüli. Már az sem volt elfogadható, hogy elbliccelte az esküvőjüket. Azóta sem adott rá rendes magyarázatot. Mindig tréfával üti el. Ha összefutnak, két mondatot sem beszélnek egymással, mert Bálint mindig rohan. Ha meglátja messzebbről, hogy készül beszállni a kocsiba, s kiált felé, nem hallja meg. Csak a robogó kocsiból int vissza.
Bántja a dolog. Szeretné tudni, miért viselkedik így, Hajninak biztosan mondott valamit. Hajni mintha zavarba jött volna. Furcsán felnevetett, s szokatlanul hangosan beszélt.
- Rohan, mert rohannia kell! Rendesen is sok a munkája, folyik az őszi betakarítás. De az idén nem úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kellene. Nagy Zsiga ki sem józanodik rendesen, máris leissza magát újra. Az íróasztalára felrakott lábbakkal alszik egész nap. Közben olyan hangosan húzza a lóbőrt, hogy az irodás lányok a szomszédos helyiségekben betegre nevetik magukat.
Eszter ahhoz túlontúl jól ismerte Hajnit, hogy ne vegye észre, barátnője igyekszik kitérni az egyenes válasz elől. Bálintnak máskor is sok volt a munkája. Nagy Zsiga sem arról volt nevezetes, hogy megvetette az italt. Érzi, hogy Hajni tudja, mi baja Bálintnak. Miért nem mondja meg. Nem lehet olyan lélekbe zárt titok, amit nem mondhat el.
Hajni ismert olyan titkot. Bálint égő szemekkel megvallotta lelke boldogtalanságát. Tasi Bálint éppen úgy szerette Esztert, ahogy az a nóta mondta-sírta: - „ Imádság már az is, ha szemedbe nézek, könyörögve kérdem : mért lettél a végzet ... Mért hideg a szíved, forró nyári este... Mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve ... Könnyeim utánad miért is peregnek ... Ilyen bánatosan, ilyen halálosan miért is szeretlek.”
Szerette mélyen, vágyakozó szerelemmel, de nem vallhatta meg, mert nem akarta Esztert teljesen elveszíteni. Már akkor így szerette, mikor évekkel előbb megkapta azt a bizonyos levelet, melyben Eszter megfontolás alapján felmondta addigi szoros barátságukat. Abban az órában közel állt ahhoz, hogy kilépjen a kollégium ötödik emeleti ablakán. Egyedül csak az a tudat tartotta vissza, hogy akkor nem láthatja többé Eszter kedves arcát, szeme mosolygását, nem hallja édes hangját. Ha messzebbről is, ha csak olykor is, de látni, hallani akarta.
Volt idő, mikor lelke mélyén még reménykedett. Zoli felbukkanása pánikba ejtette, de látta Eszter bizonytalanságát, vívódását, s bízott abban, ha a fiút jobban megismeri, rádöbben arra, nem Zoli az, akire vár, hiszen Esztert mindenkinél jobban ismerte, ahogy az elvárásaival is tisztában volt. Finoman megpróbálta rávezetni arra, hogy Zoli milyen gondolkodású valójában. Semmit sem ért el vele. Eszter megbocsátott Zolinak. Kibékülésük, kapcsolatuk mélyülése kirúgta lábai alól a talajt. Esküvőjük napján újra felmerült benne az élet értelmetlensége. Azzal a céllal utazott el, hogy nem kerül elő soha többé. Rettenetes napokat élt át. Végül mégsem volt ereje elhagyni azt a világot, melyben Eszter él. Mióta Zoli felesége lett, iszonyúan fájdalmas volt vele minden találkozás, s menekült előle, ahogy tudott.
Hajni ezt hallgatta el, s nem is volt szándékában elmondani. Bízott abban, hogy öccse egy nap túljut ezen a boldogtalan szerelmen, s rátalál arra, aki viszonozza érzéseit.
Eszter várakozó mosollyal, kutatón nézett Hajni arcába. Bálint viselkedése annyira nyugtalanította, hogy nem volt hajlandó elengedni a feleletet.
- Nem akarsz elmondani nekem mégis valamit ?- tette fel másképpen a kérdést.
- Dehogynem! Ezer mondandóm van. Azt sem tudom, mivel kezdjem.
Eszter kedvesen csóválta a fejét.
- Ej! Tisztára úgy teszel, mint Bodóné. Az is mindig másról beszélt, mikor a bor árát kérték.
Hajni felnevetett, aztán hirtelen megváltozott az arca, miközben valahova Eszter mögé nézett. Felemelkedett lassan, s suttogott.
- Ne szólj! Ne mozdulj! Jaj, édes istenem, mit tegyek, hogy ne ijesszem meg ?!- mondta, s lassan elindult.
Eszter alig mert levegőt venni, s csak lassan, nagyon lassan fordította fejét abba az irányba, amerre Hajni elment. Belátott a nagyszobába, az erkélyre vezető ajtó nyitva volt. Látta Andris hátát, kint volt az erkélyen, s az egyik izgő-mozgó baba ült a nyakában. Beszélt a kicsihez, talán a lent berregő autót mutatta. Hajni szinte a nagyszobából nyúlt ki, elkapta hátulról a kicsi derekát, lerántotta Andris nyakából, magához szorította, s kitört belőle a sírás.
Andris halálra váltan fordult meg. Kezében egy fehér kis cipőt tartott, amolyan fűző nélküli babatopánkát, s nyöszörögve motyogta:
- Fogtam a kis lábát, erősen fogtam!
-A cipőjénél fogva…- sírta Hajni, s így folytatta- Hányszor kértelek, a lábukat fogjad, ne a cipőjüket. És ne vidd ki őket az erkélyre. Hányszor kértelek, Andriskám, hányszor kértelek?!
Már Eszter is ott volt, s nem tudta kit vigasztaljon, mert Andris is nagyon szánni való volt az árva topánkával a kezében.
Kiderült aztán, Andris a babák közelében olvasott, mindig rajtuk volt a szeme. Mikor Andriska felébredt, kivette a kiságyból, hogy gőgicsélésével ne ébressze fel Ivánkát.
Hajni megnyugodott valamennyire, s vigasztalón, babástól bújt a riadtan álldogáló Andris karjaiba. Kedves jelenet volt, noha Esztert kissé zavarba hozta egymásnak adott, engesztelő csókjuk.
Ezen az estén Zoli szokatlanul korán ért haza, s azzal a kérdéssel lépett be az ajtón, hogy Ácsfán kinél lehet házi szilvapálinkát, s szilvalekvárt kapni. Jó emberének, az egyik fővárosi színház programszervezőjének megígérte a közbenjárásáért. Mire befejezte, Eszter átfonta karjaival a nyakát, s könnyes örömmel ölelte. Zoli azt gondolta, időben történt hazaérkezése miatt az öröm, s némi lelkifurdalása támadt.
Egy ideje nem csak munkahelyi kötelezettsége miatt járt éjfél után haza, néhányuknak szokása lett beülni Lettiék presszójába kiengedni a fáradt gőzt, ahogy maguk között mondták. Azzal nyugtatta magát, Eszter már megszokta az esti egyedülléteket. Nem számít, hogy egy-két órával előbb, vagy később ér haza. Feszített nap után szüksége volt kis lazításra, laza társalgásra a kollégákkal, bohém évődésre a presszós lányokkal. Elméletet is fabrikált hozzá. Úgy vélte, Eszter érdeke is, hogy Tóváron hátrahagyva fáradtságot, rosszkedvet, kedves közelségében zavartalanul átadhassa magát a mélyebb érzéseknek.
Most halkan felnevetett.
- Jól van!... Jól van. Majd igyekszem máskor is hamarabb haza…- mondta meggyőzve magát szándéka komolyságáról.
Eszter szemében még ott voltak a könnyek.
- Igyekezz is, mert most már ketten várunk!- mondta a könnyein átmosolyogva.
Zoli arca bíborba lobbant, s magához szorította.
- Édes, kicsi édes!... Kicsi kincsem, édes boldogságom!- motyogta, s nagy felindulásában nem tudott többet mondani.
Sokáig álltak így összefonódva, majd Zoli a kanapén a térdére vonta, s tudni akart mindent a vizsgálatról. Eszter mesélt. Mondta a júniust is örvendezőn. Tudták, szerencse is kellett hozzá, hogy kívánságuk szerint jöjjön a baba. Most beszéltek először a nevéről is. Fontosnak érezték, hiszen már ott volt Eszter szíve alatt. Ha kisfiú, Zoli kívánságára a Zoltán nevet kapja, ha mégis kislány volna, Eszter választása a szép ősi névre, Csengére esett. A többit hálaadó lélekkel rábízták a teremtő Istenre.
X/61
Halottak napjára Mariék hazalátogattak Ácsfára. Csak jöttek-mentek, egyetlen éjszakát töltöttek otthon. Eszter megtelefonálta már a baba hírét, s Mari alig várta, hogy magához ölelhesse őket.
Mari nagyon szomorú volt nagyanyja miatt. Lenkei tanítóné asszony nem akarta túlélni élete párját. Napról napra harcoltak érte, hogy életben maradjon. Kanalanként könyörögték bele az ételt, így is nagyon lesoványodott, csak árnyéka volt régi önmagának. Ha Mari nincs ott, Gizi és Margitka már régen kimerült volna ebben a kétségbeesett küzdelemben. Főképpen, hogy Terike sem tudott segíteni. Húga elvitte magához az unokával együtt. Giziék végképp Marira támaszkodtak. Mellette Andrásra is. Mindent elvégzett a ház körül, amihez Giziéknek nem volt erejük. Péterék dolgoztak, nem foghatták be őket nap mint nap. Lilire nem számíthattak, jó dolgában elkényelmesedett. Nagyanyját ritkán látogatta, akkor sem volt sok vigasztaló benne.
Az egyetlen estén sok minden szóba került, legfőképpen a templomi esküvő. Mari maga mondta, s meglepő volt tőle, mondjanak le az eredeti tervükről. A beteg nagymama mellett senkinek sincs lelkiereje lakodalmat ülni. Mielőbb esküdjenek meg itthon csendesen, hogy eleget tegyenek Isten elvárásának. Arra a napra igyekeznek hazajönni Gizivel és Margitkával. Nagymamára majd addig Péterék vigyáznak.
Eszter figyelmesen nézte, hallgatta anyját. Más lett, mint volt. Az elmúlt hónapok alatt olyanféle változáson ment keresztül, amit csak úgy tudott definiálni, hogy mindig kedves lényét áthatotta valami szellemi kifinomultság. Először nagymama, s Giziék spontán közelségének gondolta, aztán nagyot nézett, mikor anyja arról beszélt, hogy nagymama mellett átvirrasztott éjszakákat olvasással tölti. Gizi sorra adja kezébe a kiválasztott könyveket, aztán megbeszélik olvasási élményeit. Az magában is csodálatos volt, hogy anyja olvasott. Addigi életében csak akkor látott könyvet a kezében, ha neki akart segíteni a kötelező olvasmányok idején. Olyankor elolvasta a szóban forgó könyvet, de magától, saját örömére sohasem szánta rá magát. Büszke volt anyjára. Mellette hálás volt Gizinek. Több évtizedes tanári tapasztalata alapján kiválasztott könyvek megtették hatásukat. Anyja stílusában, hangszínében is volt változás. Sokszor bizonytalankodó, riadt szavai helyett magabiztosan csendült a hangja, s láthatóan könnyen fogalmazott. Akkor éppen Zolihoz fordult, s kedvesen mondta:
-Távol áll tőlem, hogy édesapád viselkedését minősítsem, csak puszta tényként említem, mikor legutóbb Lilivel látogatták a nagymamát, és szóba került az egyházi esküvőtök, bosszús legyintéssel mondta, hogy felesleges cirkusznak tartja. Gondoljátok meg, érdemes-e költségbe verni magatokat miattuk, Miskánál drága ebédet rendezni, vagy inkább itthon ültetitek asztalhoz őket is, amennyiben eljönnek.
Zoli bosszús arcot vágott.
- Ismerem apámat, nem véletlenül mondta, amit mondott! Nem bánná, ha elmaradna az egyházi esküvő. Szeret ugyan a maga módján, de most rajtunk szeretné megspórolni azt, amit kicsit sem kedves Lenke mama volt szíves kirántani a zsebéből. Sajnos, nem lehetünk tekintettel arra, hogy ilyen rosszul választott anyóst. Így semmi sem menti meg attól, hogy szíves szóval meghívjuk. Kénytelen lesz kinyitni újra a pénztárcáját. Már csak a kis trónörökösre való tekintettel is. Beköltözésünk kiadásai mellett a babára is költenünk kell. Így édes jó apám nem ússza meg, bármennyire is szeretné!
Nevettek mindannyian, majd Mari érdeklődön kérdezte:
- Édesanyádékat is meghívjátok, ugye?
Zoli tekintete ködös lett, s mint aki időt akar nyerni, mozdult ültében, mellkasát tapogatta, s csak aztán felelt.
- Szerettem volna, ha eljön, de nem jönnek, bármikor, bárhol rendezzük. Minap beszéltünk telefonon, bejelentettem a kis trónörökös hírét. Akkor mondta, ne számítsunk rájuk se az egyházi esküvőnél, se a baba születésekor. Elég bosszúságuk volt májusban, mikor potyára utaztak le Békésbe, azóta is hallgatja tiszteletet nem érdemlő mostohaapám, hogy bunkót ne mondjak, rosszindulatú megjegyzéseit.
Eszter vigasztalón hozzádőlt, Zoli a bal karjával magához fogta, közben átsuhant az arcán valamiféle jajduló kifejezés. Eszter később erre az estére is visszagondol, s okolja magát, hogy nem vette észre a nyilvánvalót, Zolinak valami komoly baja volt, amit igyekezett eltitkolni előtte.
Az új lakásról is beszélgettek. Zoli napokkal előbb tudta meg, hogy elmarad a novemberi átadás is, leállnak télre a külső munkákkal, belül folytatják, ahogy lehet. Új átadási időpontot nem jelöltek meg. Közösen bosszankodtak a dolgon, noha megállapították, maguk még szerencsés helyzetben vannak, van hol lakniuk, ellentétben azokkal a jövendő lakótársakkal, akik fizetik a drága albérletet, miközben teljesen kiköltekeztek a jelentős belépési összeg miatt.
X/62
Karácsony hetében Lenkei tanítóné asszony elment élete párja után. A bánat meghatározta az ünnepek hangulatát. Két ünnep között volt a temetés. Eszterék is ott voltak. Részt vettek a temetés után tartott családi megbeszélésen is a nagyszülői házban. Giziék nem akarták elhalasztani, mivel Mariék is hazakészültek Eszterékkel, nem volt már szükség a segítségükre.
Sok családban békétlenséggel érnek véget az ilyen megbeszélések. Az örökösök ritkán értenek egyet, mindig akad egy-két ember, aki mohóságában saját elgondolása szerint akar osztozkodni.
Eszterék családjában is így volt, Lenke személye volt rá a garancia. Megint maga akarta képviselni lánya, s unokája érdekeit. De főképpen a saját zsebét. Állítása szerint neki személy szerint is járt az örökségből, mivel nagyszülői segítség nélkül nevelte fel Lilit, noha az ügyvédje szerint, a nagyszülőknek, elhalt fiuk helyébe kellett volna lépni. Ez amolyan fiskális okoskodás volt, mivel általános érvényű törvény nem volt erre, később is csak behatárolt körülmények esetében határozott a jog, teljes árvát illetően, ha ellátása másképpen nem volt biztosított, s a nagyszülők anyagi helyzete is megengedte. Mellette az állítása sem felelt meg a valóságnak. Pali halála után az akkor még gyermek Lilivel hosszú évekig laktak a Lenkei házban, teljes ellátást kaptak, s akkor költöztek el, mikor hozzáment második férjéhez. Lili ruházatáról még évekig a Lenkei nagyszülők gondoskodtak. Legínségesebb ötvenes években sem feledkeztek meg unokájukról. Tanítóné asszonynak volt egy házivarrónője, szlovák területről erőszakkal áttelepített asszony, aki némi élelemért, s még inkább jó szóért időnként napokig varrt a Lenkei házban az öreg Singer varrógépen. Sorra fordította ki a régi kabátokat, alakította át a női ruhákat. Így készült Lili télikabátja nagypapa átmeneti kabátjából bundabéléssel, nadrágjából Lilire nadrág, ami abban az időben lányoknál meglehetősen ritka viselet volt, s az egész osztály irigyelte érte.
Lenke remélte, hogy Giziék emlékezete már nem ér el odáig, s szemérmetlenül állította, hogy soha, semmilyen segítséget sem kapott. Vita során kiderült, Lenkei nagymama arany ékszereire fájt a foga, Lenkei nagypapa arany zsebóráját, tekintélyes karikagyűrűiket is beleértve.
Giziéket annyira felháborította, hogy kiseprűzik a házból, ha Mari szelíd szava nem csillapítja le a kedélyeket. Azt mondta:
-Senki sem vitathatja, hogy a sors kegyetlenségéből nekem jutott legkevesebb gondoskodás nagyszüleim részéről. Mégis azt javaslom, nagypapa arany zsebóráját örökölje Péter, az egyetlen fiúunoka, aki kiskorától mindig mindenben a rendelkezésükre állt. Jegygyűrűik Gizit és Margitkát illessék, hiszen mindennapi gondoskodásukkal megédesítették szüleik életét. A többi ékszert pedig osszuk el gramm szerint igazságosan, élő és elhalt gyermekeik között. Így Lili is megkapja édesapja után a részét, ahogy én is édesanyám után. Ami pedig Lenke nénit illeti, abban a szerény, de igazságos környezetben, ahol felnevelkedtem, azt mondták volna a jogtalan követelőzőnek, ha nagyon firtatja, hogy neki mi jár: "Neked lelkem, csak a szád jár, és ezzel be kell érned, akár teszik, akár nem!"
Lenke hangja dühösen felcsattant.
- Nézzenek oda, ennek meg hogy kinyílt a csípája!
Gizi gondolatban megmarkolta a seprű nyelét. Mari szelíd mosollyal felelt.
- Lenke néni, nem csípája, hanem rövid magánhangzóval, csipája!
Lenke szinte toppantott dühében.
- Ne oktass! És, ne add itt elő nekem anyád határozott természetit, mert nem vagyok rá kíváncsi!
- Lenke néni : természetét!
- Én mindjárt felrobbanok!- kiabálta Lenke, s kapkodott kabátja, kalapja, táskája után. Úgy tűnt, elege lett a családi megbeszélésből, s Lilivel elrohantak.
Géza hátramaradt Gitával, s a fiát kihívta kis beszélgetésre. Bernát Géza belső harcából apai szíve került ki győztesen. Zolinak szép összeget nyújtott át azzal, hogy később is gondol rájuk, különösen a kis trónörökösre, végtére is, ez a nagyapa kötelessége.
Zoli később elégedetten mondta, apja szerető gondoskodásából bebútorozhatják jövendő otthonukat. Volt más megnyugvásuk is. Még Giziékkel együtt voltak, megbeszélték az elmaradt egyházi esküvő idejét is. Eszter indítványozta, a baba keresztelőjével egy időben tartsák otthon Ácsfán, akkor Giziék örülhetnek a babának is. Nem volt véletlen az ötlet. Eszter már kezdett gömbölyödni, s nehezére esett volna így oltár elé állni, bármilyen csendes, szerény esküvőt is terveztek utólag.
A sors útjai
X/63
Mariék hazatérésével együtt volt a család újra. Hamarosan kiderült, a ház négyüknek kicsi, főképpen télidőben, mikor az ember behúzódik a hideg elől. Legtöbb gondot a fürdőszoba használata okozta. Még Mari kettesben volt Eszterrel, szépen beosztották az időt, nem volt gond belőle. Most ott volt a két férfi is, reggelente egyszerre akartak zuhanyozni, borotválkozni, miközben Eszternek is készülnie kellett az iskolába. A kicsi fürdőszoba állandó feszültség forrása lett. Egy idő után Mari is, Eszter is nagyon várta, hogy mielőbb elkészüljön a tóvári lakás.
A zsúfoltság miatt komolyan féltették a családi békességet. Ha az egyszer elromlik, nagyon nehéz visszaállítani úgy, hogy ne maradjon tüske senkiben sem. A békesség e nélkül is kockán forgott szinte nap mint nap. András túlontúl komolyan vette családfői szerepét, vagy kiéletlen apai ösztönei törtek felszínre, s gyakran beleszólt Zoli időbeosztásába.
Bernát Géza komoly anyagi segítsége után Eszternek nagy nehezen sikerült rávenni Zolit, hogy felmondja a bútorbolti munkát. Zoli gyakran látszott fáradtnak, talán ez volt az oka, hogy végre hallgatott Eszterre. Otthon volt a délutáni munkakezdésig, s reggelente aludt volna kicsivel tovább, de András nem hagyta, noha kint még nem kezdődtek el a házon kívüli munkák. Talált elfoglaltságot a házban magának is, Zolinak is. Hol azzal kopogtatott rá, hogy keljen fel, és segítsen kimérni az új függönytartó helyét, vagy polcokat cserélt az éléskamrában, s ahhoz kellett Zoli segítsége, míg máskor szétszedte a furcsán zörgő mosógépet, s több szem többet lát alapon riasztotta fel reggeli álmából. Mintha ezek nem várhattak volna addig, míg Zoli magától felébred.
Előfordult, hogy Zoli annyira zokon vette, hogy felkelt ugyan, de nem csatlakozott Andráshoz, helyette bevágta magát a kocsiba, bement Tóvárra a munkahelyére reggeli nélkül, s a városban ebédelt valahol. Bármilyen későn ért haza, nem úszta meg András igyekezetét, hogy rendes családfőt neveljen belőle. András elkapta a nappaliban, leültette a kanapéra, s jófajta konyak társaságában arról igyekezett meggyőzni, hogy mennyire nincs rendjén, hogy későn jár haza, s ha otthon van, akkor sem keres munkát magának a házban elvégzendők között.
Nincs az a jófajta konyak, melynek kedvéért szívesen veszi az ember az ilyenféle okításokat. Zoli naponta megfordult aztán az építkezési vállalkozó irodájában, jelképesen verte az asztalt. Kitartásával elérte, hogy március elejére befejezzék a házat, megtörténjen a tereprendezés, s eljöjjön a várva várt nap, a lakások átadása. Öröm volt végigjárni a szép lakást, noha még beköltözés előtt felfedeztek néhány hiányosságot, de ilyenkor az ember azt mondja, kicsire nem nézünk, nagy meg nem számít.
Az volt fontos, hogy elköltözhettek végre. Néhány nap alatt berendezkedtek. Március tizenötödikét már az új lakásban ünnepelték. Ebből az alkalomból meghívták Mariékat ebédre. Az áhított függetlenség megélése segített feledni az eltelt hónapok keserveit, s jó hangulatban költötték el az ebédet. Utána a lodzsáról nézték a közelben zajló ünnepi eseményeket.
Mari ezen a napon könnyekkel búcsúzott Esztertől, noha mindketten tudták, nem szakadnak el egymástól. Eszter hetedik hónapban is rendületlenül tanított, utána nap mint nap náluk várja majd, hogy Zoli a délután folyamán kiugorjon érte.
Zoli betartotta ígéretét. Esztert reggelente kivitte Ácsfára, s délután érte ment. Gyakran még arra is szakított időt, hogy a tóvári nagyáruházban bevásároljanak. Zoli szerint, megértő igazgatónőjének köszönhették. Valójában Zoli szervezte úgy a délutánjait, hogy jusson rá ideje. Büszke volt vonzó, kismama párjára. Többször is mondta, a világ legszebb kismamájának tartja. Viselkedésén is látszott. Ha ismerősével találkoztak, nem mulasztotta el büszke örömmel bemutatni kismama feleségét.
Mindez nem térítette el attól, hogy egy idő után felújítsa az esti lazításokat a kollégákkal, s hozzájuk csapódó haverokkal. A férfitársaság reklamált, s Zoli még mindig vallotta, hogy a férfiembernek elengedhetetlenül fontos az ilyenféle időtöltés. Osztott más férfibölcselkedést is, miszerint, amiről az asszony nem tud, az nem fáj neki.
S, Zoli nem akarta, hogy Eszternek bármi is fájjon. Ezért előrelátón már nem a presszóban találkozott a társaság. Arra gondolt, ha Eszternek eszébe jut egyik este elsétálni a közeli Művelődési házig, a sötét ablakok láttán, biztosan benéz a szomszédban lévő presszóba, s zokon venné elmaradását. Aztán a valós indoklásait is kétkedve fogadná. Így a Művelődési ház emeletén jöttek össze az egyik klubszobában. Az intézmény többi munkatársa nem foglalkozott a baráti körrel. Akinek letelt a munkaideje, sietett haza. Köztük az igazgatónő is, népes családja várta otthon. Amint a szakkörösök is elmentek, Zoli bezárta a lenti, bejárati ajtót, hogy illetéktelen, csengetés nélkül ne juthasson be. Nevet is adtak maguknak, hivatalosan ők lettek az Önvédelmi sportokat pártolók baráti köre.
Az igazgatónő Zolira bízta az ilyenféle tevékenységek felügyeletét, így nem volt tudomása arról, hogy a baráti kör poharazgatással, vidám beszélgetéssel tölti az estéket.
A szomszédban lévő presszó vezetője készségesen közreműködött benne. Telefonon megrendelt italokat két lánnyal küldte fel, s a lányoknak nem kellett visszasietni a presszóba, ráértek záráskor elszámolni az elfogyasztott itallal. A presszónak jó üzlet volt, mivel a szórakozóhelyen hétköznap nem volt komoly forgalom.
Az egyik lány mindig Letti volt, s magukkal vitték a presszóban lebzselő barátnőiket is, köztük az ácsfai boltost, Tamás Icát. Ha Eszter annak idején megsejti, hogy a lány nem a zenés műsorok egyikét emlegeti őrülten jó bulinak, aligha hagyja annyiban a dolgot.
Noha odafent a klubszobában szigorúan betartották az illendőség kereteit. Ha az igazgatónőnek valamiképpen eszébe jut, s ellenőrzést tart, azt látja csupán, hogy kedélyes társaság van együtt, többségében férfiak, s vidám beszélgetésben vannak.
Ha nem tulajdonít jelentőséget a lányok kivillanó combjainak, feltűnően mély dekoltázsainak, s évődő kacagásuknak, nem talál semmi kivetnivalót abban, amit lát. Főképpen, ha nem néz utána, hogy mindenki bent van-e a klubszobában, akinek elvileg ott kellene lenni, s nem hódol éppen az erotikának valamelyik félreeső, fél sötét helyiségben, vagy ahogy a cinikusabbak mondták, teljes gőzzel kíméli a nejét valamelyik csinibabával.
Zolit senki sem látta eltünedezni. Alighanem, férfiszolidaritásból elnézte, tudomásul vette a megesett dolgokat. Ha heccelte egyik-másik kolléga, vagy haver, azzal szerelte le:
- Amíg a nejemnél megtalálom az örömöt, nem megyek át kódorgóba!
Talán így volt valóban. Mégsem ment haza időben. Helyette blőd vicceken nevetett, s jó néhány konyakot felhajtott, mire eljött az ideje annak, hogy azt mondja:
- Fájront, gyerekek! Holnap is lesz nap.
X/64
Eszter eleinte a vártnál jobban érezte magát az új lakásban. Esti magánya is elviselhetőbb volt annak tudatában, hogy Zoli gyalogos sétával alig tíz percre van tőle. Már azt is felfedezte, a lodzsáról látja az egyemeletes épület emeleti ablakait, ha feláll egy székre, s ügyesen megkapaszkodva, kicsit kihajol az emeletnyi mélység fölé.
Ha fényesek voltak az intézmény ablakai, tudta, még várnia kell. Ha már sötétben voltak, igyekezett be az ágyba, mert Zoli hamarosan megérkezett, s tréfálkozón neheztelt, ha még fent találta, mert kismamának ilyen későn ágyban volt a helye.
Zoli sietősen bebújt mellé, s gyakran ölelkeztek. Eszter állapotára való tekintettel Zoli nagyon óvatos volt, de ez semmit sem vett el közös örömükből. Éppen ellenkezőleg. A követelő, szédületes lendület helyett, most több idejük jutott gyengéd simogatásra, szeretgető becézgetésre, s lázas csókokra, hogy aztán a beteljesülés örömteli pillanataiban Zoli súghassa:
- Édes, kicsi édes! … Annyira jó veled, hogy mindjárt belehalok!
Eszter boldog volt. Szegényebb lett volna az öröme, ha tudja, magányos estéin miért kell olyan kegyetlenül sokat várni a kedvesére.
Hajniék alig tíz perc járásra laktak, ha nem kellett kerülni, hanem átmehettek két közeli ház lépcsőházán. Eszter némely délutánon, mikor Zoli elment a munkahelyére, egy-két órára meglátogatta őket. Hajniék is gyakran voltak náluk a babákkal. Leginkább esti sétáikon. Mindannyian élvezték a gyakoribb találkozást.
Hajniék otthon dolgoztak, vitték felvállalt ügyeiket. A kisfiúk mellett napközben segítség volt. Az asszonyt Margitka néninek hívták, kedves teremtés volt, s legfőképpen megbízható. Hajni nyugodtan hagyta rá az ikreket.
Tasi tanítóék még aktívan dolgoztak, csak a következő tanév végén készültek nyugdíjba. Úgy tervezték, akkor majd eladják Ácsfán a pedagóguslakást, s beköltöznek Tóvárra. Arról sohasem beszéltek, hogy Hajni szükség esetén számíthat rájuk az unokák gondozásában. Ilyen volt a természetük.
Hajni azt mondta, Bálint is velük költözik, ha akkor még otthon lakik. Bálintról ennél többet nem beszéltek, mert Hajni továbbra is kerülte a témát. Eszter már nem faggatta. Ez is szép megnyilvánulása volt barátságuknak. Ha kellett, valamelyikük mindig engedett, noha Eszter változatlanul szerette volna tudni, hogy Bálint miért kerüli, mert ebben már biztos volt.
Igyekezett túltenni magát rajta, de nem volt nap, hogy Bálint ne jutott volna eszébe valamiről. Elég volt átmenni a főtéren iskolából anyjáékhoz menet. Mindig felnézett a lodzsájukra. Legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott beletörődni Bálint viselkedésébe, mert nem tudott olyan okot elképzelni, ami ennyire elfordíthatta tőle.
Egyik nap anyja különös hírrel fogadta.
- Te tudsz arról, hogy Bálint nősülni készül?- kérdezte a maga csendes módján.
Esztert nagyon rosszul érintette a hír. Maga sem értette, hogy miért, de valami nagy, nagy csalódottságot érzett. Nem is csalódottság volt, hanem inkább egyféle riadalom. Erőfeszítésébe került, hogy anyja ne vegye észre.
- Nem!- nyögte aztán - Honnan veszed ?
- Fodrásznál hallottam. Gondoltam, beszélnek róla az iskolában is, mert Bodrogi Dezső lányát készül elvenni. Azt mondják, amint Kati válópere véget ér, összeházasodnak.
Eszter kis híján elsírta magát. Ha rákérdeztek volna az okára, hirtelen azt feleli, Bodrogi Kati mellett Bálint nem élhet teljes életet, hiszen Kati örök kíméletre szorul. Bálintnak nem születhet soha gyermeke. Emmus nénitől hallotta. Kati anyja a tanáriban kesergett a súlyos műtét után.
Eszter helyében mások még hozzátették volna, Kati négy évvel idősebb Bálintnál, van már két óvodáskorú gyermeke, s noha megérdemli az együttérzést, mint minden beteg ember, kislánykorától amolyan nebáncsvirág volt, mimózalélek, akire akárhogy ránézni sem volt szabad. Nem csoda, hogy férje durvaságába majdnem belehalt, ahelyett, hogy időben elmenekült volna. Ha valaki belelát Eszter lelkébe, meglepődik. Eszter most már teljes pánikban volt.
- Hallottál még valamit velük kapcsolatban?- kérdezte elszorult hangon.
- Azt beszélik a népek…- kezdte Mari régi szokása szerint, aztán halk bosszúsan felnevetett, mint aki rajta kapta magát, s másképpen folytatta- Zsófi mesélte Ballánénak fésülés közben, hogy az egész állítólag Emmus műve. Addig mesterkedett, míg összehozta őket. Amint Bálint hazaért a munkából, áthívta magukhoz, hogy segítse ki Katit a lodzsára. Bálint az ágyból vette ki ilyenkor, csak úgy hálóingestől, és kivitte ölben a nyugágyba. Zsófi hozzátette nevetve, legjobb módszer arra, hogy felkeltsék Bálint férfiúi érdeklődését, mert Kati betegségében is formás maradt, hálóingen keresztül pedig könnyű megérezni az idomokat.
Esztert elfogta valami nagy nagy indulat. Néhányszor látta Katit saját lábán kint a lodzsán, mikor átment a főtéren. Kati unalmában, lábadozásában szeretett kint nézelődni. Bálint abban az időben dolgozott. Gondolta, aztán szépen visszafeküdt az ágyára, anyja pedig áthívta a mit sem sejtő fiút, hiszen tudott róla, hogy segítőkész. Hálót dobtak rá, előre megfontolt, fondorlatos módon, s ebben benne volt anyja, és lánya egyaránt.
Hirtelen elhatározással indult az ajtóhoz.
- Visszaszaladok az iskolába, valamit bent felejtettem!
- És, ha Zoli megjön közben?
- Ma négy körül mondta. Ha előbb jönne, mondd meg neki, hogy nagyon sietek!
- Ebben a melegben akarsz sietni a nagy pocakoddal?!- nyugtalankodott Mari, s hozzátette – Vitesd be magad Andrással, szólok neki!
András a kertben volt, karózta a paradicsomot. Mari szaladt, mert Eszter már a kiskapuban volt. Andrásnak gyorsan mondta, hogy mit akar. András végigmutatott magán, nem volt utcához öltözve, s odakiáltott Eszternek.
- Vidd el a kocsit, hiszen tudsz már vezetni! De lassan menj, mert még nincs elég gyakorlatod.
Eszter tétovázott néhány pillanatig, keze már a kilincsen volt, anyja addigra szaladva odaért a slusszkulccsal, s most a régi, riadt volt.
- Jaj, kislányom, nagyon vigyázz magadra!... De, ha már menned kell, mégis inkább kocsival menjél.
Eszter ígérte, hogy vigyázni fog, de nagyobb gázzal indult, mint kellett volna. Legszívesebben ezerrel lövi ki magát, mert Bálinttal beszélni akart, most, rögtön. Bálintnak tudnia kell a hálóról. Mindenképpen tudatnia kell vele. Nem engedheti, hogy ilyen módon tönkretegyék az életét.
Főtéren megállt, s a kocsiból felnézett a lodzsára. Annyi jártassága volt, hogy tudja, ha Tasiéknál otthon van valaki, a melegben nyitva van a lodzsára nyíló nagyszoba ajtaja. Most zárva volt. Gondolta, Tasiék még az iskolában vannak, vagy bementek Tóvárra, szinte naponta megtették. Bálint pedig még kint van a majorban, vagy útban hazafelé. Gázt adott, s indult a majorba. Nem töprengett, hogy visszaérhet-e négy órára. Csak az járt a fejében, hogy meg kell találnia Bálintot.
A kikövezett útról két földes utcán át jutott el a majorságba vezető dűlőútra. Gépektől, kocsikerekektől feltört dűlőút dobálta a kocsit, néha olyat nyekkent az ülésen, hogy majdnem megharapta a nyelvét. Ha akarta volna se tudja bekötni magát, de nem is bajlódott vele. A majorság udvarán kiugrott a kocsiból, s az első embertől kérdezte, merre találja Tasi Bálintot. Idősebb ember volt, s készségesen mozdult. Látta Eszteren az idegességet, s azt gondolta, ha ebben a melegben ezzel a nagy pocakkal kijött a majorba, akkor csak valami fontos hírt hozhatott a fiúnak, s ment sietve előkeríteni.
Eszter a kocsihoz támaszkodva várt, s ahogy ott állt, hirtelen ráébredt arra, hogy mit művelt. Kirohant ide, holott Bálint talán haragszik rá, és még inkább megneheztel majd, ha megtudja, mi hozta ki. Nem volt több ideje a töprengésre. Bálin megjelent az épület sarkánál sietősen. Határban szokásos öltözete volt rajta, csizmában, csizmanadrágban volt, fején az elmaradhatatlan vadvirágos farmerkalapjával, s arcán nyílt elképedés ült. Messziről kiáltotta:
- Hogy kerülsz ide?... Mi történt ?
Eszter lehajtotta fejét, s hallgatott. Bálint megállt előtte, nézte egy ideig, aztán a régi, kedves módon szólalt meg.
- Mi a baj, micuska?
Eszter az arcára emelte tekintetét, hangja remegett.
- Tudom, hogy neheztelsz valamiért rám … De én éppen úgy szeretlek, ahogy mindig is szerettelek. Fontos a sorsod. Fontos, hogyan alakul az életed. Tudom, nincs jogom beleszólni a döntéseidbe. Ezért csak kérlek, nagyon szépen kérlek, gondold át újra a döntésedet. Bodrogi Kati súlyos szívbeteg, nem élhetsz mellette teljes életet. Gondold meg, Bálint! Nagyon szépen kérlek, gondold át újra!
Bálint előrehajolt, egészen közel Eszterhez, s úgy kérdezte, mint aki nem hisz a fülének.
- Mit akarok én ?!
- Nem akarod elvenni ?! – kérdezett vissza Eszter a megkönnyebbülés hangján.
Bálint lekapta fejéről vadvirágos kalapját, a hajába túrt, majd a fejébe nyomta újra a kalapot, s hangosan mérgelődött, ami teljesen szokatlan volt a mindig nyugodt fiútól.
- Mindjárt kiporolom a fenekedet! Kijöttél ebben az állapotban a kutya melegben, nyaktörő hepehupás úton, ez miatt?! …- mondta, s a közelben lévő emberhez fordult - István bátyám, üljön be a Ladába, és hozza utánunk!... Hazaviszlek édesanyádékhoz. Jobban ismerem az utat, mint te, kevesebb törődéssel jutsz haza.
Ezzel ment a saját kocsijáért, se beleegyezésre, se tiltakozásra nem várt, nem úgy nézett ki, mint akit bármelyik is érdekelte volna, menet közben is csóválta a fejét. Eszter olyan lett, mint a megszeppent kislány. Engedelmesen beült Bálint mellé, ránézni is alig mert. Mikor megtette mégis, Bálint visszanézett rá, s a régi módon egymásra nevettek.
Eszter tejesen felszabadult a nyomás alól. Hiszen az a Bálint ült már mellette, akit annyira jól ismert. A mindig gondoskodó, kedves, jó barát. Örömében legszívesebben összecsókolta volna a képét.
Bálint sóhajtva mondta:
-Ej, cicmic!... Hogy mire vagy képes!... Még, ha úgy is volna, de egyelőre ilyesmiről szó sincs.
- Pedig nagyon határozottan mondják. Nem csoda, hogy megijedtem. - felelte Eszter fátyolos hangon.
Bálint újra ránézett, szemében volt valami örömféle, de csak olyan, mint akit messziről érint meg az öröm, a hangja szomorú volt.
- Ugye, csak arról van szó, hogy Katitól féltesz?!
Eszter most már kifejthette, amit mondani akart. Csupa aggodalom volt. Bálint az előttük lévő dűlőutat nézte, közben ügyesen kerülgette a hepehupákat. S, azt gondolta, aki ennyire aggódik érte, aki így tudja félteni, az csodálatos szerelemmel tudna szeretni, ha megadta volna nekik az Isten. A reménytelenség tudata összeszorította szívét, s folyt róla a víz, szinte szakadt.
Már Mariék utcájában voltak, mikor Eszter eljutott odáig, hogy kettőjük kapcsolatát újra szóba hozza. Megálltak a ház előtt, mögöttük András autójával is fékezett az ember.
Egymásra néztek újra.
- Ne kerülj eztán, kérlek szépen! – mondta Eszter szinte esdeklőn.
Bálint szelíden, kedvesen mosolygott.
- Majd figyelek rá, hogy ne érezd úgy, rendben?!- mondta, mintha csak arról lett volna szó, hogy rohanásában eddig nem figyelt oda eléggé.
- Aranyos vagy!- vidult fel Eszter, s a szokott módon az arcához hajolt, aztán sietve kiszállt a kocsiból.
Mikor belépett az ajtón, anyja furcsa arccal nézett rá.
- Hol voltál, te lány?!- kérdezte a régi beidegződéssel, szinte suttogva. Az ablakon át látta megjönni a két kocsit, ismerte a majorsági embert. Haja az égnek állt a gondolatra, hogy Eszter megtette a zötyögős, rossz utat oda-vissza. Eszter a kérdésből sejtette, hogy anyja már tudja merre járt. Lehuppant a székre, szétvetette vászonnadrágos lábait, kigombolta elől a blúzát, s legyezte magát, miközben felelt.
- Bálint azt mondta, házasságról egyelőre szó sem esett köztük. Időben mondtam el, amit akartam. Ismerem. Elgondolkodik rajta. Emmus néniék nem szövögethetik tovább a hálót kedvük szerint. Nem gyanútlan többé.
- De, kislányom, hogy szólhattál bele a dolgukba?!- mondta Mari neheztelőn - Zolira meg nem gondoltál. Elmúlt négy óra. Ha éppen megjön, megint gondol valamit, és megvan a baj.
-Muszáj volt beszélnem vele! – mondta Eszter erőtlen védekezéssel. Érezte, anyja értetlenül áll a viselkedése előtt. Neheztelt anyjára gondolatban: hogy nem érti meg, hogy Bálint sorsa számára éppen olyan fontos, mint a saját élete.
A sors útjai
X/65
Ácsfán változatlanul tartotta magát a szóbeszéd, miszerint Bodrogi Kati és Tasi Bálint hamarosan egybekel. Egyik nap a tanáriban Magda egyenesen Eszterhez intézte a kérdést.
- Mondd már el, mi van velük, neked tudnod kell?!
Eszter nem felelt mindjárt. Azt nem mondhatta, hogy egy szó sem igaz az egészből. Pedig szíves örömest mondta volna, de már maga sem volt biztos abban, hogy Bálint megfontolta, s megfogadta az intelmeit. Anyja éppen előző nap említette Bálintot újra. Vasárnapi misén együtt látta őket, Kati úgy kapaszkodott Bálint karjába, mintha máris közeli hozzátartozója volna. Kényszeredetten felelt.
- Legutóbbi értesülésem szerint, nem komoly a dolog köztük.
Nagy Klára is megszólalt.
- Akkor a gyerekkori pajtásod neked se köt mindent az orrodra! Na, persze! Kínos beismerni, hogy mulyaságában hagyta magát megfogni. - mondta, s torokhangon nevetett hozzá.
- Bálint nem mulya! –vágta rá Eszter visszautasítón.
- Minden férfi mulya, aki hagyja magát ilyen átlátszó módon behálózni! -felelte Klára indulatosan. Így is folytatta - Emmus azzal várta egyik nap a folyóson, hogy szilvás gombócot főzött. Tudják, mennyire szereti. Menjen be, kóstolja meg. Saját fülemmel hallottam. Bálint most már nem is hazamegy először, hanem egyenesen hozzájuk. Bodrogiéknál biztosan mindennap szilvás gombóc van! - s nevetett hozzá rosszmájú nevetéssel. Magda most is vele tartott. Eszter bosszúságára láthatóan jól szórakoztak.
Eszter hamarosan maga is meggyőződhetett arról, hogy van alapja a szóbeszédnek. Már a tanév utolsó napjaiban jártak, mindenórás volt, de még kitartón bejárt az iskolába. Azon a napon sétálva ment anyjáékhoz a nagy melegben. A pedagógusház előtt Bálint bevárta az autója mellett. Kinti öltözékben volt, talán csak hazaugrott valamiért, s kinyitotta a kocsi ajtaját, mire odaért.
- Ülj be, hazaviszlek!- mondta köszönés helyett.
Eszter engedelmesen mozdult, s önkéntelen felnézett Bodrogiék lodzsájára. Bálint elkapta a pillantását.
- Nem kell engedélyt kérnem, ha erre gondoltál volna!- mondta halk nevetéssel, miközben indított.
- Pedig egyre többen gondolják úgy!- felelte Eszter.
Bálint elkomolyodott.
-Túlságosan nem érdekel, hogy mit beszélnek az emberek. Az viszont igen, hogy te megértéssel fogadod-e, amit mondani fogok… Van itt valami, amiről nem tudsz. Egy bizonyos ok, engedd el a magyarázatát, ami miatt eddig nem kerestem társat magamnak, se Ácsfán, se a nagyvilágban. Viszont, mégiscsak társas lény az ember. Valakihez haza akar menni. Kati kedves lány, és támaszra van szüksége. Talán egész életében csak arra lesz szüksége, hogy valaki mellette álljon. Óvja, védje. Az miatt a bizonyos ok miatt, én beérem ennyivel.
Annyi bánat volt a hangjában, hogy Eszter szemeit elfutották a könnyek, s mint aki hirtelen megvilágosodott, feljajdulva mondta:
- Én vagyok az a bizonyos ok?!
Bálint bevágta a féket. Amint megállt a kocsi, némán verni kezdte a kormányt, ütemesen dobolt rajta, mintha csak az időt töltené vele, de közben szinte zihált, kapkodta a levegőt, s nem felelt.
- Én vagyok!- sírt fel Eszter kétségbeesetten– Szentséges Isten!... Nem bocsátom meg magamnak soha!
Tasi Bálintnak hatalmas lelke volt. Megrázta magát újra, mint már annyiszor az évek során, s vigasztalásul olyasmit talált ki, amit maga is őrültségnek tartott. Hirtelen jött az ötlet, s annyira vad volt, amivel normális ember aligha áll elő, ha nincs rá valós alapja, mert rengeteg bajt, bosszúságot okozhat magának. Önérzetből sem. Tasi Bálint most legkevésbé gondolt magára. Most csak az volt a fontos, hogy Esztert meggyőzze, nincs miért okolni magát.
- Állj!... Állj!...Állj!... Mielőtt egészen a szívedre veszed, gyorsan mondom, nem te vagy a bizonyos ok!... Egyedül csak az én hibám. Születési hibám. Megakadályoz abban, hogy úgy szeressek, ahogy férfinak, nőt kell szeretni… Meleg vagyok.
Egészséges férfiassága teljes tudatában ilyet állítani valóban őrültség volt. Nem csak a keze, a szíve is reszketett belé. Tudta, erősebb falat emelt most kettőjük közé, mint ami eddig volt. Tudatába majdnem belepusztult. Mégis megtette. Megtette, hogy megvédje a számára legdrágább teremtést a keserűségtől. Ismerte Esztert. Jól ismerte. Belebetegedett volna a lelke.
Eszter szája kinyílt, s úgy maradt. Egy hang nem sok, annyi nem jött ki a torkán. Csak nézett Bálintra, s gondolatai szétszaladoztak, egyszerűen képtelen volt arra, hogy úgy fogja fel a dolgot, ahogy azt normális esetben fel kellett volna fogni.
Bálint megnyugodva látta, Eszter szemében bánat helyett végtelen csodálkozás ült. Nem is csodálkozás volt, hanem inkább hitetlenkedés. Bármelyik is, az volt a fontos, hogy sikerült másfelé terelni a gondolatait. Mivel Eszter hallgatott, megszólalt újra.
- Ez van, cicmic!- mondta szinte könnyed hangon, mint aki már beletörődött abba, hogy Eszter szemében nem az többé, aki volt.
Eszter lassan ingatni kezdte a fejét, mint aki magában erősen vitatja a hallottakat, ujjaival eldörzsölte a könnyeit, s megszólalt végre. Zsörtölődő volt a hangja.
- Ez úgy hülyeség, ahogy van! Csak bebeszélted magadnak. Igazi férfi vagy tetőtől-talpig. Soha, egyetlen rezdülésed se árulkodott másról. Kisfiúként is teljesen normálisan viselkedtél. Elképzelni sem tudom, hogy jöhettél erre a következtetésre.
Bálint homlokába húzta farmerkalapját, hogy bepárásodott tekintete ne árulkodjon, s indított újra. Csak aztán felelt. Megint szüksége volt lelkierőre ahhoz, hogy könnyed hangon beszéljen.
- Ilyesmire rájön az ember előbb-utóbb. Mondjuk, ha huszonévesen sem érez indíttatást arra, hogy szoknya után fusson.
Eszter hallgatott kicsit, mint aki vívódik, mert képtelen volt elhinni mindezt.
- Katinak mondtad már ?- kérdezte aztán nyugtalan hangon.
- Nem! Minek?
- Akkor ne is mondd!... És, senkinek sem. Biztos vagyok benne, idővel belátod, hogy tévesen ítélted meg magad. Egészen biztos vagyok benne.
Bálint nem felelt, csak furcsán vette aztán a levegőt. Eszter mielőtt kiszállt, Bálinthoz hajolt szelíden, s épphogy megérintette az arcát. Érintésétől Bálint valósággal megszédült, s mint akit nem érdekel, hogy más asszonya az, aki mellette ül, s nem a sajátja, esdeklőn szólalt meg.
- Kicsi cicmicem, vigyázz nagyon magadra! Ebben az állapotban eszedbe ne jusson még egyszer kocsiba ülni, ahogy a minap, rázatni magad úttalan utakon, még akkor sem, ha azt gondolod, megmenthetsz vele. Most nem én vagyok a fontos, hanem egyedül csak te, és a baba. Nem élném túl, ha valami bajod esne.
Eszter szóval nem felelt, de búcsúzóul úgy mosolygott rá, mintha azt mondaná „Meglátod, egy nap majd minden rendbe jön, a dolgok maguktól a helyükre kerülnek, és csak múltba vesző emlék lesz mindaz, ami most még bánt, ami most még éget. „
Bálint a lelkében magával vitte Eszter mosolyát. Józan ésszel nem merte hinni, hogy Eszter szó szerint azt mondta vele, mit kiolvasni vélt. És, mégis. Érezte, biztosan érezte, hogy Eszter egy ideje más, mint előtte volt. Talán még maga sem tud róla, de viselkedésében, mosolyában benne volt a változás. Annyira felzaklatta a gondolat, hogy nem tudott rendesen vezetni. A falu, s a majorság között félúton megállt, kiszállt a kocsiból. Hátát nekivetette egy út menti terebélyes fának, s miközben nézte az elvonuló fellegeket, nehéz könnycseppek gördültek le az arcán.
Tatiosz azt mondta: „ Amit lelkünk lát – az a valóság!”
X/66
Zoli ezen a napon estefelé ugrott ki Eszterért Ácsfára. Hazavitte, s kitette a ház előtt. Sietett vissza a Művelődési házba, noha Eszter panaszolta, úgy érzi, ólomból van mindene, teljesen elnehezült a teste. Zoli gyors puszi közben javasolta, hogy pihenjen le, amint felér a lakásba. Így is tett volna, de menet közben megnézte a postaládát, s Hajnitól talált üzenetet benne. Kis papíron ez állt : ” Neked sincs számomra mondandód, legjobb barátnőm?!”
Nem hagyta nyugton az üzenet, s elvánszorgott hozzájuk. Amint Andris ajtót nyitott, Hajni a nappaliból kiabált, meglehetősen ingerült volt a hangja.
- Gyere csak, gyere! Várom a magyarázatod. Miért hallgattál te is Bálintról, és Bodrogi Katiról?! Azzal ne próbálkozz, hogy semmiről sem tudsz, mert nem hiszem el. Naponta otthon vagy. Ácsfai jó szokás szerint róluk beszél a falu. Én meg semmiről sem tudtam a mai napig. Idegentől kellett meghallanom. Szüleim is hallgattak. Nem beszélve az okos öcsémről. Megüzentem ma, hogy azonnal látni akarom, de csak kerüljön elém! Amit kap tőlem, nem teszi ki az ablakba. De most rajtad a sor. Miért hallgattál, Eszterem?!
Eszter dereka készült leszakadni, leült a nappaliban az egyik fotelba óvatosan, jajdult is halkan, s sóhajtva mondta:
- Nem tudtam, hogy sejtésed sincs!
- Tudnod kellett. Ha tudok róla, szóba kerül köztünk.
- Kétlem. Mostanában kerülsz minden témát, ami Bálinttal kapcsolatos. Amint hallottam Bodrogi Katiról, azt gondoltam, éppen miatta.
- Egy csudát!- vágta rá Hajni idegesen, s így is folytatta - Nem értem, az öcsém ilyen őrültségbe hogy mehet bele, mikor minden ujjára tíz egészséges lányt is kaphatna!
Eszter beharapta szája szélét. Ráébredt, hogy Bálint egyedül csak vele osztotta meg hiedelmét. A felismerés összeszorította szívét. Bágyadt hangon kérdezte:
- Szüleid hogyhogy hallgattak?
- Itt voltak délután, megkérdeztem tőlük is. Sejtették, hogy ellene vagyok, kerülték a vitát. Hogy a csudába ne volnék ellene, mikor az öcsém éppen most készül elrontani az életét. Ők meg hagyják. Nem akarnak haragot Dezsővel és Emmussal. A főnökük, a jó szomszédság, a barátság már megint fontosabb a szemükben, mint a fiuk sorsa. Ahogy mindig fontosabb volt más, mint saját gyermekeik. Most is Emmuson, Dezsőn sajnálkoztak, meg a szegény lányon a kisgyerekekkel. Értünk sohasem aggódtak ennyire. Mérgemben azt mondtam, ha ennyire foglalkoztatja őket a sorsuk, fogadják örökbe helyettünk az egész Bodrogi családot!
Eszter csillapítón felelt, noha egyre rosszabbul érezte magát, már az ülés is nehezére esett.
-Bodrogiék valóban nehéz sorsú emberek, Hajnikám!
- Tudom. Nem vagyok szívtelen. Sajnálom Katit. Huszonévesen nehéz lehet azzal a tudattal élni, hogy már sohasem lesz belőle egészséges nő, teljes értékű ember. De tisztességtelen tőle is, szüleitől is, konkrétabban Emmus nénitől, hogy sajnálatos bajukba félrevezetéssel akarnak bevonni egy gyanútlan kívülállót, mert kéznél van, és segítőkésznek ismerik. Kati műtéte csak áthidaló megoldás volt. Az orvosok szerint, hosszabb távon csak egy jól sikerült szívátültetés segítene rajta. Emmusék a műtét után nem is titkolták. Most azt mondják, Katinak minden reménye megvan arra, hogy pár esztendő múltán talpra álljon. Mi történt azóta, égi kinyilatkoztatás, mert más aligha?!
Eszter nem tudott mit felelni. Azt nem mondhatta, hogy Bálint teljesen tisztában van a helyzettel, mert akkor be kellett volna számolnia Bálinttal folytatott beszélgetéseiről, amit semmiképpen sem akart.
Hajni kesergett még egy ideig, aztán mérgén, keserűségén túl eljutott odáig, hogy észrevegye Eszter izgő-mozgó fészkelődését, mivel már minden baja volt, nemcsak a dereka, a hasaalja is fájt. Arra a kérdésére, hogy mi van vele, csak annyit mondott, hogy fáradt, szeretne mielőbb ágyba jutni. Hajni megkérte Andrist, hogy vigye haza. Eszter látott Andris arcán némi riadalmat, magában mosolygott rajta, de a segítségét elfogadta. Gyalog már nem mert vállalkozni a visszaútra. Hajni kikísérte őket a lépcsőházba, s Andrisra parancsolt, hogy Esztert karolja át, úgy segítse le a lépcsőkön. Andrisban megvolt a jó szándék, de olyan esetlenül fogta át, hogy félő volt, lerántja magával, vagy elgáncsolja nagy igyekezetében. Így inkább egyedül lépegetett lefelé, a lépcső karfájába kapaszkodva. Majdnem leértek, mikor nyílt a bejárati ajtó, s bevágódott rajta Bálint. Szinte azonnal meglátta, hogy Eszter nincs jól. Három lépéssel fent termett mellettük a lépcsőn.
- Majd én hazaviszem!- mondta, s biztos kézzel fogta át Eszter derekát, szinte magához ölelte. Eszter hálásan tekintett fel az arcába. Mindjárt könnyebb volt a lépés, a feszítő érzés is elviselhetőbb.
Andris nem tiltakozott a helyettesítés ellen, helyette rohant kitárni az ajtót előttük, aztán nagy igyekezetében majdnem rájuk engedte a csupa üveg csapóajtót. Bálinttal a kocsiig nevettek rajta, de csak halkan, hogy ne bántsák meg, hiszen nem tehetett róla.
Bálint valósággal beemelte Esztert a kocsiba, s mikor maga is beült, már morgolódós kedvében volt.
- Zoli hogy engedhetett el egymagadban?!
- Sejtése sincs arról, hogy átjöttem. Úgy hiszi, javában alszom már. Azzal tett ki a kocsiból, hogy feküdjek le, amint felmegyek. Már akkor sem voltam igazán jól.
- De azért visszament!
- Muszáj volt. Minden este ő zárja a Művelődési házat. Éjféltájban ér haza esténként. Sok feladata van.
- Akkor sem hagyhatja magára a mindenórás feleségét!
- Nem tudja megoldani. Ha lehetne, már biztosan megtette volna az elmúlt hónapok alatt.
- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy szó szerint minden este éjfélig elmarad ?!
Eszter szomorkásan mosolygott.
- Ne nyugtalankodj miattam, már nagyjából hozzászoktam. Ha beszerelik a telefont, elviselhetőbb lesz ez is. Anyuékat is könnyebb lesz elérni, ha náluk is lesz telefon. András is beadta a kérelmet.
- Most viszont nincs telefonotok. A házatok pedig messziről eléggé elhagyatottnak látszik. Esténként mentem arra többször, lépcsőházatokban csupán két-három ablakban láttam világosságot. Gondoltál már arra, ha megindul a szülés, és Zoli nincs otthon, hogy kérsz segítséget?!
Eszter gondolt már rá. Lépcsőházukban mindössze három lakásba költöztek be, a földszinten egy barátságtalan fiatal nő a kisfiával, a nő nem ismerkedett, a köszönését se fogadta el, s a negyediken egy idős házaspár volt. Velük már megismerkedett, kedves embereknek találta őket, de segítséget tőlük se várhatott. Csendesen felelt.
- Gondoltam rá, de nem találtam megnyugtató választ. Belátom, valamit tenni kell. Zolinak holnaptól mellettem kellene maradnia. - mondta, s mozdult volna, hogy egymagában kiszálljon a kocsiból.
- Ne mozdulj! – rendelkezett Bálint, aztán kiemelte, ahogy betette, s megtartotta az ölében, miközben közölte, felviszi a lakásba.
Eszter nem bánta. Bálintra támaszkodva felmentek a lakásba. Nappalinak kinevezett szobában Bálintot hellyel kínálta a középen álló, zsemlyeszínű bársonnyal bevont kanapén, s maga is leereszkedett mellé. Sóhajtva mondta, hogy Zoli még két órán át dolgozik. Bálint eltökélten azt felelte, addig kénytelen lesz elviselni a társaságát, mert nem hagyja magára.
Eszter szemébe nyugtalanság költözött.
- Zoli nem örülne, ha itt találna!- mondta őszintén.
- Kénytelen lesz tudomásul venni!- felelte Bálint úgy, mint akit legkevésbé érdekel most az, hogy Zolinak tetszik-e, vagy sem, s azzal folytatta- Nem volna kényelmesebb kinyújtózni a kanapén? Feküdj végig. Fejed alá teszem a kispárnát.
Eszternek jólesett a figyelmessége. Kibújt a cipőiből, s emelte a lábait. Bálint segített, s Eszter mindkét lábát az ölébe vonta, miközben azt mondta:
- Így kényelmesebb lesz! És, ha már nem vagy olyan csiklandós, mint kislánykorodban, talpaidat megmasszírozom közben. Ilyenkor biztosan jót tesz.
Hozzálátott, de inkább csak simogatta, dédelgette. Eszternek valóban jólesett, s biztatta.
- Erősebben!... Még erősebben!... Bátrabban!... Nem vagyok törékeny!
- Dehogynem!- felelte Bálint elfogódott hangon, aztán hirtelen más belátásra jutott, erősebb lett a tapintása, elkomolyodott a hangja, s kimondta Zolival kapcsolatos véleményét.-Nem érdekel, hogy Zolinak mi tetszik. Felháborít, hogy nem törődik veled rendesen. Lesz hozzá néhány keresetlen szavam!
Eszter nyugtalanul mozdult.
- Ha bevárod, semmit se szólj! Nagyon a szívére venné. Nem akarom, hogy a karácsony előtti sértődése megismétlődjön.
- Ezen az alapon bármit megtehet veled.
- Ne gondold rossznak. Akarattal sohase tenne velem rosszat, annál sokkal jobban szeret. Csak más beállítottságú, mint a legtöbb ember. Már tisztában vagyok azzal, hogy sohasem lesz belőle családközpontú férj, és apa. Szeretne az lenni. Néha megpróbálja, ha kérem, ha András unszolja, de pár napnál tovább nem megy neki. Önhibáján kívül. Közösségi embernek született. Csak abban a közegben találja fel magát. Itthon nem tud mit kezdeni magával. Délelőttjei folytonos várakozással telnek, mint az utazónak, aki vonata indulására vár. Százszor megnézi az óráját. Annyiszor ölel magához bűnbánó arccal, mint aki azt mondja, ne haragudjak, de legszívesebben már menne. Sok kesergésembe került, mire megértettem, hogy ilyen a természete. És, nem akarom, hogy ez miatt bárki bántsa. Ne szólj neki a kedvemért.
- Rendben van, nem szólok! - mondta Bálint fojtott hangon, noha gondolta, közösségi ember vagy sem, Eszternek nem ez az élet járt ki. Ha valaki, ő pontosan tudta, hogy mit várt, mit remélt a sorstól. Megköszörülte torkát, s szelíd arccal, melegen hangon kérdezte :
- Használ valamit a masszírozás?
- Nagyon finom! Már nem is fáj a derekam, a hasam alja sem. Csak még feszít kicsit.- mondta még nyugodt hangon, majd hirtelen feljajdult. Görcsös fájdalmat érzett az öle táján. Egyre erősödött. Összeszorította száját, hogy ne jajduljon annyira, amennyire fájt, s kereste Bálint kezét, hogy belekapaszkodhasson. Bálint azonnal megértette az okát. Odanyújtotta kezét, s megnézte az óráját, miközben mondta-súgta:
- Szorítsd, micuskám! Szorítsd, amennyire csak kell!- s, úgy folytatta, mintha gyakorlata volna benne - Harmincnyolc van. Meglátjuk, mikor jön a következő fájás.
Mire Eszter szeme könnybe lábadt, abbamaradt a fájdalom olyan hirtelen, ahogy jött.
- Ha újra jelentkezik, akkor elkezdődött…- mondta Eszter, s két könnycsepp gördült le az arcán. Bálint gyengéd érintéssel letörölte az árulkodó könnyeket, hangja szelíd volt, simogató.
- Ne félj, túl leszel rajta hamar. Utána te leszel a világ legboldogabb anyukája.
- Istenem, de drága vagy!- mondta Eszter átmosolyogva a könnyein, aztán feljajdult újra, megjött a következő fájás.
Bálint megvárta, míg levonult. Aztán mozdult, hogy kitegye öléből Eszter lábait, s igen határozottan mondta, hogy azonnal beviszi a kórházba. Eszter elkapta a karját, visszahúzta a kanapéra, miközben könyörgő volt a hangja.
- Ne, még ne! Maradj! Megvárom Zolit. Mindenképpen megvárom.
- Nem várhatjuk meg. Nem kockáztathatunk. Mielőbb biztonságban akarlak tudni.
- Meg kell várnom. Nem mehetek nélküle. Nem tehetem meg vele. Nagyon boldogtalan lenne.
- Most nem Zoli a fontos, hanem te és a baba! Megérti biztosan, hogy be kellett menned.
- De még nem kell mennem. Van még időm. Azt mondják, az első szülésnél hosszú órákig tart a vajúdás. Ez pedig éppen csak elkezdődött.
Nem tudta folytatni, ott volt az újabb fájdalom. Erősebb volt az előzőknél, hosszabban tartó. Erős fájdalmában felhúzta mindkét lábát, s térdeit átölelve nyöszörgött. Nem várt dolog történt. A kanapét elöntötte a víz. Arra futott, amerre jobban lejtett. Egyenesen Bálint alá. Bálint megérezte a nedves meleget, s meglepődve nézett le, de mielőtt bármit mondhatott volna, Eszter feljajdult.
- Nem akartam, Bálint, nem akartam! Bocsáss meg!
S, szégyenében két tenyerébe temette arcát. Sokféleképpen lehet megélni az ilyen kényes helyzetet. A reagálást nagyban befolyásolja, hogy mit érez az ember a másik iránt. Bálint nevetni kezdett. Széles jókedvvel nevetett, közben elvette Eszter arcáról a kezeit, kétoldalt megcsókolta az arcát, s azt mondta:
- Nyugodj meg, semmi baj! Ha pisi volna, se bántódnék meg. De ez csak a magzatvíz volt. Arra figyelmeztet, hogy nincs több időhúzás. Foglak, kis cicmicem, és viszlek, ha tiltakozol, ha nem!
Így is tett. Felnyalábolta, az ölébe vonta, s vitte. Úgy, ahogy voltak, csatakosan. Menet közben a folyosón leemelt valami kabátfélét a fogasról, és beburkolta Esztert, nehogy megfázzon.
Könnyedén vitte le a lépcsőn, mintha pillekönnyű súlya volna, mert a karjaiban tarthatta. A földkerekségen nem létezett olyan ember, akivel most cserélt volna. Csak egyszer állt meg, mikor jött az újabb fájás. Eszter az arcát az arcához szorította, miközben erősen ölelte a nyakát. Eszter most nem gondolt Zolira, nem gondolta, hogy neki kellene itt lenni. Számára most Bálint volt az egyetlen biztos menedék ezen a világon.
A sors útjai
X/67
Eszter ezen az éjszakán egészséges kisfiúnak adott életet. Zolika öt gramm híján négy kilóval, és ötvenkilenc centivel született, s erőteljes hangja betöltötte a szülőszobát. Zoli megismerte a hangját akkor is, mikor már kis társai között volt.
Bernát Zoli az egész éjszakát a kórházban töltötte. Nem volt bent a szülésnél, akkoriban még nem volt általánosan elfogadott gyakorlat az apás szülés. Szülés után mindjárt bemehetett Eszterhez. Ott volt még a baba is, s Zoli könnyein át nézte gyönyörű fiát.
Eszternek is jutott Zoli könnyeiből. Így kért bocsánatot „mindenért, amit addig vétett”.
Eszter úgy ölelte át a nyakát, mintha házasságuk bő esztendeje alatt soha, egyetlen fájó könnycseppet sem ejtett volna keserves esti magányában, vagy Zoli délelőtti unatkozásai láttán. Szeretetében, anyai örömében megbocsátó volt, noha komolyan nem remélhette, hogy házasságuk eztán úgy alakul, ahogy kölcsönös szeretetük alapján eddig is alakulnia kellett volna.
Az ember hiedelmeire olykor rácáfol az élet. Zoli mikor kijött Eszter szobájából, úgy érezte, ezt a semmihez sem fogható, nagy boldogságot nem érdemelte ki az élettől. Nem szolgálta meg. A gondolat annyira elkeserítette, hogy nem tudott elmenni családja közeléből, s leült a folyóson a padra. Ott ült aztán órákon keresztül, maga elé nézve. Bernát Zoli az elmúlt esztendő történéseinél időzött gondolatban, s minél inkább átgondolta, annál rosszabbul érezte magát. Ezekben az órákban valósággal meghasonlott önmagával. Tasi Bálintnak nagy része volt benne. Eszter arra kérte Bálintot, hogy azonnal szóljon Zolinak. Csatakos nadrágban nem mehetett a Művelődési házba, felcsengette Hajniékat. Éjfél előtt kevéssel ért a Művelődési ház épülete elé. Még világosak voltak fent az ablakok, de a bejárati üvegajtót zárva találta. Az utcai lámpák fényében kintről látta, hogy az ajtóban belűről benne van a kulcs. Kereste a csengőt. Éppen megnyomni készült, mikor a gyéren megvilágított előtérbe vezető lépcsőn népes társaság tartott lefelé az emeletről. Közben a fenti ablakokban kialudt a fény. Félreállt az útból. Sorra léptek ki a vidáman nevetgélő lányok, köztük egy pincérlány, fonott kosarában tálcákkal, italos üvegekkel, poharakkal. A lányok között meglepődve ismerte fel Tamás Icát, az ácsfai boltost, s elképzelni nem tudta, hogy került oda. Utánuk jókedvű férfiak jöttek, egymást ugrató, spicces kedvük nem azt mutatta, hogy odabent komoly foglalkozásban vettek részt.
Távozók közül senki sem vetett rá ügyet. Maga sem szólt. Gondolta, Zoli is felbukkan hamarosan. Jó ideig várt, mire feltűnt a lépcsőn. Nem volt egyedül. Lettivel tartott lefelé, s igen vidámak voltak. Azt játszották éppen, ki tudja előbb megharapni a másikat. Különös volt, noha nem tűnt szerelmi évődésnek, csókolózás, ölelkezés nem járt vele, de mindenképpen több volt bohókás, szertelenkedő játéknál.
Bálintot elfogta az indulat. Zoli csak akkor vette észre, hogy ott van, mikor már zárta kívülről a bejárati ajtót. Bálint szavain annyira meglepődött, hogy értetlenül kérdezett vissza.
- Eszter kórházban ?! Miért, mi van, mi történt?
Ahogy akkor Tasi Bálint ránézett, arról tanulmányt lehetne írni. Szemében egyszerre volt felháborodás, s végtelen szomorúság, mint aki hite szerint érdemtelen emberrel beszél. Olyan emberrel, aki elvette tőle az esélyét annak, hogy valaha boldog lehessen. Megpróbálta fegyelmezni magát, de alig sikerült.
- Az történt, hogy szülni fog természetesen. Felfogod végre, vagy magyarázzam még?!
- Szülni fog, most ? Nem értem. Mikor hazavittem, még szó sem volt róla!
Tasi Bálint elvesztette maradék türelmét. Szeme összeszűkült, arca megfeszült, legszívesebben elkapta volna Zoli mellén az inget, de csak a hangja csattogott, mint az ostor.
-Ha te ennyire nem vagy otthon lélekben, akkor mi a nehézségnek nősültél meg?! Minek neked család, asszony és gyerek?! Ránehezedtél Eszter életére, miközben kizárod a magad életéből. Ismerned kellett a természeted, hajlandóságod. Miért nem hagytad, hogy megtalálja azt, aki úgy szeretné, ahogy megérdemli. Aki nem hagyná magára estéről-estére. Aki boldogan rohanna haza hozzá, és nem ezekkel a vihogó csajokkal, italos fazonokkal töltené az idejét. Aki nem felejtené el ébren és álmában, hogy mindenórás, és bármikor szüksége lehet segítségre. Főképpen nem csodálkozna ilyen felháborítón, ennyire értetlenül, ha hírét hozzák, hogy a felesége kórházba került, mert megkezdődött nála a szülés.
Zoli megértette végre, s a fejéhez kapott. Ennyi időre volt szüksége, hogy sajátos világából átlépjen a magánéletébe, s úgy fogja fel a dolgokat, ahogy kell. Most már futott, rohant lélekszakadva a kocsijáig, bevágta magát a járműbe, indult ezerrel, miközben idegességében dörömbölő szíve vergődött, össze-vissza vert, kihagyott és ugrott, miatta időnként alig kapott levegőt.
X/68
Bernát Zolit a padon ülve találta a reggel. Aki ránézett, jóvágású, értelmes arcú, fáradt fiatalembert látott. Csak aki a lelkébe nézhetett, az tudta, hogy ez az éjszaka fordulópont volt életében. Zoli egyértelműen a családja felé fordult. Munkáját korrektül végzi eztán is, de jóval kevesebb lendülettel, lelkesedéssel, hogy több energiája maradjon a családra. Megszünteti az esti összejöveteleket, s igyekezni fog haza. Szabad délelőttjeit kitölti majd feleségével, kisfiával való törődés, foglalkozás. Gyanútlan környezete azt mondja rá, megkomolyodott. Végre úgy viselkedik, ahogy az elvárható egy családjának élő férjtől, apától.
Veleszületett, bohém színekben gazdag természetével szembe, minderre erőnek erejével veszi rá magát. Súlyos oka volt rá. Lélekgyötrő ok. Tasi Bálint szavai után világossá vált számára, hogy Bálint szerelemmel szereti Esztert. Talán mindig is így szerette. Ha nem változtat eddigi magatartásán, egy nap elveszi tőle a kicsi kincsét.
Holt biztos volt abban, hogy az élete árán sem engedi át másnak. Eszter eztán elégedetten él mellette, megkapja tőle mindazt, amit kedves lényével kiérdemelt. Amit házasságuk elmúlt esztendeje alatt átgondolatlan hozzáállása miatt nem kaphatott meg. Nem érdekelte, hogy mit ad fel érte. Nem tudta, de talán akkor is így dönt, ha tudja, hogy minden, ami az ember természete ellenére van, idővel megbosszulja önmagát.
David Viscott mondta:
„ A boldogsághoz legalább annyira fontos tudnunk, kik nem vagyunk, mint azt, hogy kik vagyunk.”
X/69
Eszter a babával hazament Ácsfára anyjáékhoz az első néhány hétre. Úgy látták jónak, ha inkább Zoli ingázik naponta Tóvár és Ácsfa között, mintsem anyjáékat terheljék vele.
Zolika jó baba volt, éjszaka ritkán sírt, ha mégis, akkor alaposan kiengedte hangját, még Mariék is felébredtek rá. Eszter ilyenkor kicsit megszoptatta. Inkább maguk örömére tette, mert jó volt maguk közé venni, mosolygó szemmel nézni, ahogy szuszogva elszenderedik, s óvatosan visszatenni András készítette babaágyba, amit bölcsőlábain ringatni is lehetett, aztán összeborulni a franciaágyon hálaadón, hogy van egy gyönyörű fiacskájuk, megadta a Teremtő ezt a lelket simogató, szép örömöt.
Megosztották másokkal is az örömüket. Ácsfán ebben az időben még tartotta magát a komatál, más néven, pamoda küldése. A Kocsis családban erősen ragaszkodtak a régi hagyományokhoz. Jó előre beosztották egymás között, melyik napon, melyikük viszi a pamodát, s megadták módját ételben, italban, s külsőségekben. Kakast vittek sütve-főzve, mivel kisfiú után az dukált, s a rétesek hosszú sorát. Ünneplőbe öltözött hozzá a soros pamoda vivő, s asztalhoz ült a családdal, de csak éppen megkóstolták saját főztjüket, aztán kedvtelve végignézték, hogy a család jóízűen elfogyasztja az utolsó falatig. Sértésnek számított, ha valamiből maradt.
Látogatták őket a jó szomszédok mellett, Eszter kolléganői is. Virággal, csokoládéval kedveskedtek, hárman-négyen összeállva. Fodor Juli külön is meglátogatta Eszteréket, nemcsak babát látogatott, hanem bizalmas beszélgetésre is készült. Azt mondta:
- Tanácsot kérek tőled, és segítséget is, ha úgy alakul. Részben a további ruhagyűjtésről van szó, másrészt egészen másról. De előbb a gyűjtésről. Nyáron se akarok leállni. Mivel téged egyelőre lefoglal a baba, arra gondoltam, folytatom egyedül, és Zolit megkérem, hogy továbbra is fuvarozzon Bádogosra. Felhívtam Kollár Rékát, hajlandó-e nyáron is foglalkozni vele. Benne volt, de volt hozzá egy kérése is. Szeretné, ha nem Zoli járna át eztán, hanem Tasi Bálint. Elárulta, hogy a fiú nagyon tetszik neki. Azt sem bánná, ha Bálint tudna róla. Nem tudtam mit feleljek. Emmus nénitől éppen előtte való napon hallottam, hogy már semmi akadálya annak, hogy Kati és Bálint összeházasodjon. Befejeződött Kati válópere, kimondták a válást… Mit szólsz az egészhez?
Eszter nyugtalan lett. Bálint előző délután meglátogatta őket, cserepes fehér orchideát kapott tőle, s felelevenítették a szülés előtti órákat, sokat nevettek közben. Beszélgettek másról is, de Bálint arról egyetlen szót sem szólt, hogy Katival kapcsolatosan döntött volna. Nem hitte, hogy előtte elhallgatta. Inkább Emmusék további mesterkedését sejtette mögötte. Híresztelik, hogy úgy is szőhessék a hálót, Bálint egykönnyen ne szabadulhasson.
Kollár Réka kívánsága is rosszul érintette. Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy miért. Abban bizonyos volt, hogy Bálintot is szeretné boldognak tudni, de meggyőződése szerint ahhoz az kellett, hogy egyszer majd Bálint maga válasszon, s ne mások terelgessék puszta megfontolásból, vagy jóindulattal valamilyen lány felé. Amint arra gondolt, hogy Bálint majd egyszer rátalál egy lányra, reszketni kezdett még a lelke is.
Juli várta a válaszát. Alig tudott megszólalni.
- Beszélek Bálinttal a fuvarozásról, de nem szeretnék direktben előállni Réka vonzódásával. Szigorúan a sorsra kellene bíznunk a továbbiakat.
- Ha így gondolod, ne említsd meg. Talán igazad van. Nem okos dolog ilyen szinten beleavatkoznunk mások életébe. - felelte Juli olyan arccal, mint aki nem ért egyet igazán.
Eszter ezen a napon felhívta Bálintot anyjáék telefonján, s arra kérte, látogassa meg mielőbb. Mikor Bálint beállított, Mariék éppen indulóban voltak, Andrásnak dolga volt a tóvári faüzemben, Marit magával vitte. Bálinttal a kiskapuban lekezelt, miközben Mari kedvesen mondta, épp jókor jön, a kis legény alszik, ilyenkor Eszternek is több ideje van. Menjen csak be nyugodtan.
Eszter a nappaliban fogadta, s nyugtalanul nézett az arcába. Bálint is mosolytalan volt, szinte komoly. Eszter elmondta a ruhagyűjtési ügyet, s megkérdezte, vállalná-e a fuvarokat. Közben mindvégig finoman vibrált a hangja.
Bálint nem a kérdésre felelt.
- Most azt is mondd el őszintén, hogy miért hívtál ide. Ezt telefonban is elmondhattad volna. Az igazi okot szeretném hallani, és most ne próbálj meg kitérni előle. Azzal se állj elő, hogy megint hallottál valamit Bodrogi Katival kapcsolatban, mert pontosan tudod, te leszel az első, akinek elmondom, ha véglegesen döntöttem. Nos, micuskám, miért vagyok most itt?
Eszter szeme könnyes lett. Hiszen maga sem tudta, miért kellett személyesen beszélniük. Juli látogatása óta többször is megpróbálta tisztázni magával, hogy miért nem akarja, hogy Bálint összejöjjön Rékával, mert nem akarja. Nagyon nem akarja. Érthetetlen érzés volt, de a lelke olyan erősen tiltakozott ellene, hogy megijesztette.
Bálint hallgatagon nézte kis ideig, aztán fojtott hangon szólalt meg.
- Valami baj van köztetek?
Eszter oldalra nézett, miközben felelt.
- Nincs. Már nincs. Neked köszönhetem. Zoli másnap elmondta, hogy alaposan beolvastál neki akkor este.
- Csak azt ne mondd, hogy most a segítségemet akartad megköszönni, mert azt megtehetted volna a múltkori látogatásomkor is… Nézz a szemembe! Mit hallgatsz el?
Míg beszélt, közelebb ment Eszterhez, s gyengéden megfogta a két vállát. Eszter felnézett Bálint arcába, szeméből legördült két könnycsepp.
- Nem tudom,… Hidd el, nem tudom!- mondta boldogtalanul.
Bálint hangja rekedt volt, mikor újra megszólalt.
- Zoli részletezte, hogy akkor este mit mondtam neki?
Eszter megrázta a fejét.
- Nem! Csak annyit mondott, igazad volt. Mindenben igazad volt. Észre térítetted azzal, amit mondtál.
Hallgattak. Aztán olyasmi történt, mire Eszter semmiképpen sem számított. Bálint könnyes hangon szólalt meg.
- Bocsáss meg azért, amit most mondani fogok!... Bocsáss meg nekem, hogy nem tudom tovább magamba fojtani… Szerelemmel szeretlek téged! Régóta, nagyon régóta. Már akkor is így szerettelek, mikor elhatároztad, hogy lazítasz barátian közeli kapcsolatunkon, nehogy szerelemmé váljon, mert fiatalabb fiúval nem tudod elfogadni a szerelmet. Még akkor sem, ha csak négy hónappal fiatalabb. Éppen akkor jött a leveled, mikor arra készültem, hogy amint hazajövök, elmondom, annyira szeretlek, hogy belepusztulok, ha nem leszel az enyém… A leveledből megértettem, hogy nincs remény. Hallgattam aztán éveken át, mert nem akartalak teljesen elveszíteni. Hallgattam, mert tapasztaltam, hogy változatlanul csak a jó barátot látod bennem… De mostanában egyre inkább érzem, változott valami. Másképpen ragaszkodsz hozzám. Lehet, hogy reménytelenségemben megőrültem, de egy ideje határozottan érzem. Azt is érzem, hogy ez kétségbe ejt téged. Ugye, így van? Felelj! Tudnom kell, valóság, vagy csak álmodozom. Már többet jelentek számodra, mint jó barát ? Valóban többet jelentek, felelj őszintén?!
Eszter arcáról eltűnt minden szín. Bálint kimondta azt, amire gondolni sem mert. Nem akart gondolni. Képtelenség volt, hiszen Zolié volt szíve, lelke. És, mégis. Nem volt ereje letagadni a benne dúló, kavargó érzéseket. Halvány hangon felelt.
- Egy ideje valóban így érzem. Nem értem, miért alakult így, hiszen Zolit őszintén szeretem.
Bálint feljajdult.
- Biztos vagy benne, egészen biztos vagy benne, hogy szerelemmel szereted?
Sorsdöntő pillanat volt. Egymás szemébe néztek. Eszter könnyekkel felelt.
- Éppen olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy sokkal fontosabb lettél, mint bármikor eddigi életünk során. Ha megtehetném, többé nem engednélek el. De nem tehetem. Későn jött. Boldogtalan szeretetem csak messziről lehet a tiéd. Nekem marad a reszketés érted, sorsod alakulásáért.
Bálint alig volt magánál, zakatolt benne a gyönyörű, s mégis kétségbeejtő gondolat, hogy tudta, megérezte, Eszter szíve felé fordult, szerelemmel fordult felé, most mégis azt mondja, késő. Hangja esdekelt.
- Az nem lehet, hogy ezek után elküldj magadtól. Ne küldj el, kicsi boldogságom! Mi ketten ezer szállal kötődünk egymáshoz. Gondold át még egyszer. Gondold át százszor, hogy melyikünket szereted igazán. Várok türelemmel. Várok, ameddig kell… Imádkozom közben, hogy segítsen az Isten.
Mindezt belső zokogással mondta, s Eszter szíve megszakadni készült. Két tenyere közé fogta Bálint vizes arcát, s könyörgött.
- Nyugodj meg! Meg kell nyugodnod, hogy megértsd, nem lehetek egyszerre mindkettőtöké. Nekem Zoli mellett kell maradnom.
Bálint ismerte. Már tudta, végleg Zoli mellett döntött. Szembe kellett néznie azzal a kérlelhetetlen ténnyel, hogy számára nincs többé remény. Olyan irgalmatlan fájdalmat érzett, amelyre nem voltak szavak. Eszterhez borult, s hosszú perceken át rázta a zokogás. Mikor zaklatottsága valamennyire csendesedett, Eszter gyengéden kibontakozott karjai közül, s megszólalt tűnődő hangon.
- Nem értem Isten szándékát. Miért akarja, hogy így alakuljon az életünk. Biztosan van valami célja vele, csak tudatlanok vagyunk. Csupán egyet tehetünk ebben a boldogtalan helyzetben, megpróbáljuk valahogy elfogadni.
- Képtelenség elfogadni!
Sokáig hallgattak. Majd Eszter megszólalt újra, hangja bánatosan csendült.
- Tudom, ezek után nincs jogom kérni tőled bármit is.
- Mindenhez jogod van, amíg csak élünk.
- Szeretnélek egy nap boldognak tudni.
- Teljesen lehetetlen.
- Bálint, nem az! Ha én szerethetlek egyszerre kettőtöket, neked is meg kell próbálni. Engem őrizz meg lelked kis zugában, és engedj be valaki mást is a szívedbe. Nekem csak annyit ígérj meg, hogy bánatból nem házasodsz.
- Vagyis, semmiképpen se vegyem el Bodrogi Katit ?!
- Igen. Ne vedd el. Semmiképpen se vedd el. Adj magadnak esélyt a teljesebb életre.
- Most már azt is tudod, miért mondtam, hogy meleg vagyok.
- Tudom. Óvni akartál a bánattól. Nem akartad, hogy hibáztassam magam. Látod, így sem kerülhettük el a bánatot.
Bálint szomorú szemekkel nézett rá.
- Rendben van. Nem veszem el Katit! – mondta megadón.
Eszter röpült hozzá, aztán megtorpant, s újra ott voltak szemében a könnyek.
- Annyira szeretnélek most megölelni!... De már nem tehetem meg úgy, mint régen, ugye?!
- Ha nem akarsz kísértésbe vinni, valóban nem.
- Akkor csak szóval köszönöm.
Bálint nem felelt, helyette mozdult. Eszterhez lépett, csókot lehelt a homlokára, s indult az ajtóhoz. Elment anélkül, hogy egyetlen szóval elköszönt volna. Amint kiment a házból, s betette a kiskaput is, Eszter az ajtófélfának dőlt hangos zokogással. Már szabad volt sírnia, nem ébresztett vele oktalan reményt. Bálint már nem láthatta, nem hallhatta, hogy a lemondás fájdalmába majdnem beleroppant a lelke.
Két hét múltán, egyik nap délutánján, a három órás szoptatás előtt közvetlenül Fodor Juli telefonált. Hangja örvendező volt, mint akit valami nagyon jó dolog ért, azt mondta:
- Nagy újságom van! Ahogy megbeszéltük, Bálint átment az összegyűjtött ruhákért, s Réka kívánsága valamiképpen teljesült, mert azóta már kétszer randiztak. Na, mit szólsz?
Eszter bágyadt hangon felelt. Hajni gyakori mondását idézte :
"A dolgoknak menniük kell a maguk rendes útján."
Aztán mégis végigsírta a szoptatást. Zolika is megszenvedte a keserűségét. Görcsölt a pocija órákon át, Eszter nem győzte dajkálni.
