A sors útjai
X/44
Eszter, életében először érezte, hogy boldog, valóban az. Kegyelmi állapot az ilyen. Tudta maga is. A Teremtőnek belső ujjongással köszönte, másképpen nem is tudta volna, mert semmihez sem fogható öröm visszakapni a már-már elvesztett hitet, reményt, s ha mindezt megerősödve, s teljes bizonyossággal kapja vissza az ember, feltétlenül boldogságként fogja megélni
Valóban. Eszter szilvesztereste óta ebben a tudatban élt. Zoli felvállalt bánata, tanúskodó könnyei varázsszóra, szinte azon nyomban feledtették vele az összes keserűségét, bizonytalanságát. Fellobbant benne újra az édes érzés, s magával hozta a mielőbbi beteljesülés kívánságát is.
Január első napjaiban Kismagdiért megérkeztek Lóri bácsiék. A lány szomorkás kedvesen búcsúzott. Bevallása szerint nem csak Dávid miatt várta az újbóli találkozást, Eszter miatt is. Eszter is így volt vele. Már túltette magát az adódott problémákon, s kezdte hinni, hogy a lány Dávid iránt valódi vonzódást érez, s nem csak megfontolásból ragaszkodik hozzá. Szívből drukkolt, hogy ne szakadjon meg a kapcsolatuk.
A jelek reménykeltők voltak. A fiú ügyesen kileste Lóri bácsiék érkezését, vagy csak szerencséje volt, hogy éppen akkor jelent meg, mikor az öregúrék még ott voltak. Bátran viselkedett, mint aki eltökélt céljában. Amint Kismagdi bemutatta, mindjárt engedélyt kért arra, hogy Kismagdit rendszeresen látogathassa az érettségig hátralevő másfél évben. Nagypapában pártfogóra találtak. Lóri bácsi megígérte, amennyiben unokája rendesen tanul, nagyapai tekintélyével az ügyük mellé áll.
Barnának nem volt ilyen szerencséje az öregúrral. Lóri bácsi hallani sem akart a borozóról. Mariék próbálták meggyőzni, de csak azt érték el vele, hogy még a borozó ötletét is felháborítónak nevezte, s azt mondta, csak azért nem neheztel a pártfogás miatt, mert tudja, „Emőkének” még nem volt ideje kellőképpen beilleszkedni a családba, magáévá tenni a családi mentalitást, értékszemléletet.
Eszter erről gondolt magában, amit gondolt, s az újabb kudarc miatt nem győzte Barnát vigasztalni. A fiú így is meglehetősen rosszkedvűen köszönt el. Feltett szándéka volt, hogy kiadja fővárosi lakását, s visszamegy az NDK-ba jobb kereset reményében.
András továbbra is Ácsfán maradt. Ahogy Lóri bácsinak mondta az első találkozáskor, Mari közeléből már hatökrös szekérrel sem lehetett volna elvonszolni. Amint a vendégek elmentek, Zolival együtt négyesben leültek megbeszélni, hogy hogyan legyen tovább. Abban teljes volt az egyetértés, hogy a közeljövőben házasságot kötnek. Megállapodtak abban is, a polgári házasságkötések mellett egyházi szertartás szerint is megerősítik fogadalmukat. András részéről sem volt akadálya, az első házasságában nem volt templomi esküvő. Most már csak a sorrendben kellett megállapodniuk, hogy melyik házasságkötés legyen előbb, melyik később, mivel nem akarták egyszerre tartani. Más-más elképzelésük volt a megrendezéséről.
András a lehető legrövidebb időn belül szerette volna az esküvőt. Már másnap vinni akarta Marit a tanácshoz, s a plébániára, hogy amint a törvényben előírt idő letelik, megvoltak az illendő egyházi kihirdetések is, utána mindjárt házasodjanak. Marinak a sietéssel volt gondja. Tél volt, zimankós idő, távol élő rokonságot nem akarta kitenni a kellemetlen, s veszélyes téli utazásnak. Várt volna tavaszig, noha jóval előbb már belátta, hogy nem okos dolog húzni-halasztani a házasságkötést, ha nem akar magának is bánatot. Hiszen András annyira égett a vágytól, hogy esténként órákon keresztül esdekelt, s nehezen indult vissza szállására.
Mari hideglelősen gondolt arra, ha útközben betér Miskához, s belebotlik Lettibe, s a tüzes konyakjába, ki tudja, hol ébred másnap reggel. Félelme győzött. Még ezen az estén beleegyezett, hogy másnap csakugyan intézzék a bejelentkezéseket, hogy február elején összeházasodhassanak. Andrással azon az estén madarat lehetett volna fogatni.
Zoli sem vágyakozott kevésbé, mint András, de félrelépését követő, pokoli reménytelenség után teljesen Eszterre bízta a döntést. Eszterben nem munkált félelem, vagy féltékenység. Már nem tartott Lettitől, se a tüzes konyaktól, senki mástól sem ezen a világon. Annyira biztos volt benne, hogy nincs az a csábító alkalom, amiért Zoli még egyszer kockára tenné kettőjük boldogságát.
Kedves hónapját, májust választotta. Elővették a naptárt, s megállapodtak május negyedikében, ez volt a hónap első szombatja. S, közösen kitaláltak valami szépet. Eltervezték, Eszterék templomi esküvőjét, s a lakodalmat is Lenkei papáék, s Zoli apjáék városkájában tartják Békés megyében. Főképpen Lenkei papáék miatt, hogy a szép korú dédszülők is ott lehessenek. Vigasztalásnak szánták, mivel tisztában voltak azzal, Mariék téli esküvőjén nem lehetnek jelen. Polgári házasságkötésük délelőtt Ácsfán lesz. Majd autóba ül az ácsfai rokonság, s más meghívottak, és néhány órai utazás után a kisvárosban délután négy órakor állnak oltár elé. A lakodalmi vacsorát abban a vendéglőben tartják, melyet előző nyáron megismertek. Gépi zene helyett cigány muzsikát rendelnek, hogy az idősebb korosztály is örömét lelje a zenében. Zoli otthon volt a kisvárosban, magára vállalta a szervezési feladatokat.
X/45
Mariék esküvője február kilencedikén volt, szintén szombati napon. Miskáék vendéglőjében rendezték. Ebédet is, vacsorát is rendeltek. Délben volt a polgári házasságkötés, délután négy órakor tartották a templomi esküvőt. Meghívták a Kocsis família, s András közeli barátai mellett a Lenkei, és Várhegyi családot teljes létszámban, noha sejtették, a téli idő miatt kevesen élnek majd az alkalommal. Gizit, Margitkát, s Péteréket feltétlenül elvárták, Gitára is számítottak. Zoli apját is várták, mint jövendő nászukat.
Mari arra legszebb álmában sem gondolt, ami történt. Giziék három kocsival érkeztek, még jókor tizenkettő előtt. Mariékhoz mentek egyenesen. S, az egyik kocsiban ott voltak Lenkei nagyszülei.
Boldog menyasszony talán még sohasem zokogott úgy az esküvője napján, ahogy Mari, mikor meglátta a két idős embert. Fáradtan, de boldogan integettek. Mari azt sem tudta, hogy nyissa a kocsi ajtaját, melyiküket ölelje meg előbb. Alig volt magánál az örömtől, a sírástól, az aggodalomtól. Nagyszüleinek kellett vigasztalni, ahogy a Lenkei házban, első találkozásukon. Az idős embereket szinte ölben vitték be, ültették-fektették a legkényelmesebb helyre, s vég nélkül szeretgették őket. András is megtett mindent a kényelmükért, noha akkor még be sem volt mutatva. Giziéknek is örültek, ez is könnyes találkozás volt. Bernát Géza, és Gita is sok ölelést kapott. Lili, s Lenke nem tartott a családdal, noha bőven elfértek volna a három kocsi valamelyikében. A nagy öröm közepette senki sem hiányolta őket.
Gizi elmondta, míg szülei pihentek, a két idős embert semmi módon sem lehetett lebeszélni az utazásról. Lenkei tanító úrék látni akarták boldog unokájukat élete szép napján. Mellette meg akarták ismerni azt a helyet, ahol felnevelkedett, találkozni akartak fogadott családja tagjaival, s ami a legszebb gondolat, s szándék volt mind között, meg akarták köszönni azt a szeretetet, törődést, amit a világban hajdan magára maradt kicsi unokájuknak adtak annyi éven át.
Amint kicsit megpihentek, megtették csakugyan. Erzsi, Ica, Zsuzsi, de még Pisti is, könnyeiket törölgetve hallgatták az idős emberpárt. Érezhették aztán a többiek rokoni közvetlenségét is. Giziékkel úgy ölelkeztek össze, mintha maguk is Mari eredeti családjába tartoztak volna.
Egészen más volt a helyzet a Várhegyi család megérkező tagjaival. A Várhegyi fivérek éppen csak kezet fogtak a Kocsis család tagjaival, de nem volt mondandójuk azokhoz, akik Miklós testvérük kicsi árváját testvéri szeretetükbe fogadták. Egy kocsival érkeztek, az sem volt tele. Egyik vő vezette az autót, Lóri és Kori bácsi mellől Kismagdi szállt ki elsőnek. Eszter nyakába röpült, s kacagva ölelkeztek össze.
Dávid is megjelent, szinte percre pontosan fékezett a ház előtt. Az eltelt hónap alatt kétszer is volt Kismagdinál, ahogy az sem lehetett véletlen, hogy így tudta érkezésük idejét. Megjelenése már senkit sem lepett meg.
Mariék esküvője szép, s megható volt. Mari fehér kosztümben, helyes, kis fátyolos kalapban állt András oldalán, a vőlegényen olyan remek szabású fekete öltöny volt, amit csak a legjobb fővárosi szalonokban készítenek.
A templom zsúfolásig megtelt, még a bejáratot is elállták az érdeklődök. Ácsfán sokáig emlegetik majd ezt az esküvőt. Megtárgyalják apróra a csinos menyasszony, s a fess vőlegény öltözetét, mosolyukat, mozdulataikat, s András határozott, hangos hangját, Mari szelíd rebbenését, ahogy az oltárnál egymásnak kimondták a boldogító igent.
Miska bácsi vendéglőjében, vidám hangulatban telt a lakodalmi vacsora. Miska megtisztelte vendégeit csodálatos harmonikajátékával is. Gizit, s Margitkát annyira elbűvölte, hogy rá akarták venni, tartson Eszterékkel májusban, de hiábavaló volt az igyekezetük. Miska nem állt kötélnek. Először most is Annuska nótáját játszotta el, melyet Mari, András s Eszterék is daloltak.
Giziék amint megismerték a nótával kapcsolatos történetet, Miskába valósággal beleszerettek. Nem vették le róla szemüket, s kitartóan mosolyogtak rá. Aligha lehetett véletlen, hogy Miska egy idő után csipkelődő nótákat kezdett játszani, megnevettette vele a vendégsereget. Legjobban Giziék nevettek, mint akik igazán értik, s értékelik a tréfát.
Mindenki számára emlékezetes nap volt. Mari lelkének sohasem felejthető. A Teremtőtől szerető társat kapott, hosszú magánya után. Mellette nagyszülei törődő szeretetéből lelkében végleg helyreállt az egyensúly, amit kicsi gyermekként elvesztett azon a szörnyű júliusi vasárnapon.
X/46
Eljött május negyedike, Eszterék esküvőjének napja. Igazi tavaszi idő volt. Esküvőhöz éppen ez a virágos, illatos tavasz illett. Ácsfán reggel kilenc órára tűzték ki a polgári házasságkötést, hogy időben indulhassanak a meglehetősen távol fekvő kisvárosba. Meghívottak egy része a tanácsházán várja majd a jegyespárt, míg a Kocsis rokonság Mariéknál találkozik, s Eszteréket virágdíszbe öltöztetett autókkal kísérik a polgári esküvőre.
Zsuzsi fia, Palkó lesz majd Eszterék sofőrje, az elmúlt időben szerzett hozzá elég gyakorlatot. Apja után maga is gépkocsivezető lett, s kritikus apja is elégedett volt vele. A hosszú úton, Békés megyébe Zoli vezeti majd a virágos autót. Hallani sem akart arról, hogy más üljön a volán mögé.
Délután kettő és három óra között érkeznek majd mindannyian a Lenkei házhoz. Terike, az idős tanítóék gondozója telefonon azt mondta, mindenki felfrissülhet. Sütemény, s üdítő is lesz bőven, hogy könnyebb legyen kivárni a vacsorát.
A Lenkei házban csatlakozik hozzájuk az ottani rokonság, Giziék mellett ott lesznek Zoli anyjáék, s a Barnát család, valamint Zoli ottani barátai, kiteszik a násznép felét. Nagyszülők autón, a jegyespár és a násznép gyalog indul rendezetten a közelben lévő, megkapón kedves kis templomba.
Eszter ébredés után, amint kinyitotta szemét, első pillantása a szekrényajtóra akasztott, vállfán lévő, gyönggyel hímzett, hosszú menyasszonyi ruhára, s a nerccel díszített, rövid kabátkára esett. Mindkettő egy fővárosi exkluzív kölcsönzőből származott, s a maguk nemében csodálatos ruhaköltemények voltak. Az asztalon pihent a kis gyöngyös koszorú, melyhez leheletfinom, arasznyi fátyol tartozott.
Amint tudatosult benne, hogy néhány óra múlva férjhez megy, erős szívdobogást kapott. Nem akármilyen érzés volt arra gondolni, hogy egyik óráról a másikra lényeges fordulatot vesz az élete. Isten, s ember színe előtt örök hűséget fogad annak a férfinak, akit szívből szeret. S, Zoli is ugyanúgy szereti, vagy talán még jobban.
Ha látja Zoli ébredését, még inkább hiszi, mert nem minden férfi ugrik ki az ágyból esküvője napján olyan széles örömmel, annyi lelkesedéssel, ahogy Zoli tette, noha tudott, amúgy módfelett nehezen szokott kikecmeregni az ágyból.
Szép napot vártak mindketten, s mégis másképpen alakult. Egészen másképp, mert úgy igaz, ahogy a régi mondás tartja - Ember tervez, Isten végez!
Eszter a fürdőszobában zuhanyozáshoz készülődött, mikor kintről meghallotta anyja iszonyú jajdulását, aztán zokogó hangját. Azt sem tudta, hogy kapja vissza magára köntösét, s rémülten rohant ki, mert anyja akármiért nem sírt így, nem volt szokása.
Zolit pillantotta meg először, aztán Andrást is, mindketten anyja fölé hajoltak. Mari a nappali kanapéján ült, s úgy zokogott szegény, mint akinek a szíve készül megszakadni. Vannak az életben olyan helyzetek, mikor a bajt pillanatokkal előbb megérzi az ember, mint ahogy az tudomására jut. Eszter megtorpant, s ijedtében, félelmében Lenkei dédszüleik jutottak eszébe.
Zoli csendes keserűséggel mondta:
- Szomorú hírt hoztam, édes!... Lenkei nagypapa meghalt.
- Jaj, nem !-kiáltott fel Eszter is, s szemeit elfutották a könnyek.
Zoli magához ölelte. Eszter a karjaiban sírt egy ideig a maga csendes, szelíd módján, aztán szemeit törölgetve kérdezte, hogy s mint történt, mi okozta a tragédiát.
Zoli nehéz mellel felelt.
-Még nem tudják, csak sejtik, hogy álmában megállt a szíve. Annyi bizonyos, hogy az este még teljesen jól volt. Kedélyesen emlegette a mai napot, várt bennünket. Éjszaka szokása szerint csendesen aludt. Lenkei nagymama semmit sem vett észre a bajból, csak hajnaltájban tűnt fel neki, hogy túlontúl csendes, s ébresztgetni kezdte. Hiába.
Mari sírása felerősödött, most már nagyanyja miatt is fájt a lelke. Közben megérkeztek Erzsiék, Icáék, Pistiék, berobogtak Zsuzsiék is, valamennyien családostól jöttek, megtelt a nappali rokonokkal.
A szomorú hír megdöbbentette őket is, s tanácstalanul néztek egymásra, mivel ilyen helyzetben nem lehet lakodalmat tartani. Csendes esküvőt sem nagyon. Zoli mintha a gondolataikat igazolta volna. Hangja rekedt volt, mikor újra megszólalt.
- Apám azt mondta, véletlenül se induljunk útnak, mert természetesen ott szó sem lehet most esküvőről, lakodalomról. Máris intézkednek, lemondanak templomot, vendéglőt, vendégeket, mindent.
Mari felsírt újra.
- Andrással mi mindenképpen odamegyünk!
Zoli keserves ábrázattal felelt.
- Nem lehet, Marika! Gizi néni üzeni, most ne menjetek nagymamához sem. Altatni fogja az orvos, nehogy elmenjen nagypapa után. Csak aztán mehetünk, ha táviratoztak a temetés időpontjáról.
Mari ettől még rosszabb lelkiállapotba került, s jobban zokogott, mint addig. Zsuzsi odaszaladt hozzá, magához átölelte, s vele sírt, ahogy talán mindig tették, ha valamelyiküket bánat érte.
Eszter szomorú szemekkel, s keserű lemondással nézte anyja szenvedését. Tudta, valós a fájdalma, nagyapja nagyon fontos lett számára. Még szeretett nagyanyjánál is fontosabb. Nagyapja valamiképpen közelebb került hozzá. Talán már kicsi gyermekkorában is így volt, s lelke mélyéről hozta magával a ragaszkodást. Saját szíve is fájt kedves dédapja után. Jó lett volna még kicsit örülni neki, hiszen öröm volt vele minden találkozás. Az sem vigasztalhatta, hogy szép kort ért meg, hogyan is lehetne vigasz, ha azt veszti el az ember, akit annyira megszeretett. Isten szándékával sem tudott megbékélni, amiért dédapját éppen ezen a napon szólította el.
Ha azt is tudja, amit Ica nagynénje magyarázott halkan Erzsinek, még inkább nekikeseredik. Ica a maga egyszerűségében amolyan filozófus lélek volt. Az volt a meglátása, hogy az öreg tanító halála nem véletlenül esett éppen erre a napra. Isten alighanem így figyelmeztet arra, hogy nem akarja ezt a házasságot. Ica azért jutott erre a következtetésre, mert Mari annak idején elpanaszolta Zsuzsinak Zoli félrelépését, s amit az egyik Kocsis lány tudott, azt hamarosan megtudta a többi is. Előtte kedvelték Zolit, kibékülés után szemre rendesen viselkedtek vele, de magukban felrótták bűnét, s Esztert féltették tőle. Mi tagadás, nem estek volna nagyon kétségbe, ha a házasságkötés elmarad.
