Áldva és verve sorozat Eszter regénye

( Eszter az iskolában. Illusztráció: Vári Edit )

Címkép   Kérés az Olvasóhoz

    R É N Y I  A N N A
 

Á L D V A   É S   V E R V E
       
s o r o z a t

E S Z T E R  R E G É N Y E.
 

 


M i n d e n   j o g  f e n n t a r t v a !
 
 
 
Közlemény :
A történet szereplői kitalált személyek,
hozzájuk való bármilyen hasonlóság a
véletlen műve.


Azonos című regényéből blogra írta a szerző

2013

ooooooooooooooooooooooooooooooo

Kérés az Olvasóhoz!
 
Ha írásaimat szívesen olvasták, tisztelettel kérem, hívják fel valamelyik adományvonalat. Segítsünk együtt azoknak, akik Isten elvárása szerint, vagy lelkiismeretük szavára, szép emberségből, a bajba jutott emberekért küzdenek. Akár úgy, hogy földrengés után, romok alól, vagy árvizek idején mentik az életet, vagy éhezők kezébe kenyeret adnak, s beteg gyermeknek, felnőttnek gyors segítséggel, reményt, esélyt az életben maradáshoz.
Egy hívással 200-250 forintot adhatunk, mely mai viszonyok mellett csekély összeg. A régi bölcsek úgy tartották, ha jó ügy érdekében sok szív dobban össze, hegyeket lehet vele elmozdítani.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
A szerző.

Néhány adományvonal száma:
1353   Ökumenikus Segélyszervezet
1355   Baptista Adományvonal
1356   Katolikus Karitász
1359   M. Vöröskereszt Adományvonal
-------
13600   Bátor Tábor
13636   Civil szervezetek( pl. Állatvédők)
13666   Unicef
-------
1788: A Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítvány

ooooooooooooooooooooooooooooooo

Titkok és tévedések

X/1
     Az ácsfai Nógrádi Esztert huszonkét esztendős korában megkérdezték volna származása felől, alighanem azt válaszolja, csak akkor tud felelni, ha megfejtette az öreg kalendárium titkát.
Eszter kiskorától kereste a magyarázatot a rejtélyes dolgokra. Három esztendősen azt akarta tudni, miért halt meg az apja. Régen történt. Eszter pár napos volt, mikor Nógrádi Lászlót tragikus baleset érte. Szabó Mari a lánya előtt nem beszélt a tragédiáról, valójában sohasem emlegette az apát. A csöppnyi gyermek lelkét nem akarta terhelni, s elképzelni sem tudta, hogy juthatott eszébe mégis. Eszter öt esztendősen a felől tudakozódott, anyjának miért más a lánykori neve, mint testvéreinek. A Kocsis családban tabu volt a téma, s Mari riadtan mondta, hogy erről nem szabad beszélni. Eszter ennek ellenére újra, s újra szóba hozta. Mari továbbra is kitért a válasz elől, de minden alkalommal a lányka lelkére kötötte, hogy rajta kívül senkivel sem beszélhet róla. Mivel valójában semmit sem mondott, Eszter továbbra is várta a magyarázatot. Tizenévesen, kis tinik módján követelte is. Mari végül belátta, valamit mondania kell. Így is csak annyit mondott, azért más a neve, mert nem a Kocsis családban született. Kiskorában, a háború alatt került a családhoz. Intette most is, be kell érnie ennyivel. Ha Kocsis mamáék tudomására jut, hogy ez náluk téma, úgy érzik majd, már nem tartja magát gyermeküknek.
Eszter végzős gimnazista volt, mikor papa után eltemették mamát is. Úgy gondolta, anyjának nincs oka tovább titkolózni, s most már hallani akarta a teljes történetet. Mari kénytelen volt beismerni, hogy maga sem tud többet, mint amit addig elmondott. Kiskorából nincsenek emlékei. Mintha törölték volna a memóriáját, ahogy a filmekben mondják. A családban nem beszéltek róla, a különböző név sem tűnt fel neki sokáig. Egy nap, talán tíz-tizenegy esztendős lehetett, mikor a boltban egyik asszony azt mondta a másiknak:
„ Hogy megtanult beszélni a Kocsisék árvája! „
Lélekszakadva futott haza, s mamát megkérdezte, miért mondtak ilyet. Mama felelet helyett sírva fakadt. Nem merte többé szóba hozni. De gondolatban sokat foglalkozott vele, s furcsa álmai lettek. Teliholdas éjszakákon némelyik azóta is kísérti. Zaklatott álmában fel-felbukkan egy mosolygós női arc, hozzáhajol kalapban, vagy a nélkül, s egy magas, fiatal férfi, aki leguggol, s széttárja karjait hívogatón. Talán ők voltak a szülei. Most már sohasem tudja meg. Kocsis mamáék a választ magukkal vitték a sírba, mondta könnyekkel a hangjában. Eszter átölelte vigasztalón. Ezen az emlékezetes délutánon lélekben közelebb kerültek egymáshoz, mint addig bármikor.
Eltelt néhány esztendő, s Nógrádi Eszterből ifjú hölgy lett, vagy ahogyan a faluban emlegették, igen szemrevaló teremtés. Nem hasonlított sem anyjára, sem korán elvesztett apjára. Kissé nyúlánk volt, középtermetű anyjánál fél fejjel magasabb. Szeme kék volt, haja sötétszőke, míg Mari barna hajú, barna szemű volt, s elmondása szerint, Nógrádi Lászlónak bogárfekete volt a szeme, sötétbarna a haja.
Eszter, az apját csak néhány halvány, megkopott esküvői fényképről, amatőr felvételről ismerte, szüleinek nincstelenségükben nem volt módjuk avatott fényképészt fogadni.
Öltözködésében is eltért a faluban gyakori viseletektől. Mindig figyelt a megjelenésre. Nem hivalkodón, de finom ízléssel öltözködött, s mégis modern időknek megfelelően. Akkor is, ha csak boltba szaladt. Soha, senki sem látta slamposan, otthon sem járt elnyűtt holmikban, csámpásra taposott, ócska lábbelikben. Hajviselete sem volt szokványos. Vállig érő, sötétszőke haját homloka felett hátra simította, s színes hajpánttal leszorította. A frizura igen jól állt neki, s egyben praktikus volt. Tiszta homlokát szabadon hagyta, szép ívű, sötét szemöldöke, s szeme égszínkékje is jobban érvényesült. Mellette kevés munkával rendben tarthatta kissé göndörödő, rakoncátlankodó fürtjeit. Bőre színe tavasztól őszig mutatta a nap erejét, de télen szinte teljesen kivilágosodott, várta az első tavaszi napsugarakat.
Az eltelt években szellemiekben is gyarapodott. Gimnázium után elvégezte a Tanárképző főiskolát, s tanítani kezdett kis faluja iskolájában. Élhette volna a huszonévesek vidám életét, de egyelőre más tervei voltak. Bizonytalan kis elsősei láttán gyakran jutott eszébe anyja gyermekkora. Talán éppen ilyen riadtan tekintett fel a közelében lévő felnőttekre, mert nem értette, mi történik körülötte.
Anyját körülvevő titok valójában azóta az emlékezetes délután óta motoszkált benne, mint megoldásra váró feladat. Mikor Kocsis nagyszülei hagyatékát felszámolták, az öreg kalendáriumot sem véletlenül emelte ki a sok limlom közül. Tanulta, hogy a régi, paraszti családokban a Biblia mellett gyakran megtalálható volt a kalendárium is. Sokszor abba jegyezték fel a családban történt fontos eseményeket.
S, valóban. Nagyanyja öreg kalendáriumában is, melyet még a háború előtti években adtak ki, s valamiképpen megőrződött, rábukkant egy különös beírásra. Nem mindennapi női név volt, régi dátummal : Várhegyi Emőke Emese 1944 július 2.
Népes famíliájában senki sem ismerte a nevet. Sohasem hallották. Abban viszont egyetértettek, csak mama írhatta be, mert papának nem volt szokása a ceruzával való bíbelődés. Nem foglalkoztak tovább a dologgal. Eszter annál inkább. Anyja története, s a beírás között összefüggést sejtett. Elhatározta, hogy a végére jár. A következő két esztendőben minden szabadidejét a titok megfejtésére fordította. Anyja kívánságára a rokonságban nem érdeklődött tovább, helyettük más falubelieket keresett fel. Beszélt a hajdani orvosuk fiával, néhai apja fél évszázadon át gyógyított a faluban, középkorú fiának volt néhány emléke a falubeli háborús évekről. Felkeresett még pár idős embert, köztük egykori szomszédasszonyt is, aki akkor már a lányánál élt a szomszédos faluban, s a nyolcvanas éveiben járt. Összeadva is keveset tudott meg, de olyan emberhez irányították, aki a háború után amolyan kiskirály volt az elöljáróságon, s évtizedeken át hivatalban maradt. Egybehangzón mondták, olyan hatalma volt, hogy engedélye nélkül semmi sem történhetett a faluban. Idős volt már az ember, magányosan élt valamikor szépnek mondható házában, s megörült a látogatónak. Azt hitte, a fiatal tanítónő hivatalból jár nála, s a falu fejlődésében játszott szerepe érdekli. Panaszosan mondta, egy ideje méltatlanul megfeledkeztek róla. Harmadik utóda, a mostani tanácselnök már futtában sem kezel vele. S, hosszan mesélte volna, mi mindent tett az évtizedek alatt. Mivel Esztert más érdekelte, a maga lendületes módján vissza-visszavitte az időben. Sikerült végül annyit megtudnia, hogy anyja a fővárosból került le más árvákkal egy segélyakció során. Néhány hét után a többi gyermeket továbbmenekítették valami vidéki intézetbe, mivel még tartott a főváros bombázása. Anyját betegség miatt ideiglenesen a Kocsis családnál hagyták. Az ember nem tudta, anyja mikor, hogyan jutott árvaságra, de arra emlékezett, hogy a gyerekek ősszel érkeztek a faluba. ( A kalendáriumba beírt dátum júliusi volt. ) Az ember aztán arról beszélt, hogy Kocsisékat hivatali hatalmánál fogva hogyan szorította rá, hogy az árvát végleg befogadják. A pestiek magukkal vitték az árva igazolólapját, így a nevét Kocsisék bemondása alapján jegyezték fel, a többi adatot maga találta ki, mert az árvát pót-anyakönyvezni kellett.
Eszter a látogatás után három dologban volt biztos : a fővárosban kell folytatnia a kutatást, a helyi anyakönyvi bejegyzést nyugodtan elfelejtheti, s az öreg kalendáriumba beírt névnek, s a júliusi dátumnak továbbra is jelentősége van. A névnek mindenképpen. Kocsis nagyszülei igazolólap híján a náluk hagyott gyermek valódi nevét elhallgathatták, helyette olyan nevet mondtak, milyet akartak.
Számtalanszor megtette az utat Ácsfa, s Budapest között. Levéltárakat, könyvtárakat keresett fel. Az egykori lakónyilvántartó dokumentumaihoz akart hozzájutni. Hivatalos engedély nélkül nem volt rá lehetősége. Kérvényezte, de a hivatal szerint magáncélú volt az érdeklődése, s kellően nem megalapozott. Ügyvédbarátnőjével készítették a beadványt. Tasi Hajnalka fellebbezni akart, de Eszter nem engedte. Úgy gondolta, csak idejét vesztegetné vele. Hajnit sem akarta igénybe venni tovább. Akkor indult ügyvédi pályája, arra kellett figyelnie. Egyedül folytatta a kutatást, maga elgondolása szerint. A második világháború alatt, a fővárost ért bombázásokról készült írásos anyag olvasásába fogott. Mikor nagyjából tisztába jött az akkori eseményekkel, módszeres kutatáshoz látott. Korabeli kiadványokból kigyűjtötte az elsősegélyt nyújtó helyek címeit abból kiindulva, hogy Várhegyi Emőke Emese, vagy valamelyik családtagja megfordulhatott ott. Ha feljegyezték a sebesültek nevét, címét, közelebb kerül a célhoz. Segélyhelyek általában kórházakban, más egészségügyi intézményekben, kerületi elöljáróságok épületeiben, iskolákban voltak. A fennmaradt írásos anyag nem tartalmazott feljegyzést az ellátott sebesültekről.
Figyelme a bombázások áldozatai felé fordult. Ha Várhegyi Emőke Emese a légitámadások során jutott árvaságra, hozzátartozóit köztük kell keresnie. Talált egy hivatalos kiadványt 1946.-ból, melyből megtudta, háromezer áldozata volt a fővárosi bombázásoknak. Ebből közel félszázat nem tudtak azonosítani. Az ismert áldozatok névjegyzékéhez sem tudott hozzájutni, vagy nem készült ilyen, vagy nem volt nyilvános.
Akkor jutott eszébe a telefonkönyv. Először az aktuális kötetet vette kézbe, sorra felhívta a Várhegyi vezetéknevűeket. Senkinek sem volt a háború alatt eltűnt Emőke Emese nevű hozzátartozója. A kutatást újra a múltban kellett folytatnia. Hozzájutott a négy évtizeddel azelőtti telefonkönyv kiadványokhoz. Két könyv volt fontos számára, melyik a bombázások előtt jelent meg, s ami a háború befejezése után. Összehasonlította a két könyvet. Megnézte, a Várhegyi vezetéknevűek közül kik maradtak ki a háború utáni kiadásból. Címek alapján utcajegyzéket készített, s összevetette a bombázásokat elszenvedő utcák jegyzékével. Egy utca mindkét jegyzékben szerepelt, egyetlen Várhegyi vezetéknevű telefon előfizetővel, bizonyos Várhegyi Miklóssal. Felpörgött a szíve, s rohant a pontos címre. Az egykori ház hűlt helyét találta. Az üres telken egy virágpavilon árválkodott.
Csak pillanatnyilag keseredett el, mint aki a csalódás ellenére a lelke mélyén érzi, hogy jó nyomon jár, közel jutott a megoldáshoz, de lépésről-lépesre kell majd haladnia. Ezt tette valóban. Az üres telekkel szomszédos házakban ajtóról-ajtóra járt, olyan régi lakókat keresett, akik tudtak valamit a lebombázott ház lakóiról. Bárkiről. Talált valakit, aki emlékezett a Várhegyi névre, de csak annyit tudott róluk, hogy fiatalok voltak, kisgyerekkel. Viszont abban a házban, ugyanazon a függőfolyosón közelről ismert egy orvos családot. Szolgálójukról tudta, hogy Várhegyiék szolgálójával barátkozott. Az orvosék szolgálója túlélte a háborút, a bombatalálatkor éppen nem volt a házban. Most a közelben lakott, gyakran találkozott vele. Úgy gondolta, emlékszik a lányra, mert abban az időben nagyon jóban voltak. Gyakran látta őket, együtt jártak kimenőre, összekapaszkodva, nevetgélve. Azt is tudja talán, lánypajtása túl élte-e a háborút, merre vitte utána a sorsa, vagy hova való volt.
Így történt szóról-szóra. Az egykori szolgálólány nem felejtette el hajdani lánypajtását. Beszélgetésük után Eszter már tudta, megtalálta a keresett családot. S, leutazott egy isten háta mögötti faluba megkeresni azt, aki mindezt igazolhatja.
Egy napon anyja elé tett néhány régi keltezésű iratmásolatot, s valamikori társasági lapból fénymásolt fényképet. Jóvágású, magas termetű fiatalember volt a képen, fekete frakkban, fehér mellénnyel, fehér csokornyakkendővel. Mellette kissé nyúlánk, igen karcsú, mosolygós fiatal hölgy állt, gyönggyel hímzett, fehér estélyi ruhában.
S, elmondott egy történetet, melyet kutatása során tudomására jutott tényekből, s a falubeli emberek emlékfoszlányaiból rakott össze egy árva kislányról. S, arról a befogadó, derék emberpárról, akiket a sors akaratából nagyszüleiként szerethetett.
X/2
     1944. július másodikán Budapestre elveszejtő kegyetlenséggel csaptak le tömegével a bombázó kötelékek. Ezen a napon a négy esztendős Várhegyi Emőke Emese szülők, s otthon nélkül maradt. Csoda volt, hogy túlélte a légitámadást a lebombázott ház romjai között.
Szolgálólányukkal menekült meg. A lány sérülései súlyosak voltak, míg a gyermek csaknem sértetlen maradt, de az átélt borzalmak elnémították. Mielőtt a lányt elvitték az elsősegélyt nyújtó helyre, beszélt a gyermek kilétéről, s hogy szülei odavesztek. A mentők felírták a gyermek nevét, s a napi dátumot egy kartonlapra, a kislány ruhája elejére tűzték, így vitték az ideiglenesen felállított gyűjtőbe. A bombázás okozta zűrzavarban csak így tudták számon tartani a kétségbeesett, elnémult, vagy síró-rívó, szüleiket követelő apróságokat. A kislány októberben vidékre került. Gyermekmentő kezek a bombázások, s az éhezés elől vitték le hasonló sorsú társaival, hogy irgalmas családoknál néhány hét alatt kissé megerősödjenek.
A kartonlapot a befogadó család kezébe adták azzal az utasítással : őrizzék meg, mert az árván maradt gyermek egyedül ezen van nyilvántartva. Mikor három hét után elvitték a fővárosi gyerekeket, a kislánynak éppen szamárköhögése volt. A pesti emberek azt mondták, majd egy-két hét múlva érte jönnek. A kartonlapot magukkal vitték, hogy ne felejtődjön el a hátrahagyott gyermek. Aztán mégsem jelentkeztek érte.
Kocsis István családjában négy gyermek volt, három lány, s egy fiú. Kocsisék napszámból élő emberek voltak. Irgalmasak is a maguk módján. A pesti árvát papjuk, s az orvos rábeszélésére fogadták be ideiglenesen, de lassan kezdett kopni a türelmük. Mentek panaszra a paphoz, neheztelni az orvoshoz. Végül az elöljárósághoz fordultak intézkedésért. Akkor már karácsony után voltak, s kezdték hinni, hogy az árvát végleg náluk felejtették. Az elöljáróságon azt mondták, legyenek türelemmel, egyelőre nem tudnak intézkedni. A gyermeket nem küldhetik a többiek után, nem tudják, hol vannak. A fővárosba se mehet. Budapestet körülzárták az oroszok.
Hazamentek dolgavégezetlen, s a közeli szomszédok, ismerősök érdeklődésére keserűen felelték, hogy mindig a szegény emberrel babrál ki a sors. Aztán a dunántúli falun is átvonult a front, valahogy túlélték az öt gyermekkel. Mikor a világ csendesedni kezdett körülöttük, újra szabadulni akartak az árvától. Kocsisné megint a papnál járt, majd az orvosnál, s mivel egyiktől sem kapott megnyugtató választ, elfogyott a maradék türelme, s az orvosnak ingerülten odamondogatta, könnyű más konyhájára kosztost vinni. Etesse tovább ő az árvát, ha valóban irgalmas ember. Az orvos válaszul átfogta a vállát, s szelíd erőszakkal beljebb vezette. Háza tele volt menekültekkel. Ahogy mondta, némelyiknek nevét sem tudta, rokonnak, ismerősnek a rokona, ismerőse. Kocsisné nagyon restellte a dolgot, s az orvoshoz nem ment többet neheztelni. Helyette újra az elöljárósághoz fordultak. Akkor már más emberek voltak hivatalban, köztük egy bizonyos Kecskés János, akivel Kocsis sokszor dolgozott együtt az aratások, betakarítások idején. Kecskés valamiért nem szívlelte Kocsist. Talán szegénységében, napszámot féltő irigységében kell keresni az okot. Most, hogy hivatalba került, élt a hatalmával.
1945. nyara volt, a faluban folyt a földosztás. Kocsisék is igényeltek földet. Kecskés volt a földosztó bizottság elnöke, s Kocsis Istvánra támadt kemény szavakkal. Azt mondta, az ne tartsa markát az állam felé, aki sajnálja a falatot a háborús árvától. Az államnak százezer árváról kell gondoskodni. Az elöljáróság szigorú parancsba kapta, hogy saját körzetében maga oldja meg az árvái sorsát. A vidéknek is ki kell venni részét az országos gondokból. Egyetlen gyereket se küldhetnek fel a fővárosba, még akkor sem, ha valamilyen okból onnan jött. Ha nem hajlandó megérteni, talpalatnyi földre se számítson. Kecskés Jánosnak jogában állt-e kijelenteni mindezt, az nem derülhetett ki olyan időkben, mikor gyakran előfordult, hogy a helyi hatalom kénye-kedve szerint döntött életről-halálról.
Kocsis Istvánnak nagyon kellett az a néhány hold. Hitte, hogy megváltást jelenthet nyomorgató szegénységükben. Nem sejtette, mert nem láthatott előre a jövőbe, hogy néhány év múlva azzal a pár hold földdel milyen megalázó módon hajtják majd be a kolhoznak emlegetett szövetkezetbe. Szorongatott helyzetében elvállalta az árva nevelését. Kecskés azt mondta, írásba kell foglalni. Szedjék össze, amit az árváról tudnak. Kocsis István gondolta, azzal nem fognak sok időt tölteni. Az elöljáróság előtt nyilatkozzanak az asszonnyal. Amint mindketten aláírták a befogadó nyilatkozatot, a dolog hivatalossá válik. Az árva megkapja új anyakönyvi kivonatát, mert anélkül olyan, mintha nem is létezne. Azokban a háború utáni hónapokban ilyen egyszerűen intézték némelykor az ügyeket, vagy csak igaznak bizonyult az a régi mondás, hogy szükség törvényt bont.
Kocsis Istvánnak gondot okozott a nyilatkozat emlegetése. Szegény ember semmit sem ír alá szívesen hatóság előtt. Hazafelé találkozott a pappal, s aggodalommal említette a nyilatkozatot. Várta a tanult ember hozzáértő véleményét. A papot inkább a dolog lelki oldala érdekelte, s hosszan beszélt az irgalmas krisztusi szeretetről. Kocsis István levett kalappal hallgatta. Közben az járt a fejében, hogy szegénységben nagyon nehéz irgalmasnak lenni. Különösen a mostani időben. Arcára volt írva a keserűsége. Nem sejtette, hogy eljön majd az idő, mikor az emlegetett, krisztusi szeretet ereje segíti őket ahhoz, hogy az árvában ne éhes szájat lássanak, hanem egyet az öt kedves gyermekük közül. Most ment, rohant volna. Olyan gyorsan köszönt el, hogy a papnak utána kellett kiáltani, a vasárnapi mise után ruhaosztás lesz külföldi csomagokból, az asszony hozza magával az összes gyereket, mindegyikre lesz gondja.
Kocsisné amint megtudta, hogy az árva végleg a nyakukon maradt, olyan keserves sírásba fogott, hogy a szomszédba is áthallatszott. Nehezen értette meg, az ura kénytelen volt a föld miatt így dönteni. Mikor végre megértette, megcsendesedett. Aztán az emlegetett nyilatkozaton kezdett gondolkodni, de más okból, mint az ura. Eszébe jutott az árva neve. Mielőtt a pestiek elvitték a kartonlapot, tintaceruzával sietve felírta az árva nevét, s azt a dátumot, amit a lapon látott. Most arra a meggyőződésre jutott, új nevet kell adni az árvának, azt írják be a nyilatkozatba.
Nem haragból gondolta, hanem a józan paraszti ész intette rá. Akit hozzájuk hasonló szegénységre ítélt a kíméletlen sors, azt nem hívhatják Várhegyi Emőke Emesének. Ismeri a maga fajtáját, az úri név miatt kiközösítenék, vagy csúfolnák szüntelen. Napszámban is keserítenék az életét. Ha megtanul újra beszélni, s szolgálónak állna, (saját édes lányainak sem remélt szerencsésebb sorsot ) abban is akadályozná. A nagyságák lecsúszott úrilánynak néznék, olyat pedig nem fogadnak fel. Maga sohasem szolgált, de volt egy közeli rokona, aki évekig Pesten szolgált, tőle sok mindent hallott. Úgy okoskodott, nem muszáj emlékezni arra, hogy mit írt be a kalendáriumba, mert a szegény ember lányát időben kiokosítja az élet. Az urán, s rajta kívül senki sem tudta az árva nevét. Mióta náluk volt, csak kislánynak szólították. Így alakult. A faluban az emberek úgy emlegették egymás között, a Kocsisék árvája. Így tartották számon az elöljáróságon is. A kislánytól sem kellett tartani. Továbbra sem beszélt. Csak kucorgott ott, ahova leültették, s hallgatott. Éhen halt volna, ha arra várnak, hogy kérjen. Hasonló korú lányai öltöztették, mosdatták, etették, itatták, s játszottak volna vele, ha megszólal, de ha nagyon erőltették, sírva fakadt. Rájuk kellett parancsolni, hagyják békén, majd beszél, ha akar. Csak a közeli szomszédasszonynak mondta panaszosan, hogy talán sohasem fog megszólalni, mert alighanem légnyomást kapott. Nem kesereg, ha előre látja, hogy gyerekeik kitartó törődése, tapasztalható szeretete az árvát egy napon mégis szóra bírja.
Gyorsan végzett a névválasztással. Szabó vezetéknév mellett döntött, azokból volt legtöbb a faluban, s mellé a Mari nevet választotta. Kedvelte ezt a nevet. Ha negyedikre lányuk született volna Pisti fiuk helyett, ezt a nevet adja neki. Az urával szigorúan megállapodtak abban, hogy soha, senkinek sem mondják el, hogyan döntöttek az árva nevét illetően, még saját, édes gyerekeiknek sem. Várhegyi Emőke Emeséből így lett Szabó Mari.
A kis háborús árvának valóban az a nehéz sors jutott, ami a Kocsis lányoknak. Amint elvégezte a nyolc általánost, napszámba állt fél napszámért, mint fogadott nővérei. Tavasztól késő őszig dolgoztak a határban. Vékonyka kislányok felnőtt munkát végeztek. Szőlőket nyitottak, kapáltak aratásig, aztán szedték a markot, majd jött a szüret, s a többi betakarítás.
Nehéz volt a kapa, égető a nyári nap melege, s alig tudták felemelni a szőlővel teli vödröt, de felemelték, mert aki félig szedett vödörrel öntötte fel a puttonyt, annak a gazda másnap már nem adott munkát. Egyedül a teli krumplis-zsákot cipelhették ketten, az férfimunkának számított. Dolgoztak zokszó nélkül. Mindannyian tudták, a családnak arra a kevés keresetre is szüksége van. Mari különösen igyekezett. Erzsi, Ica, vagy Zsuzsi „testvére” helyett gyakran magától mozdult, mert erre az időre kislányésszel is felfogta árvasága létét. S, noha nem értette, hogy lett árva, miért, de azt érezte, hálával tartozik a szeretetért, gondoskodásért, amit a családtól kap kiskora óta. Sohasem mondták, nem is éreztették. Olyan sem volt, aki figyelmeztette volna rá, mégis tudta. S, boldog volt, ha erejéből, igyekezetéből adhatott valamit.
Chaucer mondta :” Kinek a szegénysége nem bilincse, akkor is gazdag, hogyha nincs egy inge.”

Titkok és tévedések

X/3
     Ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez. A Kocsis házaspár elhalálozása óta csupán néhány esztendő telt el. S, lám, életükben szigorúan őrzött titok nem volt titok többé. Szabó Mari megismerte kis-kori múltját, árvasága történetét. Kezébe vehette hajdani anyakönyvi kivonatának másolatát, szülei hasonlóan fontos okiratait. Egykori újságból kimásolt fényképüket. Nézte őket, álmaiból ismerős arcukat, s magyarázatot kapott kísértő álmaira. Sírva-nevetve ismételgette valódi nevét, ujjai közben önkéntelenül simogatták a fényképet. Tűnődőn hallgatott aztán sokáig, mint aki elrévedt a múltban, eltűnt emlékeit keresve. Mikor megszólalt, elérzékenyült újra, noha lányának csak annyit mondott:
- Nagyon formázod édesanyámat!
„Édesanya” Hirtelen futott nyelvére a név, s megszorította szívét. Ahogy az a felismerés is, hogy valahol mélyen mindig is benne élt. Megint rászorult lánya vigasztalására, mint azon az emlékezetes délutánon. Ennél több nem történt. Szabó Mari megtalálta kis-kori önmagát, s beérte ennyivel. Könnyei felszáradtak, s visszatalált régi nyugalmához. Azt gondolta lemondáshoz szokott módján, : akiket valaha szeretett, a sírból nem lehet visszahozni. Ahogy az akkori élete is félbeszakadt azon a rettenetes júliusi napon. Nem mehet vissza a múltba, mert nincs hova visszamenni. Életének az a szakasza végleg lezárult. Számot vetett mostani életével is. Már ahhoz a családhoz tartozott, ahol szeretetben, tisztes szegénységben felcseperedett. Legnehezebb időkben sem tettek különbséget közte, s saját gyermekeik között. Mikor férjhez ment, ugyanúgy segítették, mint a többieket. Akkor is mellette álltak, mikor párnapos gyermekkel tragikus módon egyik napról a másikra, alig húszévesen özvegyen maradt.
Az ura messzi városba való volt. Egyik barátja odanősült a faluba, a lakodalomban ismerkedtek meg. Megszerették egymást, s hamarosan összeházasodtak. Az ura a megyei útjavítóknál kapott munkát. Sokat volt távol, járták a megye útjait, hol erre, hol arra érte őket az este. Csak vasárnaponként, meg ünnepeken volt otthon, s Eszter születésekor pár napot. Szabadságot vett ki, hogy mellettük lehessen. Boldog napok voltak. Az ura nem tudott betelni a pici lány látásával. Dajkálta volna szüntelen, mint aki érzi, mindössze ennyi apai örömöt kapott az élettől. Amint visszament, még azon a napon, egy meghibásodott munkagép az árokba vitte, s maga alá temette. Azonnal meghalt. Mikor halálhírét vette, úgy érezte, nem éli túl, de ott volt néhány napos gyermekük, s erőt kellett venni magán. Nagyon nehéz volt, noha addigi élete tanította tűrésre, de az iszonyú bánatba nem lehetett belenyugodni. Mellett nyomasztotta a gond is. Jövedelem nélkül maradt.
Az ura szülei jómódú iparosemberek voltak, de kezdettől ellenezték a házasságukat. Laci elvitte bemutatni a szüleinek, s a lelketlen emberek nyíltan megmondták, kívül tágasabb. Nem szegény parasztlányt szántak a fiuknak, aki napszámban keresi a kenyerét. Nem vettek részt az esküvőn sem. Unokájukra sem voltak kíváncsiak. A temetésen ott voltak ugyan, fényes autóval jöttek, nagy koszorút hoztak, de hozzájuk egy szót sem szóltak. Az sem érdekelte őket, az unokájukkal mi lesz most már, apa nélkül hogy fog felcseperedni. Elmentek a nélkül, hogy a pici lányra egy pillantást vetettek volna.
A szegénység maradt. A temetés elvitte a megtakarított pénzt. Nem tudta fizetni a házbért. Nevelőszülei újra segítettek. Visszaköltözhetett a családi házba. Az urának volt biztosítása. Vállalata fizette a gépkezelők után, de a biztosító formai hibára hivatkozott, s nem akart fizetni. A vállalat beperelte a biztosítót. Otthon nem várhatta ki a bíróság döntését, nevelőszüleit nem terhelhette végtelenségig. Három hónapig szoptatott még, aztán napszámba állt. Mama elvállalta a kislányt. Nem kellett a hátára kötve magával vinni a határba, fél napszámért dolgozni mellette.
Évek múlva, mikor véletlen szerencse folytán bekerült a termelőszövetkezet irodájába, a sors azt is megadta, hogy kitanulja a könyvelőséget. Mamáék gondoskodtak akkor is Eszterről, mivel gyakran későig tartottak az órák. Így volt zárszámadások idején is, a szövetkezetből mindig éjféltájban szabadult. Akkoriban már újra külön laktak. Az ura után megkapta a biztosítási összeget kamatokkal együtt, egy kisebb házat vett belőle, de fel kellett újítani. A család összefogott. Hétvégeken ott volt mindenki, míg tartott a munka. Segített, amiben tudott. Papa akkor már gyengélkedett, de nem akart kimaradni, lentről irányította a cserepezőket, vagy a kéményrakókat. Nélküle a kályhának aligha volna ilyen jó huzata, mert az öccse is, a sógora is akkor rakott kéményt életében először. Mama főzött a népes családra. Senki sem tud olyan húslevest, birkagulyást, vagy marhapörköltet főzni, mint amilyet a mama tudott.
A szíve összeszorult újra. Őket is elvesztette. Nehéz ebbe is beletörődni, mert emberséges szülei lettek. Már akkor a gondját viselték, mikor még nem érezték magukénak. Ismerte a gondolkodásukat. Lánya meglátása nélkül is pontosan tudta, miért változtatták meg a nevét. Holtukban is áldotta őket. Gondoskodásuk nélkül valóban nehezebbek lettek volna a napszámos évek, az élete gyötrelmesebb lett volna.
Mivel az ember természetéhez tartozik, hogy keresi a vigasztalódást, rátalált maga is hamar. Ott volt vele kedves gyermeke, tanult lánya, ki se időt, se pénzt, se fáradtságot nem sajnált, hogy megismerhesse árvasága történetét. Pedig hányszor kérlelte, de hányszor, hogy ne kutasson tovább, hanem élje a maga fiatal életét, de a feltett szándékáról nem tudta lebeszélni. Örült, hogy a titokra fény derült, de annak talán még jobban, hogy befejeződött a kutatás. Eszter végre foglalkozhat saját életével. Nem sejtette, hogy korai az öröme.
Eszter nem tekintette befejezettnek a kutatást. Mikor előbbi kutatása során leutazott abba az isten háta mögötti faluba, az egykori szolgálólányt kereste, aki anyjával együtt menekült meg a lebombázott ház romjai közül. A hajdani lány helyett idősödő asszonyra talált. Hiszen mindenki felett szállnak az évek. Mikor Eszter elmondta, hogy mi járatban van, az asszony a fejéhez kapott. A felbukkanó múlt megijesztette, hogy aztán annál nagyobb legyen az öröme. Azt sem tudta, mivel kedveskedjen. Közben gazdái kislányról mindent tudni akart, hogy van, hogy telt az élete, jó emberekhez vezette-e Isten, jól bántak-e vele..,
Eszter elmondott mindent, amit jónak látott. Az asszony, mintha rokonuk lett volna, megsiratta anyja özvegységét, Kocsis nagyszülei halálát. Csak aztán tért rá a mondandójára. Olyan pontosan emlékezett mindenre, mintha az elmúlt évtizedek alatt naponta elmondta volna. Eszter alig győzte hallgatni, s jegyzetelni.
Várhegyi Miklós városi tisztviselő volt. Feleségének Valéria volt a neve, Valinak szólították. Az asszony hozzátette kis zavarral, hogy akkoriban nagyságos urat, s nagyságos asszonyt kellett mondani. Ha akarja, így emlegeti őket. Eszter azt felelte, eszébe ne jusson, csak mondja a keresztnevüket, s meséljen tovább.
Az asszony hálásan nézett rá, de teljesen nem tudta függetleníteni magát a múlt emlékeitől, s Miklós urat, Vali asszonyt emlegetett aztán. Azt mondta, mikor hozzájuk került, Miklós úr fiatal kora ellenére már magas beosztásban volt a városnál. Gyakran fogadtak vendégeket, ők is eljártak otthonról. Fogadásokra mentek, vagy színházba. Szép pár voltak, nagyon összeillettek. Egy híres bálon le is fényképezték őket, s betették az újságba. Szinte büszkén mondta, mintha része lett volna benne. Megközelítőn jól emlékezett az akkoriban ismert társasági lap nevére. Megjegyezte, mert  annak idején a fénykép miatt, titkon sokszor a kezébe vette. Aztán a nehéz időket hozta szóba, mikor már kevés szó esett szórakozásról, s annál több a háborúról. Miklós úr haragudott a németekre a megszállás miatt, azokra az urakra is, akik németbarátok voltak. Sokszor hallotta háborogni. Nem hallgatózott, sohasem vetemedett volna ilyesmire, de hangosan beszélt. Vali asszony nem győzte csillapítani. Amúgy nagyon megértették egymást, szépen éltek. Emőke volt a mindenük. Mindig Vali asszony foglalkozott vele, rá csak akkor bízták, ha elmentek valahova.
Aztán rátért a tragédiával kapcsolatos eseményekre. Azt mondta,  kerületükben nem volt kötelező kitelepítés, de házukból a legtöbb lakó vidékre menekült a bombázások elől. Folyosójukon csak egy orvos maradt a feleségével, nem volt gyerekük. Az asszony nagyon ragaszkodott az urához, hallani sem akart arról, hogy egyedül elmenjen. Egy emelettel lejjebb egy tűzoltószázados lakott a feleségével, s felnőtt fiával. Miklós úrral közös légoltalmi csoportba tartozott a százados. Gyakran összeültek beszélgetni. Még két lakásban maradt ember az első emeleten. Az egyik gyógyszerész volt, a másik megint orvos. Egyikük sem mehetett vidékre valami rendelet miatt. Családjaikat időben elmenekítették a rokonokhoz.
Vali asszony csak a szüleihez ment volna Emőkével Békés megyébe, de ott már oroszok voltak. Miklós úr szerint az ö falujában is bent voltak. Szörnyű híreket lehetett hallani. Utazni is lehetetlen volt. Így gazdáival maradt. Az óvóhelyet a ház pincéjében biztonságosnak gondolták. Akkor már egy ideje sokat voltak lent. A szomszéd házakból is jöttek, az utcáról idegenek is, akiket éppen a közelben ért a légiriadó. Ha lefújták a légiriadót, a csomagokat nem volt tanácsos lent hagyni, folyton vitték-hozták, mikor egy időre felmentek a lakásba. Olyankor mindig igyekeztek elvégezni a főzést, mosdást, mosást. Bennük volt a félelem, hogy mindjárt megszólalnak a szirénák újra.
Ahogy azon a rettenetes júliusi napon is. Vasárnap volt, mosáshoz készülődött, mert azokban az időkben nem lehetett tekintettel az ember az ünnepnapokra. Alig fogott hozzá, mikor felbőgtek a szirénák. Sietve indultak lefelé, ahogy mindig szoktak. Miklós úr a bőröndöket vitte, Vali asszony mögötte ment, kézen fogva vezette Emőkét, s két kisebb táska volt a másik kezében, ő volt leghátul az elemózsiás kosárral, s vitte a saját motyóját is. A gépek hangját nem hallotta még, talán a légvédelmi ágyúk hangja elnyomta. Erősebben dörögtek, mint máskor, s mintha a szirénák is sürgetőbben szóltak volna. Az orvosék is kint voltak már a folyosón, előttük igyekeztek lefelé, az orvos hátraszólt Miklós úrnak. A légvédelmi ágyúkról mondott valamit, nem lehetett jól érteni abban a zajban, de mindenki megszaporázta lépteit. Maga is igyekezett utánuk. Hosszú volt a függőfolyosó, az orvosékkal együtt a végén laktak, mindig időbe telt, mire elérték a lépcsőházat. Most nem jutottak el odáig. Még a függőfolyosón voltak mindannyian, mikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Szinte megsüketült bele. A légnyomás valósággal hátraröpítette, s mindent kivert a kezéből. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Arra ocsúdott, hogy Emőke mellette van. Nem tudja, hogy került mellé.
Sokszor álmodik azzal a nappal. Mindig azt álmodja, hogy Emőkét nem a légnyomás, hanem Vali asszony dobta hátra az utolsó pillanatban, mikor repedni kezdett köztük a folyosó. Látja álmában ahogy felemeli, s eltorzult arccal lendíti felé, miközben azt sikoltja - Mentsd meg!
Mindig vizesen ébred, csavarni lehetne a ruhát rajta. Isten tudja, hogy miért álmodik az ember ilyen szörnyűségeket. A valóságban is rettenetes pillanatok voltak. A bomba az utcai részen csapódott be, közel a bejárathoz, magához a lépcsőházhoz is, s azonnal ledöntötte azt a részt. Omlott utána az udvari frontnak az első része, recsegett, ropogott, zuhant minden.
Látta, bár sohase látta volna, hogy szakad le Miklós úrék alatt a folyosó, hogy zuhan a mélybe mindenki, aki azon a részen van, hogy temetik be őket a rájuk omló falak. Ott leszakadt mind a három szint. Inkább csak a zajból gondolta, mert a portól akkor már semmit sem látott. Jajdulni sem volt ideje, mikor lábuk alatt is megmozdult a talaj. Emőke karját megmarkolta, magához rántotta, s zuhantak maguk is. Isten megsegítette őket. Az alattuk lévő emeleten megmaradt egy darabon a függőfolyosó, csak odáig estek, s nem omlott rájuk a fal, de a tető egy része megindult felettük. A zuhanástól eltört a medencéje. Akkor még nem tudta, csak fektében érezte, hogy baj van. Akkor jött rá a gerenda, s eltörte mindkét lábát. Ha változik az idő, még most is hasogatja a fájdalom. Jött volna rájuk a többi is, ha egy tokostól kiszakadt ajtó nem akad el éppen a fejük fölött. Ferdén állt meg, olyan volt, mint egy csúszda, az udvarra zúdította a megbomlott tetőrészt. Honnan került oda, még most se tudja megmondani, de megmentette az életüket.
Azokban a percekben nem tudta mi van a kislánnyal. Zuhanás közben nincs észnél az ember, talán kiesett a karjaiból, mikor talajt értek. Közelében feküdt hason, s nem mozdult. Szegénykét teljesen belepte a por. Nem mert hinni benne, hogy életben van. Mivel maga nem tudott mozdulni, kezével se érte el, csak szólítgatni tudta, hátha mégis él. Nem tudja, mennyi idő telt el, de egyszer csak megmozdult, s mászni kezdett felé. Nem sírt, nem szólt, csak mászott. Később se szólt, bárhogy kérdezgette. Szerencsére hamar rájuk leltek. Pedig azon a napon sok házat ért találat, sok dolguk lehetett a mentőknek, mondta, s elhallgatott. Aztán sóhajtott néhányat, s nyugodtabb hangon folytatta, mint akit megtanított már az élet arra, hogyan kell túljutni hamar a keserűségen.
Anyja nagyszüleit vette sorra. Vidéken élt mindkét család, más-más településen. Tudta a települések nevét, az apák foglalkozását. Egyikük tanító volt, a másik orvos. Csak az anyai szülőket ismerte, Lenkei tanító úrékat. Jóravaló, kedves embereknek tartotta őket. Különösen tanítóné asszonyra emlékezett szívesen. Mindig barátságos volt vele, Juliskámnak szólította, mert amúgy rendesen csak Julis a neve. Vali asszonynak három testvére volt, közülük kettővel sokszor találkozott. Pali fiatalúr jogásznak tanult Pesten, hetente többször is náluk volt, míg Gizi kisasszonyt csak nyáron látták, tanult valamerre. A harmadik testvér megint lány volt. Margitkának hívták, igen gyönge volt a tüdeje, azért nem hozták Pestre, féltették a városi levegőtől. Vali asszony testvérei valósággal rajongtak Emőkéért. Pali fiatalúr kis hercegnőmnek szólította, Gizi kisasszony is folyton szeretgette, babusgatta, mikor náluk volt. Margitka kedvéért gyakrabban jártak le a Lenkei szülőkhöz, mint amúgy tették volna, mert a gyöngécske lány is látni akarta.
Várhegyi szülőkkel nem találkozott az öt esztendő alatt. Miklós úrék látogatták őket évente kétszer-háromszor, hogy lássák az unokájukat. Egyszer véletlenül hallotta, hogy a Várhegyi szülők nehezteltek a fiukra. Nem akart az apja, s a bátyjai után maga is orvos lenni. Az egyetemet abbahagyta, s hivatalt vállalt, hogy megnősülhessen. A két bátyja évente néhányszor meglátogatta őket családostól. Akkor is beugrottak, ha Pesten dolguk volt. Ha hétköznap jöttek, Miklós urat a hivatalában keresték fel, aztán hozzájuk is benézték néhány percre, hogy Vali asszonnyal, és Emőkével is találkozzanak. Mellette Miklós úrral gyakran leveleztek. Onnan tudja, vele küldték postára a leveleket, a postás meg hozta a válaszokat.
Eszter elégedett volt a hallottakkal, nagyon megkönnyítette további dolgát. Közben képet kapott a két családról is. Várhegyi szülőkön töprengett kicsit. Gondolta, bármennyire is nehezteltek a fiukra, tartották vele családostól a kapcsolatot, s elvesztésüket nem dolgozhatták fel könnyen. A Lenkei család jobban érdekelte. Őket közelebb érezte magához. Fájdalmasabbnak a bánatukat, mert ragaszkodóbbak voltak. Elvesztették lányukat, unokájukat, testvérek a testvért. Talán azóta is siratja, gyászolja őket az, aki még életben van a családból.

Titkok és tévedések

X/4
     Esztert továbbra sem hagyta nyugodni a kutatás gondolata.  Nem csak anyja, vagy maga miatt. Sohasem volt érzéketlen mások gondja, baja iránt, de kutatása során tapasztalt emberi tragédiák arra intették, hogy nem elég a részvét. Abban a világban, ahol ilyen szörnyűségek történhetnek, mindenkinek van teendője legalább a maga környezetében, hogy kevesebb legyen a gond, a bánat.
Elhatározta, a Lenkei családdal felveszi a kapcsolatot. Palit, Gizit, Margitkát még életben találhatja, hiszen fiatalabbak voltak nővérüknél, s nagyszülei se érnék még el a hetvenet, ha a háború kegyetlen módon nem töri derékba fiatal életüket. Később a Várhegyi családot is felkeresi. Emberi számítások szerint nagyapja testvéreit is életben találhatja. Ha mégsem, talán vannak gyermekeik, akik ismerték, s szerették Miklós nagybátyjukat, s szívesen fogadnák a megkerült rokont.
Sejtette, hogy anyja beleegyezését nem lesz könnyű megszerezni. Ahogy a   hivatalos teendőknek se örül majd. Nem tudják elkerülni, mivel kiderült valódi személyazonossága. Hajni figyelmeztette, eszükbe ne jusson elhallgatni. A törvények rosszul tolerálnák. Hajni elvállalta ügyüket. Van tennivalója máris. Első lépésként Kecskés János vallomását kell megszereznie a pót-anyakönyvezés körülményeiről. Közjegyzővel írásba kell foglaltatni. Kecskés az egyetlen hiteles tanú, s idős korban bármit hozhat a holnap.
Hajni hamarjában mondott még pár dolgot. Köztük azt is, hogy anyja végül megtarthatja megszokott nevét, de helyében megbarátkozna az eredetivel, szülei emlékére. Rendezés során Várhegyi Emőke Emese lesz újra. Arra az időre mindenképpen, míg helyben hagyják ismét a Szabó Máriát, ha továbbra is ragaszkodik hozzá.
Nem tudja, anyjának hogy mondja el, hogy anyja ne bánja meg mindjárt azt az emlékezetes délutánt, mikor először beszéltek meghitt bizalmasan. S, ott vannak az új rokonok. Ha megtalálja őket, anyjának is fel kell velük venni a kapcsolatot. Megint fogadott testvérei érzékenységére gondol majd, s tiltakozni fog. Ilyen fordulatot nem lehet eltitkolni azok előtt, akik a mindennapi életükbe belelátnak. Anyja az új rokonok látogatását nem foghatja továbbképzésre, ahogy fogadott testvérei előtt, szorongásában nevezte két esztendőn át a lánya pesti útjait.
Minél többet töprengett, annál inkább hitte, hogy anyja visszahúzódó, szorongó viselkedése a hajdan magára maradt gyermek félelméből fakad. Még most sem érzi biztonságban magát. Ha találkozna azokkal, akik valaha szerették, s még most is hiányzik az életükből, változhatna a helyzet. Szilárdabb talajt érezne a lábai alatt. Akkor talán fogadott testvérei ragaszkodása miatt sem nyugtalankodna ennyit. Az is kiderülhetne, hogy alaptalan volt az eddigi félelme is, mivel a maga részéről nem hiszi, hogy a Kocsis család hátat fordítana.
Persze, tévedhet. Bonyolult az emberi lélek. Bárhogy lesz, nem szabad, hogy bármi is visszatartsa. Ahogy Hajni mondja: a dolgoknak menniük kell a maguk rendes útján.
Anyjának meg kell ismernie a rokonait. Bármit mond majd, bármennyire bizonygatja az ellenkezőjét, a múlt hiányzik az életéből. Anyja nem törődhet bele negyvenes évei elején, hogy így telik majd el az egész hátralevő élete. Önmaga miatt is lépnie kell. Hivatalosan is joga tudni, kik voltak a felmenői. Tudni akarja, milyen emberek voltak. Szeretetreméltók, vagy nehezen elviselhetők, indulatosak. Ma már azt is fontos tudni, a családban milyen öröklött betegségek fordultak elő, mert a vér ebben az értelemben sem válik vízzé.
Mikor a további tennivalókon gondolkodott, szobájában tett-vett. Nyári délután volt. Ablakán ilyenkor sütött be a nap, már nem perzselt, de még volt ereje. Nem húzta be a sötétítő függönyöket, szerette a nap melegét. Anyja tréfálkozón napimádónak nevezte. Főképpen akkor, ha bikinisen kifeküdt egy plédre az udvar füves részén. Most is arra készült. A szekrényből kivette a plédet, bikini már rajta volt, s ment az udvarra.
Nyakig begombolt ruhában is megkapó jelenség volt. Parányi bikinire vetkőzve még inkább. Ahogy Mari tűnődőn sóhajtotta, Eszter valóban formázta anyja fényképen látott, fiatalon elhunyt édesanyját. Éppen olyan karcsú volt a dereka, s szép formásak félig takart keblei. Nyúlánkságát is tőle örökölte, de legjobban arcuk formájában, szemük, hajuk színében hasonlítottak. Csak hajviseletük volt más. Fiatal nagyanyjának az akkori előkelő divat szerint bubifrizurája volt. S, Vali alighanem nyáron is féltőn őrizte bőre fehérségét. Úri társaságokban úgy illett. Míg mai korban élő unokája vidáman fütyült az ilyenféle, régimódi elvárásokra. Most is igyekezett élvezni a nyár barnító melegét. A pléden hason fekve, kényelmesen elnyúlt. Figyelt arra, hogy feje a nyárfa árnyékába kerüljön. Alig napozott pár percet, mikor neszezést hallotta a szomszéd kerítése mögött. Bosszankodó nevetéssel állapította meg magában, hogy Julis néni unokái jöttek leskelődni. Két gimnazista, helyes srác volt. Közeli Tóváron laktak, de nyaranta sokat voltak ácsfai nagyanyjuknál. Némi köze lehetett hozzá a leskelődésnek is. Ha kifeküdt napozni, a srácok képesek voltak a deszka rései között egész idő alatt kukucskálni. A bikini felsőt nem vehette le miattuk, pedig az éretlenek alighanem abban reménykedtek. Nem haragudott rájuk igazán, csak szabadabban szeretett volna napozni. Hirtelen mozdult. Feltérdelt, mint aki talpra fog ugrani. A fiúk egymás lábát taposva rohantak el a kerítéstől, fojtott, mérgelődő nevetésük árulkodott a kerítésen át. Nem akarta megijeszteni őket. Más oka volt mozdulatának. Eszébe vágott, hogy főiskolás korában ismert egy Lenkei nevű srácot, egyik szobatársnője fiúja volt. Neve miatt akár unokatestvére is lehetett, s ha gyanútlanul ő jön vele össze, vagy valaki mással, akiről csak később derül ki, hogy közeli rokon, nagyon rosszul érezné magát. Nyugtalanná tette a gondolat. Befejezte a napozást, gyorsan lerázta, összehajtotta a plédet, s komoly arccal sietett be a házba, mint akinek fontos, s sürgős mondandója támadt.
Mari a konyhában meggyet tett el. Az asztalon sorakoztak a tisztára mosott üvegek, felét már megtöltötte. Rápillantott Eszter arcára, s aggódón kérdezte:
- Csak nem a gyomrod ?! Mondtam ugye, hogy nyers uborkával vigyáznod kell. Kicsinek is érzékeny voltál.
-Más nyomaszt, anyukám. - felelte Eszter, s óvatosan belefogott mondandójába. Anyjával igyekezett megértetni, hogy mi minden indokolja a rokonokkal való megismerkedést.
Mari arca egyre komorabb lett, végül elfordult az asztaltól, mint akinek elment a kedve a befőzéstől, s kesergőn felelt.
-Úgy hiányzott ez nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés! Ismerkedjünk meg velük, aztán a többi hercehurca… Már most mondom, nem változtatok nevet! Hajnival ne is próbáljatok rábeszélni, mert megharagszom. Anélkül is lesz elég bosszúságom. Számba vettétek, hogy az összes iratunkat kicserélik?!... Magyarázkodhatok munkahelyen, orvosnál, mindenütt. Ami meg azokat a rokonokat illeti, hogy gondolod ennyi év után ?! Egykori szüleim testvérei már arra sem emlékeznek, hogy a világon voltam.
Eszter érvelt újra. Szó, szót követett. Eszter visszafogottan beszélt, Mari egyre indulatosabban, noha nem volt természete, de most nagyon felzaklatta Eszter terve. Először csak kérlelt, aztán parancsolt : meg ne tudja, hogy Eszter kapcsolatba lép a rokonokkal. Felforgatná egész életüket, s mi végett. A hivatalos tennivalókba majd beletörődik valahogy, ha egyszer meg kell lennie, de a régi rokonságot egyszer s mindenkorra felejtse el. Nem akar találkozni velük. Nem emlékszik rájuk, előtte idegenek. Fogadott testvérei szeretetét nem teszi kockára értük, mondta feldúlt hangon, majdnem sírva.
Eszter sóhajtva felelt.
-Bizonytalan vagy a testvéreid ragaszkodásában, magadban is, különben nem félnél!
-Ilyet ne mondj! – kiáltotta Mari, s folytatta volna hasonlóképpen, de a konyha ablakán át megpillantotta egyik nővérét. Az udvarukban volt, fához támasztott kerékpárjánál bíbelődött egy termetes táskával, s közel volt a nyitott ablakhoz.
Mari hangja suttogóra váltott, s sürgetőn mondta:
-Jön Erzsink, menj be gyorsan a szobádba!
- Látod, hogy most is mennyire szorongsz ?!- mondta Eszter meggyőződéssel a hangjában, s eltűnt a konyhából.
Középkorú asszony lépett be az ajtón, cipelte a táskát, tele volt meggyel az is, s köszönés helyett azt kérdezte :
- Lányoddal miről vitatkoztok ennyire ?
Mari remélte, hogy keveset hallott.
-Nyers uborkát evett, megfájdult a gyomra. Pedig figyelmeztettem, hogy kicsinek is érzékeny volt.
- Én mást hallottam, Marink !... - mondta Erzsi egyenesen, s neheztelőn folytatta – Miért titkolod előttem, mikor eddig elmondtunk egymásnak mindent őszintén ?!
Mari nem felelt mindjárt. Gyötrődőn tapogatta a homlokát, aztán bement a szobába, kihozta a régi iratmásolatokat, az újságból fénymásolt fényképet, nővére elé tette, s színtelen hangon mondta :
- Ezen vitatkoztunk!
Erzsi nézegette, némelyiket forgatta is, aztán letette, s csak annyit mondott :
- Na, még ilyet?!
Hallgattak egy ideig. Mari érezte, nővére ennél többet vár, de nem volt ereje, bátorsága a teljes történethez. Annyit elmondott, hogy Eszterrel egyszer beszélgettek a családba kerüléséről, aztán Eszter megtalálta mama beírását a kalendáriumban, beszélt Kecskéssel, onnan tudta, hogy honnan jött. Mikor Pestre járt továbbképzésre, kíváncsiságból utánanézett ( két éven át mondogatta a továbbképzést, most még inkább ragaszkodott hozzá, nem derülhetett ki, hogy akkor sem mert őszinte lenni. ) Folytatta aztán azzal, hogy nem csak az iratokat, az újságot találta meg, hanem arra a lányra is rábukkant valahogy, aki egykori szüleinél dolgozott ( a világért sem mondta volna, hogy szolgált.) Tőle tud a rokonokról. Fejébe vette, hogy felkeresi őket.
Hallgattak megint egy ideig, aztán kesergőn feljajdult a hangja.
- Nem akarja megérteni, hogy nekem már semmi közöm azokhoz az emberekhez. Idegenek!
-Már hogy volnának idegenek, Marink ?! Eszternek igaza van, a rokonaitok.
Mari felsírt, s Erzsihez borult.
- Nekem ti vagytok a rokonaim! A testvéreim. Az édestestvéreim.
Erzsi felnevetett, de hangjában meghatottság bujkált.
- Mi mások lehetnénk. Csak nem fogsz ez miatt sírni ? Ne butáskodj, Marink!
- De így gondolják-e majd a többiek is ?- kérdezte Mari nyugtalan lélekkel, miközben kibontakoztak az ölelésből.
Erzsi leült a székre nagyot nyögve.
- Mindjárt leszakad a derekam. Délig a kertben kapáltam, aztán eszembe jutott, hogy most főzöd be a meggyet. Gondoltam, leszedem a fánkról a maradékot, hogy nektek is elég legyen télire. Nyújtózkodni kellett. Egyik gyerek se ér rá olyankor, mikor kellene.
Marinak mást mondott ezzel, mint amit hallani szeretett volna, s felsírt újra.
- Te sem vagy biztos benne! Jaj, istenem!
- Ne sírj már, no! Majd mindenkivel megbeszéled, helyettük nem felelhetek. De úgy tudom, eddig egyikük se adott okot kételkedésre... Segítsek leszedni a szárát ? Ülve megcsinálom.
- Eszter majd segít, te csak pihenj!- mondta Mari még mindig sírós hangon.
Nagy zománcos tálba kiöntötte a táska tartalmát, miközben újabb keserve támadt.
- Hiába rokonok, ha másféle emberek!… Ügyvéd, orvos van köztük, nem is egy. Nem vagyunk mi ehhez szokva.
- Eleven embert csak nem esznek?!
Mari bánatos volt, de most elnevette magát. Erzsi vele nevetett, aztán szinte jókedvűen folytatta :
- A helyedben én kíváncsi volnék rájuk!
- Komolyan mondod ?
- Úgy hát! Már csak Eszter miatt is. Ha jómódúak, talán segítenék. Férjhez megy, gyerekei lesznek, nem fértek el mindannyian ebben a kétszobás kis házban. Tanítói fizetésből hogy fog építkezni. Főleg, ha hasonló veszi el. Azzal az ötödrésszel se megy sokra, amit mamáék után örököltél. Költöttél is már belőle, mikor a hűtőládát vetted. Tudjuk, apja szülei után meg semmi se maradt rá.
Onnan tudták, hogy Hajni tavaly utánanézett. A lelketlen szülők kevéssel előtte haltak el, de már előbb elajándékozták a vagyonukat. Az öreg Nógrádi testvéröccsének a fia kapta meg. Hajni szerint megtehették, életükben szabadon rendelkezhettek. Csak annyit tartottak meg, amennyi a szociális otthonhoz kellett.
Mari sóhajtva bólintott, így volt valóban. Erzsi praktikus észjárása szerint folytatta.
- Még az is lehet, hogy örököltök. Ha Várhegyi, vagy Lenkei nagyszüleidnek volt valami vagyonuk, szüleid után abból nektek is jár. Hajninak mondjátok, hogy nézzen utána. A Bakos pék gyerekeinek is vissza kellett adni az örökségből, mikor Amerikából előkerült az elhalt testvérük gyereke.
Mari szomorú lett újra.
- Na, akkor aztán tényleg nagyon örülnének nekem!- mondta tiltakozó hangon, s már előre szégyellte még a gondolatát is, annyira nem volt természete a haszonlesés.
- Ugyan már! Nem így kell nézni. Emlékezz csak, apánk mindig azt mondta, ne kívánd a másét, de a magadét ne hagyd! – mondta határozottan, s nyögve felcihelődött.
Mari kikísérte. Közben kérlelte, testvéreiknek beszélje el, amit tőle hallott. Nincs ereje mindenkinek külön-külön elmondani, aztán majd maga is beszél velük. Mikor visszatért a konyhába, kelletlenül folytatta munkáját. Nehezen viselte a változásokat, mint aki folyton-folyvást attól tart, csak rosszabb jöhet. Bármennyire fegyelmezte magát, mélyen élt benne a félelem. Ahogy most is erőt vett rajta. Potyogni kezdtek a könnyei, abbahagyta a munkát, s kötényébe temette az arcát.
Eszter halkan nyitotta az ajtót, átölelte anyját, s nyugtatón mondta :
- Ne félj, édes-drága anyukám, itt vagyok veled! Együtt megbirkózunk minden gonddal.
Mari menedéket keresve a karjaiba fordult, s ott sírdogált még egy ideig. Aztán lassan megnyugodott, s a Teremtőnek lélekben megköszönte, hogy ilyen törődő, vigasztaló gyermeket adott.

Titkok és tévedések

X/5
     Faluhelyen felfigyelnek az idegenre. Azt is megjegyzik, ha autójával átutazóban megáll néhány percre a falu boltja előtt. Számtalan vigyázó tekintet kíséri további útját, kifelé megy a faluból, vagy más szándéka van.
Ácsfán az átlagosnál is nagyobb volt az érdeklődés, mivel zsákfalu volt, átutazó nem fordult elő. Ha valakinek mégis eszébe jutott volna, hogy a falun át folytassa útját, csak az erdőn keresztül, gyalogosan tehette, vagy az erdő szélén, kertek alján hosszan bandukolhatott, míg elérte a szántásokat. Ott sem talál olyan dűlőútra, ami a termelőszövetkezet tekintélyes majorságán túlra vezetne. Az ácsfaiaknak elhanyagolt erdejük volt, bővelkedett tüskés szederben. Eleinte csak az erdőszélen honolt, s onnan lopakodott a kertek alá, de tűzzel-vassal irtották, s kénytelen volt az erdőt választani. Egyre mélyebbre nyomult be, s olyan hegyes, karmos tüskéi voltak, hogy szúrásait harmadnap is fájlalta az arra tévedt, gyanútlan barangoló.
A helybeliek közül sokan ismertek olyan gyalogösvényt, melyen látogathatták a gombalelőhelyeket, vagy gallyat hoztak ki a szűkölködők. Mi tagadás, olyanok is akadtak szép számban, akik a vadnyúl miatt járták az elvadult erdőt finom nyúlpecsenye reményében, miközben azzal nyugtatták lelkiismeretüket, hogy a vadnyulak túlontúl elszaporodtak, s ha nem ritkítják naponta, hamar rákapnak a kerti gyümölcsfákra is.
A faluban egyik nap megjelent egy autós idegen. Negyven körüli férfi volt, s kiadó ház felől érdeklődött. Nem kelt szenzációt, ha nem teszi hozzá, hogy mindössze egy hónapra keres szállást. Egy egész házat, egy hónapra, s éppen Ácsfán. Akkoriban még nem volt gyakori a falusi túrizmus. Ácsfán talán nem is hallottak róla, s elképzelni sem tudták, mit akar éppen náluk, ahol semmi látnivaló.
Ácsfa amolyan átlagosnak mondható falu volt, de ezzel együtt kellemes benyomást tett a látogatóra. Kikövezett utcája kevés volt, viszont a házak előtt, s az udvarokban sok volt a virág, a járdák szélén szépen gondozott, fiatal gömbakácok sorakoztak. Legtöbb zsákfaluval ellentétben, Ácsfát elzártsága alig-alig akadályozta a mindennapi létezésben. Lakosság nagy része a termelőszövetkezetben dolgozott, többiek bejártak a húsz kilométerre lévő Tóvárra. Onnan naponta három buszjárat volt Ácsfára, reggel, kora délután, s este. A főutca a falu közepén kiszélesedett, s térré formálódott. Ott volt a tanácsháza, az iskola az óvodával, mellé épült a kétszintes pedagógusház, s az új egészségház. A tér másik oldalán volt a katolikus templom a plébániával, a református imaház, paplakkal, s a főtérinek nevezett vegyesbolt, mivel még két kisebb üzlet is volt a faluban. Az autóbusz a főtéren fordult meg. Idővel hozzáigazították a központi fekvésű terecskét. Közepén kerek virágágyást alakítottak ki, formás szökőkúttal, melyet a közeli artézi kút vize táplált. A főtér után folytatódott a főutca. Egyik oldalán volt a posta, mellette a kultúrház, benne kis mozi. Másik oldalon kapott helyet a rendőrőrs, s az utána lévő házban volt a vendéglő. Az ácsfai vendéglő valójában kocsma volt, de nem a közismert talponállóféle, hanem színvonalasabbak közül való. Talponálló is volt a faluban, messze esett a főtértől, amit a lakosok többsége helyeselt. A rend őrének kevés dolga akadt a szomszédos vendéglőben. Csak elvétve fordult elő duhajkodás. Nem véletlenül. A vendéglős, hatvan körül járó, joviális ember, esténként leült a söntéspult előtt lévő, erre a célra fenntartott, tekintélyes székre, s megszólaltatta tangóharmonikáját. Olyankor mindenki elhallgatott, hogy aztán csendes nótázásba fogjon. Az ácsfai vendéglős olyan gyönyörűségesen tudott játszani, olyan nagy művésze volt hangszerének, milyen kevés akad falusi körökben. Okkal lehetett volna a falu nevezetessége, de ilyesmi senkinek sem jutott eszébe, mikor azt kutatta, a farmernadrágos, autós idegent mi szél hozta  falujukba. Sokan tudtak róla, hogy a főtéri vegyesboltban érdeklődött kiadó ház felől. A boltban nem kapott eligazítást, így autójával bejárta a falut, lassan haladt, nézelődve, majd a plébánia előtt leparkolt, s bement a paphoz.
Délben már az egész falu erről beszélt. Néhányan kettesével-hármasával várakoztak a vegyesbolt előtt, s figyelték a plébánia ablakait. Papjuk miatt aggódtak, mert a világban sok rossz történik manapság. Ki tudja meddig ácsorogtak volna, ha nem látják, hogy az idegen beáll autójával a plébánia udvarára, s a plébános személyesen zárja be utána a nagykaput.
Ettől valamelyest csillapodtak a kedélyek, de másnap, a vasárnapi misén többen voltak, mint rendesen. Mise után a templom előtt csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket: Az idegen a mise alatt végig ott ült az oltár mellett lévő vendégpadban, ahova addig csak papokat ültettek, ha valamilyen ünnepre érkeztek a faluba. Újabb talány volt, mert ezúttal sem volt papos külseje. Rövid ujjú selyeminget viselt, s vasaltnadrágot. A nyári ing nyaka nyitva volt, s jól látszott, hogy vékony, magányos aranylánc volt a nyakában. A csoportokban beszélgetők egyetértettek abban, hogy pap nem visel láncot kereszt nélkül. Se vékonyat, se vastagot. Viszont, mégiscsak ott ült a papok padjában. Imádkozott, énekelt is, mint aki jártas a liturgiában. Kikövetkeztették, hogy az éjszakát is a plébánián töltötte. Nem fért a fejükbe, akkor miért érdeklődött szállás után, miért járta be a falut nézelődve, mikor ott volt a szeme előtt a hatablakos plébánia. Lehetett ezen is csoportosan töprengeni egy ideig, s mi tagadás, az ácsfaiak igen élvezték az ilyen talányokat.
Eszter ezen a vasárnapon nem volt misén. Este későig olvasott, reggel elaludt, Mari sajnálta felébreszteni, s egymagában ment misére. Utána nem hozta szóba az idegent. Általában sem szeretett szenzációt kreálni a kisebb-nagyobb történésekből. Csendes természetével nem fért volna össze. Most más oka is volt a hallgatásra.
Fogadott testvére, Ica hazakísérte, ( nem volt babérlevele a vadashoz, belépett érte, ) s Eszternek nagy hangon mesélt az idegenről, s arról is, ki mit mondott, vagy gondolt róla.  
Majd azzal folytatta :
-Bocsássa meg az Úr, de a plébános úr helyébe szigorúan ráparancsolnék arra, aki a vendégpadban ül, hogy szegje le a fejét, ne zavarja a lányokat, asszonyokat az ájtatoskodásban. Akkor az idegen se nézelődött volna annyit a fekete szemeivel!
Eszter felnevetett.
-Így megnézte, Ica néném ?
-Meg én, hallod! Ha már egyszer annyira nézelődött. Marink, te is láttad, ugye ?
Mari furcsa arccal felelt.
-Csak egyszer. Aztán nem nézegettem…- mondta valamiféle bánattal a hangjában, s elfordult.
Eszter intett a nagynénjének, hogy ne mondja tovább, annyira nyilvánvaló volt, hogy anyját bántja valami. Ica gyorsan másról kezdett beszélni. Sürgette a babérlevelet, mert nem készül el időre az ünnepi ebéd, pedig az ura már tegnap megnyúzta hozzá a két vadnyulat.
Mari odaadta. Még mindig bánat volt az arcán. Ica indult, de aztán megtorpant, mint aki ráébredt, hogy mi baja lehet Marinak. S, azt mondta :
-A testvérség miatt ne fájjon a fejed. Erzsink beszélt Zsuzsinkkal, Pistinkkel is. Úgy gondolják, ahogy én. Erzsink jó tanácsot adott neked, meg kell ismerkedni a régi rokonokkal. Már csak ez miatt a lyány miatt is, hátha szerencsésebb lesz, mint szegény apja után.
Mari szemét elfutotta a könny. Ura említése mindig felidézte benne a bánatot. Most különösen. A misén nagy megrázkódtatás érte. Az emlegetett idegen volt az oka, noha ártatlan volt benne. Ott ült valóban a vendégpadban. Eleinte nem foglalkozott vele, csak éppen megállapította. Férfit nem néz meg asszonyszemmel. Özvegysége óta nincs ilyen kívánsága. Nem tudna mást szeretni. Csak azt az egyet tudta. Az egyetlent. A soha nem felejthetőt.
A mise alatt az imakönyve fölé hajolt, elmélyült az imádságban, mikor Ica meglökte a könyökével. Felpillantott, s tekintete találkozott az idegen tekintetével. Csak egy pillanat volt, csak egy sóhajtásnyi, de úgy érte, mint a villámcsapás. Elzsibbadtak ültében a lábai. Az a tekintet, az a bogárfekete szempár az idegen arcában, az ura tekintete volt. Bénultan ült a helyén. Az idegen figyelme akkor már másfelé járt, mintha keresett volna valakit. Lehajtotta újra a fejét, s nem mert többet felpillantani. Nem volt ereje még egyszer szembenézni azzal a tekintettel.
Még mindig a történtek hatása alatt volt. Icának nem tudta hosszas szóval köszönni a jó hírt a testvérség miatt, ami után annyira vágyott. Csak megölelte, szinte magához szorította, s felsírt csendesen. Ica úgy válaszolt, ahogy Erzsi. Ne butáskodjon, testvérek maradnak, mi mások lehetnének. Ettől kicsit összeszedte magát, erőt vett zaklatott lelkén, s kikísérte a kapuig.
Eszter sóhajtva nézett utánuk. Megérezte, hogy anyja bánata valamiképpen összefügg apja emlékével. Talán valamilyen évfordulójuk volna, töprengett a kávéját kevergetve, s sorra vette, amit tudott. Megismerkedésüké nem lehet, az emlékezetes lakodalom ősszel volt. Februárban házasodtak össze. Apja májusban született, az sem lehet. Halála évfordulója január huszonötödikén van, egy héttel az ő születésnapja után. Névnapjáról augusztus nyolcadikán szoktak megemlékezni, apja azt a László napot tartotta életében. Az pedig még egy jó hónap.
Bárhogy törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy anyját mi bánthatja. Pedig nagyon szerette volna tudni, de rákérdezni nem akart. Ismerte. Ha magától nem mondja, akkor várni kell az alkalomra. Az viszont megnyugtató hír volt, hogy a Kocsis testvérségnek eszébe sem jutott hátat fordítani, s viszonylag elfogadhatón álltak a dologhoz. Kicsit zavarta ugyan, hogy leginkább az anyagiakon keresztül nézték, de gondolta, még mindig jobb, mintha neheztelésükkel akadályoznák a tervét.
X/6
     Eszter vasárnap délután Hajnihoz készült. Általában csak ilyenkor tudtak hosszabb időre találkozni. Barátnője a közeli Tóváron, ügyvédi irodában dolgozott, naponta hazajárt, de mindig az esti busszal. Gyakran szombatonként is lefoglalta munkája, ügyfelei érdekében nem nézte a naptárt.
Tasi Hajnalkáról napjainkban azt mondanák, hogy szingli a javából. Eszternél nyolc évvel volt idősebb, már belépett a harmincas éveibe, s kezdődő ügyvédi pályáján máris sikeresnek mondták. Munkatársai, ellenfelei egyaránt elismerték gyors, logikus problémamegoldó képességét, s becsülendő munkabírását. Viszont némelyek rosszallón emlegették idealista beállítottságát.
Hajni komolyan törekedett arra, hogy egy-egy ügye kapcsán közelebb hozza a joghoz az igazságot, mivel szerinte nem mindig voltak összhangban. Mellette ragyogó fiatal nő volt. Természetes bronzvörös haja, hibátlan fehér bőre, s jó alakja vonzotta a tekinteteket.
Kívülállók szerint minden együtt volt ahhoz, hogy teljes életet éljen, s nem értették, miért utasít vissza minden közeledőt. Csak kevesen látnak bele a másik ember lelkébe, ismerik titkait, ahhoz közeli, igaz barátnak kell lenni. Eszter idővel ilyen barátnője volt Hajninak.
Eleinte Hajni öccsével barátkozott. Bálinttal osztálytársak voltak az általános iskolában, s tízesztendős koruktól ragaszkodó pajtások lettek. Vakációk idején is keresték egymás társaságát. Hol Bálint volt náluk, hol Eszter ment hozzájuk. Olyankor Hajnival is sokszor beszélgettek. Hajni akkor már egyetemista volt, s Eszternek jólesett, hogy szóba állt vele.
Nem csak beszélgettek, Hajni néha elvitte őket fagylaltozni, s egyszer elment hozzájuk is, megnézte a mackógyűjteményét. Később kapott tőle egy plüssmackót, Pestről hozta karácsony táján, amitől a mackó Eszter számára még kedvesebb lett.
Hajnival akkoriban még nem vált szorossá a barátságuk. Míg Bálinttal sokáig megmaradt. Nem puszta barátság volt, hanem olyan bensőséges kapcsolat, mely testvérek között is ritka. Bálint később messzi középiskolába került, Eszter a közeli Tóvárra járt gimnáziumba, de változatlanul tartották a kapcsolatot. Rendszeresen leveleztek, vakációk idején naponta találkoztak. Sok közös programjuk volt. Így indultak az egyetemi, főiskolás évek is. Nem Bálinton múlt, hogy másképpen folytatódtak. Eszter volt az oka. Akkoriban úgy érezte, bármilyen fájó lesz, be kell fejezniük a rendszeres kapcsolattartást. Abba a korba jutottak, mikor az ilyen bensőséges barátságok könnyen fordulnak szerelembe. Eszter nem akart ilyen módon beleszeretni Bálintba. Azt sem akarta, hogy a fiúval történjen hasonló. Bálint néhány hónappal fiatalabb volt, s Eszter érettebb fiút tudott csak elképzelni maga mellett. Ez valamiféle eltökéltség volt benne, felfogásából következő szilárd elhatározás.
Bálintnak őszintén megírta, s bármilyen kedvesen tette, a fiú belebetegedett. Eszternek nem volt tudomása róla. Számára úgy tűnt, Bálint a maga kedves, alkalmazkodó módján tudomásul vette. Hamarosan abbamaradt a levelezés, s azon a nyáron már elmaradtak a rendszeres találkozások is. Általában csak az utcán futottak össze. Eszter olyankor igyekezett könnyíteni döntése súlyán, a fiút mindig örömmel üdvözölte. Bálint valamivel visszafogottabb volt, de kedvessége megmaradt, csak szomorkás mosolya árulkodott. Eszter úgy gondolta, annyi évi szoros barátkozás után a szomorúság természetes folyamat, hiszen neki is nagyon hiányzott, de majd hamarosan túl lesznek rajta mindketten.
Hajnival csak évek múlva lettek igazán barátnők. Elmondhatták volna, barátságuk könnyek között született. Hajni akkor már ügyvédjelölt volt Tóváron. S, volt egy jóképű barátja. Eszter néhányszor látta őket együtt a városban. Úgy látta, nagy volt a szerelem köztük, mindig összekapaszkodva mutatkoztak.
Eszter egyik nap, ismét Tóváron járt, a szokott buszmegállóban várt az ácsfai buszra. A megállóban megállt egy autó csikorogva. Hajni barátja ugrott ki a kocsiból, feltépte a hátsó ajtót, s éktelen káromkodás közben Hajnit valósággal kirángatta a járműből, termetes táskáját szabályosan utána hajította, s veszett tempóban elrobogott. Megdöbbentő jelenet volt, s megrázó percek követték. Hajni úgy zokogott, mint akinek a szíve készült megszakadni. Eszter hirtelenében azt sem tudta, mit mondjon, mivel vigasztalja. Tehetetlenségében azt tette, amit együtt érző lelke diktált, magához ölelte, s vele sírt. Azokban a percekben szerencsére rajtuk kívül nem volt más falubeli a megállóban. Nem mentek haza a közben beérkező busszal. Hajni abban a kétségbeesett lelkiállapotban nem akart találkozni a szüleivel. Eszter nem tudta magára hagyni. Behúzódtak a közeli park fái közé, s az esti buszig együtt maradtak. Azóta ragaszkodtak egymáshoz. Leginkább Hajni járt hozzá, több volt a helyük, s zavartalanabbul tudtak beszélgetni. Hajni a szüleivel, s Bálinttal lakott a főtéri pedagógusház kétszobás lakásában. A szülök a kisebbik szobát foglalták el, a nagyobbat gipszkartonnal kettéosztották Hajninak, s Bálintnak, hogy legyen külön-külön kuckójuk. Nem is volt több annál. A bútorok miatt mozdulni is nehéz volt benne, mellette minden szó áthallatszott. Bálint az a kedves fiú maradt, aki volt, s bármennyire szerették Hajnival mindketten, titkaikba nem akarták beavatni. A barátnők telefonon gyakran beszélgettek. Általában Eszter hívta fel Hajnit a tóvári ügyvédi munkaközösségben, az iskolából, vagy a postáról, mivel Eszteréknek abban az időben még nem volt telefonjuk. Olyankor megbeszélték a legközelebbi találkozást, s az eltelt napok történéseit. Legutóbb Hajni említette, vasárnap délután várja hozzájuk, egyedül lesz. Szülei elutaznak, Bálint is kószál valamerre az országban, beszélgethetnek nyugodtan.
A misével kapcsolatosan emlegetett vasárnapon igen meleg volt, s Eszter szellősen öltözött. Ünnepnap szívesen viselte kedvenc halványkék, vékony anyagból készült, pántos, bő aljú nyári ruháját, azonos színű hajpánttal. Szerette, ha a haján lévő pánt harmonizált a ruhájával. Nyúlánksága miatt ritkán járt magas sarkú cipőben, ehhez a ruhához az illett jobban. Megfordult a fejében, aztán mégis lapos sarkú mellett döntött. Fehér, keskeny bőrpántokból font szandált választott, mintha megérezte volna, hogy futáshoz kell öltöznie. Megnézte magát gondosan a tükörben. Nem volt hiú, de szívesen volt elégedett, egyféle biztonságot adott. Szandálhoz illő táskát könnyed mozdulattal a vállára lendítette, divatos napszemüvegét a hajpánt fölé tolta. Gyakori szokása volt, hogy kéznél legyen, s indult.
Anyjának mindig szólt, mielőtt elment otthonról. Most a kertben talált rá, kardvirágokból hatalmas csokrot kötött éppen. A temetőbe készült. Eszter úgy ítélte meg, a délelőtti mise után tapasztalt, szomorú hangulatában nem szerencsés gondolat temetőt látogatni. Anyja az ebéd alatt is bánatos volt, noha igyekezett titkolni. Aki ismeri a másik minden rezdülését, az előtt nehéz titkolózni. Hajni várta, de most jobban nyugtalankodott anyja miatt.
-Kimegyek veled a temetőbe. Ma nem engedlek el egyedül! – mondta határozottan.
- Magamban szeretnék kimenni. Menj csak Hajnihoz nyugodtan.-
-Egyáltalán nem vagyok nyugodt. Látom, hogy bánt valami, a temető tetézni fogja.
- Tévedsz, kislányom! Édesapád közelsége mindig megnyugtat. Mondom, menj nyugodtan. Nem lesz semmi bajom. Majd visszafelé bemegyek Zsuzsinkhoz. Beszélnem kell vele is.
Eszter töprengőn nézte anyját. Milyen törékeny, s gyakran milyen védtelennek, bizonytalannak tűnik, de ha apjáról van szó, lélekben erőt mutat. Pedig huszonnégy esztendeje, hogy elvesztette. Milyen szerelem volt az, amiből ennyi erőt lehet meríteni, vagy csak ébren tartja magában az érzést? Ez is csak kapaszkodó volna, magára maradt ember kétségbe esett igyekezete, ahogy a fogadott testvéreihez ragaszkodik. Nem tudta eldönteni, s befele sóhajtva mondta :
- Most nem szívesen fogadok szót, anyukám! Legalább azt ígérd meg, hogy a temetőben nem sírsz.
Mari nem felelt. Összefogta a csokrot, szárát ügyesen körbetekerte vékony spárgával, s letette az esővízgyűjtő hordó fedelére. Megigazította laza kontyba tűzött, szép barna haját, s sóhajtott, mint aki azt szánja feleletnek. Eszter nem érte be vele.
-Ezt a választ nem fogadom el. Mondd szépen, hogy megígéred!
Mari elmosolyodott.
- Most tanító nénisen beszéltél.
Eszter elnevette magát.
-Nem volt szándékos. De megígéred, ugye, s be is tartod?!
Mari újra sóhajtott, s azt mondta :
- Tudod jól, csak azt ígérem meg, miről biztosan tudom, hogy betarthatom. Ma nem vagyok biztos benne. De ne aggódj, megnyugszom utána hamar. Menj hát nyugodtan. Elhervadnak a virágok, ha még sokáig beszélgetünk.
Eszter mosolyogva csóválta a fejét, csókot cuppantott anyja arcára, s beletörődőn elment.
Mari is készülődött. Általában szolidan öltözködött, de mindig volt benne valami megkapó harmónia. Rövid ujjú, halvány barackszínű selyemblúzt vett fel, szép kis kerek gallérja volt, s hozzá világosbarna nyersselyem szoknyát. Cipője, táskája sötétebb árnyalatú volt. Táskát Esztertől kapta Mária-napra. Ízlésének kicsit modern volt, de most jól jött a hosszú bőrpánt rajta. Vállára akaszthatta, könnyebb volt fogni a kardvirágból készült, meglehetősen nagy csokrot.
Szokottnál korában indult a temetőbe. Talán kesergő lelke sürgette, noha kora délután még néptelen volt a temető, lehangolóbb, főképpen meleg nyári napon, s nyugtalanítóbb a madárhangos csend. Az ura sírja a kis kápolna után volt, mindjárt mögötte, első sír abban a sorban. Sok éven át szerény fakeresztje volt, míg sikerült megcsináltatni a szép síremléket. Márvány állólapján a kereszt alatt, aranyozott betűkkel írták fel Nógrádi László nevét, s az örökre fájdalmas tényt, hogy mindössze huszonhat évet élhetett.
Az állólap két oldalán kővázák voltak, Mari mindkettőbe szánt virágot, ahogy Kocsis nevelőszülei sírjára is, azért kötött nagy csokrot, amit két kézzel sem volt egyszerű vinni. A csokortól alig látta lábai előtt az utat, a kis kápolna mellett meg is botlott kicsit a hepehupás járdán. Plébániának nem volt pénze betonozásra, a hívek már gyűjtöttek rá, mire bejön az esős idő, elkészülhet a járda, nem kell bokáig merülni a sárban, gondolta elégedetten.
Amint felpillantott, megtorpant, s felkiáltott. Az ura sírjánál ott állt az idegen. Kiáltásra a férfi hátrafordult, s kissé csodálkozón nézett. Aztán elmosolyodott, s igyekvő kedvességgel szólalt meg.
-Kézcsókom! Csak nem ijesztettem meg ?!
Mari nem felelt, csak állt. Állt, s nézett. A férfi megindult felé, s nyugtatón folytatta.
- Édes asszonyom, nehogy rossz szándékot lásson bennem! Plébános úr vendége vagyok. Talán tud róla, ha ott volt a reggeli misén. Rosszul van ?... Krétafehér az arca… Bocsánatot kérek, ha ennyire megijesztettem, Isten a tanúm, nem volt szándékomban!- mondta, s megtorpant közben tisztes távolságra.
Igyekezete hiábavaló volt. Mari hátrálni kezdett, közben kihullt kezéből a virág, leesett válláról a táska. A férfi most már nyugtalan hangon kérlelte, s újra megindult.
-Asszonyom, ne menjen el! Nagyon kérem, álljon meg!.., Jöjjön vissza, mindent megmagyarázok!
Beszélhetett. Közeledtére Mari sarkon fordult, s rohant, ahogy lábai bírták. Nagyot dörrent utána a becsapódó temetőkapu. A férfi lehajolt a virágért, feltette a legközelebbi sírra, aztán a táskát emelte fel, s indulni akart vele Mari után. Az utcáról hallatszó hangok megtorpanásra késztették.
- Mari mi van veled, kísértetet láttál ?!- rémüldözött egy idős asszonyhang.
Egy hasonló hang messzebbről kérdezte :
-Mi történt ? Csak nem kísértetet láttatok?
-- Csak a Mari! Most látta, éppen most!
-Szűzanyám, segíts!
Hirtelen többen is összeszaladhattak, zsibongás támadt. Egy újabb hang azt kérdezte :
-Ki látott kísértetet ?
- A Szabó Mari!
- Melyik Szabó ?
- A Kocsiséké. Ott rohan, ni!
- Zsuzsijuk felé rohan…- állapította meg valaki.
- Falfehér volt. Egy szót se tudott szólni!- mondta az első hang.
- Kísértet van a temetőnkbe! – kiabálták rémült hangok innen is, onnan is.
Az senkinek sem jutott eszébe, honnan tudnak a kísértetről, ha Szabó Mari egy szót sem tudott szólni. Aztán valaki, aki igencsak járatlan volt a kísértetek vélt világában, azt kiabálta:
- Szóljunk gyorsan a temetőcsősznek, hozza a vasvillát!
Egy jártasabb vitatta.
-Inkább a plébános úrnak szóljunk. Gyertyát kell gyújtani ilyenkor. Szentelt gyertyát. Azzal kell körbejárni a temetőt.
-Azt is, de vasvilla is kell!- állította az előző hang.
Közben senki sem nyitott be a temetőbe, csak a kapu előtt topogtak, s mintha egyre többen lettek volna. Már gyerekhangok is vegyültek a többi közé. Végül valakit elküldtek a temetőcsőszért, másvalakit a plébániára. Az idegen mindezt bosszúsan hallgatta, s nem csak az volt az oka, hogy akarata ellenére pánikot keltett. A párbeszédekből rádöbbent, hogy éppen azt az asszonyt riasztotta meg, akit a lányával együtt szeretne közelebbről  megismerni. Akikhez tapintatosan akart közel jutni a következő napokban. Ezen a délutánon a lehető legrosszabbul alakultak hozzá a dolgok. Most aztán töprenghet, hogyan hozza helyre. Bosszúság mellé tolakodott egy másik érzés is, valamiféle elégedettség, bizonyosság. Igazolása a múltnak, hogy unokabátyja annak idején nem a káprázatnak engedett. Szabó Mari valóban kedves, s szép lány volt, akiért érdemes volt mindent feladni. Hiszen még ennyi év után is kifejezetten vonzó teremtés. Riadtságában is volt valami megkapó. Csak állt, s nézett. Közben olyan elárvultnak, védtelennek tűnt, mint a fénycsóvába került őzike. Talán még most is itt állna, ha beszédével, közeledtével nem riasztja el.
Gondolt volna mást is, de aztán észbe kapott. Nem maradhat tovább a temetőben, mert azok ott kint, nagyon szervezkedtek. Mari táskáját jól látható helyen, egy kiálló faágra akasztotta, s indult. Mivel a kijáraton át nem volt tanácsos távoznia, hátul keresett kiutat. Üggyel-bajjal megbontotta egyik helyen a drótkerítést, s az erdő felé sietve elhagyta a temetőt. Éppen az erdő felé, ahol még sohasem járt, s mit sem hallott a tüskés szeder bekerítőn terjeszkedő természetéről.
Mari közben eljutott Zsuzsiékhoz, berontott a kapun, az előszobaajtón, de onnan tovább már nem jutott. Elsötétült előtte a világ, s lábai összecsuklottak alatta. Zsuzsi a puffanásra szaladt ki. Jajveszékelve hívta a közelben lévő fiát, ketten bevitték a közelebbi szobába, feltették a heverőre. Zsuzsi vizes ruháért szaladt, dörzsölte vele Mari arcát, szíve tájékát, miközben rendelkezett.
- Palkó keltsd fel apádat, hozzatok orvost! Gyorsan, gyorsan!
Álmos arcú férfi jelent meg az ajtóban, alsónadrágban volt, s morózusan kérdezte a bajt. Zsuzsi válaszolt, az ura ingerülten tiltakozott.
- Nem ülök kocsiba! Láttad, hogy bort ittam az ebédhez. Jól tudod, a jogosítványom a kenyerünk. Balla meg utazik rám a nyúl miatt. A nyavalyás nem hitte el, hogy a kerekek alá szaladt, és semmi közöm a csapdákhoz. Ha meglát a kocsival, megállít, az biztos!
- Akkor majd Palkó!- rebbent Zsuzsi, s csupa aggodalom volt.
- Nem vezetett még eleget. Menjen biciklivel.
Mari közben magához tért, még fehér volt, s reszketett is, mint akit a hideg ráz, de tiltakozott.
- Nem kell orvos, jobban vagyok… Inkább haza szeretnék menni, csak egy kicsit pihenek még.
Zsuzsi nem faggatta, beérte a kívánságával, s újra az urához fordult.
- Így nem engedem el. Palkó hazaviszi. Vigyázni fog, lassan megy majd. Ugye, fiam ?!
A huszonéves fiú szaporán bólogatott, s közben alig várta, hogy beülhessen a kocsiba. Apja megadta magát.
- De aztán tényleg óvatosan vezess, mert letöröm a derekadat!- mondta, s eltűnt az ajtóból.
Ment a fiú is előhozni a kocsit. Amint kettesben maradtak, Zsuzsi elpityeredett. A három Kocsis lány között a legfiatalabb volt, Marival majdnem egyidős. Mindig közel álltak egymáshoz. Simogatón mondta:
- Úgy megijesztettél. Nagyot puffantál. Elszédültél ebben a melegben. Mondta Erzsink, hogy sokat nyugtalankodsz mostanában. Miattunk nem kellene. Menj el holnap az orvoshoz, Marink!
Mari nem felelt, felkelt a heverőről, s az arcához hajolt. Nem volt még jól, csak megnyugtatásul mondta. Valójában azt sem tudta, hogy jutott el hozzájuk. Temetőben történtek még mindig lidérces álomnak tűntek, de hessegette a gondolatát. Nem akart az idegenre gondolni. Lelkét most már nemcsak a tekintete gyilkolta, hanem mosolya is. Olyan volt, éppen olyan, mint Laci mosolya, sírt fel benne a bánat, s mielőbb haza akart jutni, hogy kisírhassa magából a fájdalmat.
Viktor Hugo mondta:
„ A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba, és gyakran tovább zöldül a szív romjain.”
X/7
     Eszter ezekben a percekben már Hajni társaságában töltötte az időt. Barátnője mindenféléről mesélt, köztük legújabb hódolója viselt dolgairól. Az új munkatárs fiatal ügyvédjelölt volt, s a fiú saját bevallása szerint még nem volt komoly kapcsolata. Nem csodálkoztak rajta azok után, amit nap mint nap művelt. Vígjátékba illő, csetlő-botló figura volt, s Hajni iránti rajongása komikusnál komikusabb helyzetekbe sodorta. A minap is. Kedveskedésből igyekezett Hajnit megelőzni a kávéfőzésben, vitte aztán ragyogó arccal tálcán, s mikor odaért, megbotlott a semmiben, s Hajni ölébe borította a tűzforró kávét csészéstől.
-Gondolhatod, hirtelen azt sem tudtam, hogy szabaduljak meg a gőzölgő nadrágomtól! - mesélte Hajni nevetve, mint aki utólag csak a helyzet komikumát látja. - Ki kellett bújnom a nadrágból azonnal, ott helyben, az irodában. Így is bepirosodott a combom. Ott álltam aztán bugyiban. Andrist legszívesebben fejbe vertem volna, de szegény a nélkül is romokban hevert. Közben a két kollégánk fetrengett a röhögéstől. Az idétlenek azóta is cukkolnak. Kínálgatják a forró kávét, merthogy szívesen megnéznék a fehérnemű kollekcióm többi darabját is!
Eszter vele nevetett, aztán kedvesen mondta :
-Nagyon szeretem benned ezt a jókedvű hozzáállást!
Hajni beismerőn nevetett.
- Akkor nem voltam éppen jókedvemben. A csetlő-botló felbosszantott, de amit a két idétlen művelt, attól elszállt az agyam. A kávétól csöpögő nadrággal végigvertem rajtuk. Persze, azt is bugyiban. Erre még inkább röhögtek, szó szerint leestek a székről közben. Szerencse, hogy nem volt ügyfél a közelben, mert akkor óriás botrány van!... – mondta, s elhallgatott. Mikor folytatta, már nem látszott vidámnak. Öregebbnek is tűnt, mint annak előtte. Nehéz sóhaj után mondta. - Amúgy is rossz hetem volt. Gézáékba belefutottam kedden az áruház előtt. Családi bevásárláson voltak. Géza égő szemekkel bámult rám, miközben félig átesett a kisfián. Tudom, már ezerszer megbánta, amit velem tett, de sohasem fogja bevallani. Nem is teheti. Széle, hossza egy neje megint babát vár. Három év alatt három gyerek. De lehet még akárhány. Apósék kövér pénztárcája elbírja.
Eszter értette, s megfogta a kezét. Összekulcsolódtak az ujjaik, s hallgattak. Hajni nagyon szerette azt a fiút. Hitte, hogy Géza is őszintén szereti. Házasságról beszélt, közös jövőről. Hajni ebben a boldog tudatban élt hónapokon át, addig a bizonyos napig. Akkor tudta meg, hogy babájuk lesz, s örömtől repesve megmondta. Csókot várt. Boldog tervezgetést. Helyette az élettől irtózatos pofont kapott. Géza felbőszült. Hallani sem akart gyerekről, vagy házasságról. Magánkívül üvöltötte, hogy nála komolyan csak olyan lány jöhet számításba, akinek legalább lakása van, mert egy életen át nem gürcöl a rohadt lakásért. S, Hajnitól még abban az órában megszabadult, a szó szoros értelmében. Hajninak akkor nem csak a szíve készült megszakadni. Néhány nap múlva spontán elvetélt. A lelke azóta sem tudott meggyógyulni, s csak a Teremtő tudja, megnyugszik-e valaha.
Hajni megszólalt újra.
- Látod, időközben nekem is összejött a lakás ára, lassan a kocsié is, nem kellett hozzá egy egész élet. Nem fájna annyira, ha a baba túléli. Ősszel már óvodába menne …- mondta, s könnyekbe fúlt a hangja.
Eszter magához ölelte, mint azon a bizonyos napon. Fájt a szíve érte, s aggódott miatta. Évről-évre várta, hogy oldódik a bánata, de semmi sem változott. Majd megveszi a lakást, s magányosan él benne, mert nem tud az emlékeitől szabadulni. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, hogy ne így teljen el fiatalsága, egy számító, semmirekellő alak miatt.
A vasárnap délutáni utca csendjét szokatlan zaj zavarta meg. Hajni szobája az erkélyre nyílt. Kitekintettek, s egymásra nevettek. Idős asszonyokból valóságos népgyűlés volt a plébánia előtt, akadt köztük néhány gyerek is. Izgatottan zsongott a tömeg.
Eszter aggódón mondta :
- Csak nem a plébános úrral történt valami ? Mondják, befogadta a nagy feltűnést keltett idegent.
Kimentek az erkélyre. A plébánia a tér túloldalán volt. Az asszonyok csak egymás közt beszéltek, mint akik várnak valamire, mindössze egy-egy szó jutott el a pedagógusházig
–Valami más bajuk van…- vélte Hajni - Mintha a temetőt emlegetnék. Egyébként, te láttad már a fazont ?!
- Még nem volt hozzá szerencsém.
- Elbliccelted a misét, Eszterem! A papok padjában ült. Imádkozott, énekelt rendesen, de kizárt, hogy pap volna. Nagyon is világi. Az este átugrottam a vendéglőbe üdítőért. Miska bácsi játszott éppen, kicsit leültem. A fazon besétált, s gint rendelt tonikkal.
- Hány éves lehet?
- Negyven körüli. Értelmes fazonnak látszik. Sokat elmond róla a megjelenése is. A misén vasaltnadrág, selyeming, s felvállalt hitélet. Miska bácsinál márkás farmer, s egy városi vagány magabiztossága. Mielőtt jöttél, láttam elmenni valahova. Megint düftin volt, mint aki szolid teadélutánra indult.
Eszternek támadt egy ötlete.
- Nincs kedved közelebbről is megismerkedni vele?- kérdezte kis mosollyal.
Hajni átlátott rajta, s nevetett.
- Kerítőkém állítsd le magad, mielőtt még akcióba lendülnél! Tudod jól, nem ismerkedem. Csak azért néztem meg, mert idegen. És, ott ült előttem, szemem látóterében. - mondta, s figyelt újra.
Eszter is ezt tette. A plébános kijött az egybegyűltekhez, hirtelen támadt csendben hangja betöltötte a teret.
- Kedves híveim, csillapodjatok! A temetőben bármit láttatok, az ellen imádság kell, nem vasvilla. Pista gyerekkel megüzentem, várlak benneteket a litánián. Teremtő Istenünkhöz együtt imádkozunk majd, hogy szabadítson meg a Gonosztól bennünket. Kérjük, tisztítsa meg lelkünket, s gondolatainkat, hogy félelmünkben ne lássunk ott is ártó szellemeket, ahol nincsenek.
Balla rendőr éppen akkor ért oda a kerékpárján. Sebtében öltözhetett, nem volt begombolva a zubbonya, tányérsapkája ferdén állt a fején. Körzeti megbízotthoz illő eréllyel intézkedett, valósággal dörrent a hangja.
- Mi van itt, asszonyok ?... Mi ez a csoportosulás ?
A plébános válaszolt.
- A temetőben valamitől megijedtek, azt beszéljük meg.
- Kísértettől!- sipította egy öregasszony.
- Mi a nehézségtől ?! Julcsa néném ne beszéljen bolondokat, világos nappal nincsenek kísértetek. Nem tudják, hogy azok csak éjfélkor járnak, napvilágnál soha?- mondta Balla teljes meggyőződéssel a hangjában.
A plébános hátrasimította ősz haját, mint aki szívesen tiltakozna az ilyenféle felvilágosítás ellen, de ha akar, se jut szóhoz, mert többen is kiabálni kezdtek.
- De Szabó Mari látta!
- Az Eszter tanító néni anyja!- toldotta meg egy gyerekhang, hogy ő is szerepeljen.
- Akkor az ott is volt!– sipította újra a Julcsa néninek nevezett asszony, s bizonyságul hozzátette - Megnémította szegényt a kísértet!
Eszter elhalványodott.
- Megéreztem, hogy ma valami baj lesz !- mondta ideges hangon, s fordult, rohant.
Hajni ment volna vele, de kérte, maradjon, egyedül gyorsabban hazaér, ami azt jelentette, hogy futva fogja megtenni az utat, s máris kettesével vette a lépcsőket.
Mari a szobájában volt, vizes ruhával borogatta sírástól bedagadt szemeit, s összerezzent a kicsapódó ajtó hangjára.
- Anyukám, mi van veled ?!- rebbent hozzá Eszter, s valóban tartott attól, hogy nem fog beszélni, ahogy gyermekkorában egyszer már megtörtént vele.
Mari csendesen felelt.
- Nyugodj meg, már jól vagyok!
- De rengeteget sírtál!
- Okom volt rá, kislányom!
- Azt beszélik, hogy kísértetet láttál…- mondta Eszter bizonytalan hangon, mert maga nem hitt az ilyesmiben. De nem tudta, anyját mi zaklathatta fel ennyire, mit látott, mit nézhetett félre.
Mari rácsodálkozott.
- Beszélik ?! Ki beszéli ?
- A fél falu ott van a plébánia előtt. Többen is állították. Mi történt, anyukám ?
Mari fájdalmasat sóhajtott.
-Ó, dehogy volt az kísértet! De inkább az lett volna. Eleven ember volt édesapád szemeivel, mosolyával.
Eszter befele sóhajtott.
- Annyi év telt el azóta, anyukám! Csalhat az emlékezet.
Mari szomorú mosollyal nézett rá.
- Azt gondolod, kislányom, az ember elfelejtheti valaha is azt, akit mélyen, őszintén szeretett? Pontosan emlékszem édesapád arcára, még a hangjára is.
- Kiben fedezted fel a hasonlóságot?! - kérdezte Eszter, noha kezdte sejteni, így is folytatta- Csak nem az idegenben ?
Mari a két tenyerébe temette arcát, s felsírt újra.
- Benne! Isten megbüntetett vele. De miért büntet, miért ?! Hiszen Ő tudja legjobban, hogy mennyit szenvedtem eddig is édesapád elvesztése miatt. Elém hozza eleven szemekkel, mosolygásával ?!
- Merő véletlen az ilyen hasonlóság!- vigasztalta Eszter, miközben megtelt a szeme könnyel.
- Nem hiszek az ilyen véletlenekben. Tekintete már a misén szíven ütött. Most ott találtam édesapád sírjánál. Mikor megláttam, nagyot jajdultam. Megfordult, s rám mosolygott. Édesapád volt teljesen. Kiment belőlem minden erő. Futni, rohanni szerettem volna, de a lábaimat alig tudtam emelni. Eddig csak lidérces álmomban történt velem ilyen. Ébren rettenetesebb. Iszonyú. Ellenségemnek se kívánom. Azt sem tudom, hogy jutottam el Zsuzsinkig, náluk meg összeestem. Palkó hozott haza.
Eszter leült mellé, s miközben tűnődőn simogatta a karját, egyszerre megvilágosodott előtte a dolog. Olyan egyszerű volt, annyira kézenfekvő a magyarázat, hogy nem is értette, anyjának miért nem jutott eszébe még a templomban.
Szinte vidáman mondta:
-Van magyarázat a történtekre, édes-drága anyukám! Az idegen apa rokona! Mégpedig közeli rokonnak kell lenni, ha ennyire hasonlítanak.
Mari a könnyeit törölgetve felelt.
- Nem segít rajtam!
- De igen!- felelte Eszter határozottan, noha tudta, hogy a tekintet, a mosoly továbbra is fájdítja majd anyja szívét, de azt akarta, hogy könnyebb legyen a súlya - Segít, ha belátod, hogy nem Isten büntetése. Mindössze furcsa rokonlátogatásról lehet szó. Kíváncsi lett ránk. Idejött, s a plébános úrhoz szállásolta be magát, mert valamilyen okból nem akart egyből beállítani hozzánk!
- Még szerencse! - mondta Mari sóhajtva, de már nyugodtabbnak tűnt.
Eszter úgy vélte, anyjának segített a gondolat. Őt magát is vigasztalta.  Keserűen gondolt arra évek óta, hogy apja  családját nem érdekli a létezése. Most felbukkant egy rokon, az első a Nógrádi családból, aki érdeklődik irántuk. Az órájára nézett, s mozdult is hozzá.
- A litánia előtt el kell szaladnom a plébános úrhoz, helyre kell tennünk ezt a kísértet históriát. Beszélek a titokzatos rokonnal is, ha már visszament a plébániára. Kíváncsi lettem rá.
- El ne hozd! – kiáltotta Mari tiltakozón, feltámadt félelemmel, de aztán enyhült valamennyit, mert hozzátette kérő, erőtlen hangon - Ma véletlenül se, Esztikém!… Majd talán holnap, vagy holnapután, ha csakugyan rokon, és találkozni akar.
- Rendben, anyukám! Lesz rá elég idő, mert azt mondják, egy hónapra jött.
Mari nem felelt, csak magában fohászkodott, hogy ezúttal tévedjen a lánya, s az Isten mielőbb vigye el innen az idegent. Nem sejtette, hogy félig már teljesült a kívánsága.

Titkok és tévedések

X/8
     Ácsfán mozgalmasan indult a hétfő. Korán reggel a vasárnapi történéseket tárgyalták úton-útfélen. Ahol két asszony összeállt, ott a kísértet volt a téma, vagy a litánia. Nevezetes litánia volt.  A plébános engedélyével Eszter véget vetett a kísértethistóriának. A litánián felállt, s hangosan, hogy mindenki értse, azt mondta, anyja nem találkozott kísértettel, apja emléke zaklatta fel. Onnan volt a sápadtsága, szótlan sietése, amit aztán néhányan félremagyaráztak.
Az ácsfaiak még meg sem tárgyalhatták kedvükre az eseményt, mikor újabb szenzáció híre járta be a falut. A plébános úr vendége eltűnt. Vasárnap délután elment sétálni, azóta nem került elő.
Sokan tudtak arról, hogy Balla, a plébánossal, s néhány emberrel fél éjszaka kereste, tűvé tették érte az egész határt, de hiába. Többek szerint felesleges volt a határba kutakodni, mert az bizony betévedt az erdőbe. Valahogy rátalált a valamirevaló ösvényre, mert a vaktyúk is talál szemet, s beljebb kóborolt. Mikor kifelé indult volna, útját állta a tüskés szeder. Kereshette sötétedésig a kivezető ösvényt. Sötétedés után onnan pedig az sem tud kijönni, aki gyakran járja az erdőt. Hát még egy ilyen családfakutató! Ugyanis híre ment, hogy a plébános ezt mondta Ballának, mikor bejelentette az eltűnését, s a segítségét kérte.
Az eltűnés komoly dolog. Az érdeklődést, kíváncsiságot felváltotta a részvét. Kezdtek úgy aggódni érte, mintha közülük való volna. A tanácsháza előtt gyülekeztek néhányan. Most már nemcsak asszonyok, hanem idősebb férfiak is voltak, kinek a munkája megengedte, s mintha hirtelen belátták volna, maguk között a falu hanyagságáról beszéltek. Az volt az általános vélemény, hogy a tüskés szedernek már régen útját kellett volna állni, s nem hagyni, hogy uralja az erdőt. A homoki erdő tisztázatlan tulajdon volt. Az erdészetnek nem volt érdeke a rendezés, mindössze két hektárról volt szó, s a szövetkezeti szántóföldek miatt nehéz volt megközelíteni. A szövetkezet sem akarta a nyakába venni, haszon nélkül nem akart gondot. A falunak sem állt érdekében forszírozni a dolgot a vadnyulak miatt. Nem csak az egyszerű ácsfai polgár szerette a nyúlpecsenyét, jó foghagymásan, füstölt szalonnával megspékelve, vagy vadasan elkészítve. Előfordult tekintélyesebb asztalokon is. Mindig csak a portára betévedt nyúl formájában, ahogy az érintettek állították, ha jókedvükben valamiképpen elszólták magukat a fenséges étekről.
Falubeli rossznyelvek szerint, Balla se Burkus kutyájával etette meg az elkobzott nyulakat. Burkus miatt aligha állt volna lesben annyit az erdőszélen, hogy némely erdőjárónak zsákmányostól sötétedésig a szélső fák mögött kellett rostokolni, míg a rend őre megunta a strázsálást. Nem kutatja olyan szorgalmasan az autók csomagtartóját sem, vagy a szövetkezet teherautóinak vezetőfülkéjét a majorságból jövet-menet.
A dűlő út az erdő oldalában, a szántások mellet vezetett, s hogy hogysem, gyakran került fejbekólintott nyúl a sofőrülés alá, amit aztán Balla intézkedés címén magával vitt.
Most is igyekezett a helyzet magaslatán állni. Mindjárt reggel beszélt a betegeskedő tanácselnökkel, akit felettesei jóindulata, s a falu tisztelete tartott a helyén közeli nyugdíjazásáig. Előtte jó tanítójuk volt három évtizedeken át, idő előtt nem akartak megválni tőle. Ballával megbeszélték, hogy sürgős segítséget kérnek a járási erdészettől, s a tóvári rendőrkapitányságtól.
Éppen delet harangoztak, mikor megérkezett négy erdész néhány munkással, majd szakértőn utat tőrnek a tüskés szedertől beszőtt aljzatban, s két járőrautó, kutyás rendőrökkel, hogy eredményesebben kutathassanak a bajba jutott ember után. Akkor már senkiben sem volt kétség afelől, hogy az idegent baj érte. Jöttek a szövetkezetből is önkéntesek, akik valamennyire ismerték az erdőt, köztük volt Ica ura is. Amint az erdei munkások nagy vesződség árán utat nyitottak a fák között, a többiek négy csoportba rendeződve megkezdték a módszeres kutatás. Alig telt bele egy óra, mikor szirénázó mentőautó száguldott végig a falu főutcáján az erdő széléig. A fél falu kint volt az erdőszélen, a plébános maga is. Látták, hogy a megkerült embert hordágyon hozzák ki a fák közül. Döbbenten nézték, hogy csatakos a vértől egyik lába szára, hiányzott róla a nadrágszár. A mentősök sietve betették a mentőautóba, s igyekeztek bekötni az infúziót. Addig a rend őrei a plébánost odaengedték egy percre, beszélt néhány szót a sérülttel, a mentőorvossal, majd a mentőautó szirénázva elrobogott.
A plébános néhány percig Ballával beszélgetett, közben erősen csóválta a fejét. Amint elköszöntek, körbevették az emberek, s kérdezték a történtek felől. Nem örültek annak, amit mondott.
- Több baj is van egyszerre! Vendégem súlyos állapotban van. Még tegnap belelépett egy leásott csapdába, ami eltörte a lábát. Csúnya, nyílt törése van, sok vért vesztett. De mi is bajban vagyunk. A rendőrök szerint máris vizsgálat indul a csapdák miatt, aminek többéves börtönbüntetés is lehet a vége. Most már nem holmi szabálytalanságról van szó, hanem életveszélyt okozó, nyereségvágyból elkövetett, súlyos testi sértésről.
Ica ezzel a hírrel rohant Mariékhoz, sírva nyitotta be az ajtót, mert az ura is érintett volt. Elbeszélte az erdőszélen történteket, maga is az aggódók között volt, aztán jajveszékelt újra.
- Mi lesz velünk, ha rosszakaróink Janira fogják a hurkos, tőrös, és leásott csapdákat is, mikor nekünk csak fektetett, csapóajtós, ketreces csapdánk volt, ami sérülés nélkül fogja meg a nyulat. A rendőrök Janit így is elsők között rendelték be kihallgatásra a járási kapitányságra, mert gyanúsan tájékozott volt az erdőben. Pedig csak segíteni akart a rendőröknek.
Mari maga elé suttogta:
- Nem ezt akartam. Én csak azt kívántam, hogy Isten mielőbb vigye el innen.
Ica megrökönyödött.
- Janimat?! – kérdezte már-már megbántódva.
Eszter sietve felelt anyja helyett, mert sejtette, nem ad majd kielégítő választ, annyira lefoglalta a hír. Ha Mari még azt is tudta volna, amit nem tudott! Eszter a litánia előtt hosszan beszélgetett a plébánossal. Az idegen valóban rokon volt, apja egyetlen unokatestvére, apáik voltak testvérek. Nógrádi Andrásnak hívták. Pár esztendővel volt fiatalabb néhai unokabátyjánál. Elmondta, amíg Laci otthon volt a szülőknél, közel álltak egymáshoz, együtt nőttek fel, édestestvérnek tekintették egymást. Arról sem hallgatott, hogy ő volt a megajándékozott örökös. Gyakran eszébe jutott unokabátyja özvegye, árvája, s bántotta a lelkiismeret. Már régen elhatározta, hogy megkeresi őket, s segít, ha szükség van rá, de addig nem léphetett, míg Laci szülei éltek. Ha öreg Nógrádiék megsejtik, hogy mit forgat a fejében, megátalkodott haragjukban visszavonják az ajándékozást. Tavaly nyáron jöhetett volna először, de akkor vált el, sok hercehurcával járt.
A plébános részletesen elmondta aztán Nógrádi András történetét. Hosszan beszélt András hányatott életéről, melyből kiderült, hogy becsületes, dolgos életet élt, s sok éves " ingyen " munkáért kapta az örökséget. Öreg Nógrádi értette a módját, hogy használja ki saját testvérét, s annak fiát. András néhány éve szabadulni akart a beígért örökség ellenére is, s elkövette élete legnagyobb baklövését. Feleségül vett egy jómódú özvegyet, s az asszonyról hamarosan kiderült, hogy elképesztőn pénzéhes, s ebből adódóan embertelenül fösvény. Hamarosan pokollá vált a házasságuk. András a szülei halála után hazaköltözött a szülői házba, s tette tovább a dolgát öreg Nógrádiék körül. Érettebb ésszel belátta, csak így térülhet meg a hosszú éveken át végzett munka. Öreg Nógrádiék halála után eladott mindent, s elhatározta, felkeresi unokabátyja családját.
Eszter a litánia után visszament Hajnihoz, s elmesélte a Nógrádi család történetét. Együtt könnyezték meg apja fiatalon tragédiába fordult sorsát. Anyjával egyelőre nem osztotta meg értesüléseit, nem akarta felzaklatni még jobban. Helyette nyugodt lélekkel állíthatta, hogy nem találkozott az idegennel. Icát sem avatta be, hogy meggyőzze, arról beszélt, talán rokon az idegen, s anyját annyira megviselte a temetői találkozás, hogy nem bánná, ha az ember mihamarabb elmenne Ácsfáról. Míg beszélt, szeme sarkából anyját figyelte. Anyja az ujjait tördelte, s látszott az arcán, úgy elmerült gondolataiban, hogy talán azt sem hallotta, amit Icával beszéltek. A sokknak tudta be, de ezúttal tévedésben volt. Mari nyugtalansága önvádból, aggodalomból, s felismerésből fakadt. Litánia után a temetőcsősz felesége elhozta a táskáját. Beszélt a temető előtt kialakult helyzetről, hogy a butábbja vasvillát emlegetett, s az ura megtalálta hátul a megbontott kerítést. Mari önmagát okolta. Ha akkor másképpen viselkedik, az a szegény ember nem kényszerül menekülésre, nem szenved súlyos sérülést, amiből talán fel sem épül.
Csodálatos a lélek! Mari huszonnégy éven át fiatalon elvesztett párja boldogtalan emlékével élt együtt. Ragaszkodott az emlékeihez, s nem keresett vigaszt. A lélek tudja, hogy ez a boldogtalan állapot idegen az élettől. Mari érzései megfordultak a szerencsétlenül járt ember iránt, s a megrázó élmény háttérbe szorult. Helyette eszébe jutott, hogy mennyire igyekezett megnyugtatni, s kedves aggodalommal közeledett felé. Özvegysége alatt először dobbant meg a szíve arra a gondolatra, hogy mellette igen helyes férfi, s nem csak a kedves vonások miatt. Személyében is az.
Lenkei Vali arra tanította volna lányát, hogy az olyan vonzó férfit, akit szeretetre méltón kedvesnek talál, sármőrnek nevezze. Talán azt is mondta volna, hogy bármennyire igyekezett elhitetni önmagával, asszonyléte nem szállt sírba húszévesen, mert az teljesen idegen volna az élettől.
Mari mit sem tudott a francia szó értelméről, s nem elemezte a lelkében végbemenő változásokat sem. Egyet viszont biztosan tudott, már nem akarta, hogy az idegent az Isten örökre elvigye Ácsfáról.
X/9
     Eszter másnap a kora reggeli busszal beutazott Tóvárra. Anyja egyetértésével tette, noha Mari még akkor sem tudta, hogy valóban rokonról van szó. De úgy gondolta, a történtek után meg kell kérdezniük,  miben segíthetnek. (Még nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy maga kérdezze meg.) Csomagolt néhány szelet almás lepényt, hogy lánya ne menjen üres kézzel a kórházba. Eszter együtt utazott Hajnival, s mivel rajtuk kívül még húsz ácsfai volt a buszon, halk beszélgetésben tárgyalták meg újra a történteket. Hajni helyeselte a kórházi látogatást.
- Megérdemli, hogy törődjetek vele. Tisztelendő úr szavai után azt kell mondanom, nagyon rendes fazon. Gondolt rátok a vagyonból, segíteni akart. Általában nem szokott lelkifurdalása lenni annak, aki így kerül birtokon belűre, s akkor sem hajlandó segíteni a kimaradt örökösön, ha az rendkívül nehéz helyzetben van. Említettem már, életében az ember annak ajándékoz, akinek akar. Megajándékozottat a törvény semmire sem kötelezi a leszármazókkal szemben. Ezért Nógrádi András hozzáállását nagyra értékelem… Egyre jobban tetszik nekem ez a fazon! Kerítőkém, mit is kérdeztél vasárnap vele kapcsolatban ? - kérdezte már nevetve. Eszter vele nevetett, noha egy pillanatig se hitte, hogy Hajni komolyan beszél.
Mivel a korai busszal mentek, Hajninak is volt ideje, s reggelit vásároltak, hogy Hajni irodájában közösen elfogyasszák. Bevásárlás közben újabb nevetésre nyílt alkalmuk egy huszonéves fiatalember jóvoltából. A fiú reggelifélét vásárolt, talán több személyre, s néhány egyebet, de nem vitt magával táskát. Az sem jutott eszébe, hogy a pénztárnál vegyen. A kosárból előttük szedte ki a csomagolt sajtokat, felvágottakat, dobozos májkrémeket, sorra felrakta könyékben behajlított karjára, mint a bravúros pincér a tányérokat. Nem siettek kipakolni a maguk kosarából, hogy minél tovább élvezhessék ügyködését. Már emeletesen pakolt a karjára, kapkodott hol ehhez, hol ahhoz, mert vészesen billegett az egész. Amint egyensúlyba hozta, kimarkolt a kosárból néhány apróbb dolgot, fogkrémet, dezodort, borotvahabot, megtelt vele a másik keze is, s a kosárban maradt kiflikkel teli nejlonzacskót a szájával emelte ki, ott is tartotta, így indult a kijárat felé. Követték maguk is, s pukkadoztak a visszafojtott nevetéstől. Eszter közben megszánta, megelőzte, kitárta előtte az ajtót, s megkérdezte, segíthetnek-e.
- Köszönöm, de menni fog egyedül is! Csak a parkolóig viszem. - mondta a fiú magabiztosan a kiflis zacskó sarkát szorongató szájjal.
Az események rácáfoltak. Amint kijutott az ajtón, három kisebb csomag lepotyogott a behajlított karjáról. Megállt, s tanácstalanul nézett le a betonjárdára. Eszternek eszébe jutott, hogy van egy üres nejlontáska nála. Elővette, s tanító szándékkal egyenként dobta be a táskába mindazt, amit a fiú karjáról leszedett, közben mosolyogva nézett a szemébe, s szertelen, vidám kedvében azt gondolta – „ Kár, hogy ennyire béna vagy, szegénykém, mert csuda szépek a szemeid! „
A fiú valóban helyes volt. Termetre magasabb Eszternél, s ha idősebb is, eséllyel indulhatott volna nála, kedvezőbb körülmények között. A lányok akkor már nem titkolták jókedvüket. Nevetés közben szedték fel a földre potyogott csomagocskákat. Némelyik kinyílt, szépen elrendezték, s a táskába potyogtatták a többi után. Hajni kihúzta a fiú szájában tartott zacskót, gondosan elhelyezte azt is a táskában, s nevető hangon mondta :
- Így talán valóban menni fog, de azért ne kiabáljuk el, van még pár lépés a parkolóig.
A fiatalember hagyta, hogy mindezt tegyék, szemein látszott, hogy élvezte a dolgot, s a helyzethez illő módon köszönte meg.
- Bestiák!- mondta nevetve.
A lányok is nevettek, de nem foglalkoztak vele tovább, mint akiket csak ennyiben érdekelt a dolog. Vidám léptekkel tovalejtettek. A fiú egy ideig a tekintetével követte őket, aztán Hajninak majdnem igaza lett, mielőtt elérte a parkolót, nagyot botlott a járdaszigetnél, alig tudta visszanyerni egyensúlyát.
Eszter nem gondolta volna, hogy hamarosan újra látja. Reggeli után Hajninál maradt még egy ideig, majd ráérősen, sétálva indult a kórházba. Volt még ideje, látogatás csak tíz órától volt. Séta közben a rokon körül jártak a gondolatai. Hogy fogadja majd. Remélhetőleg nem őket okolja  sérülése miatt. Látogatását sem érti félre, mivel nem hallgathatja el, hogy beszélt a plébános úrral. Abból sejti majd, hogy tud segítő szándékáról is. Nagyon remélte, nem gondolja, hogy anyagi érdek vitte betegágyához, mert az nagyon kellemetlen volna.
Mire végiggondolta, már a kórház utcájában járt. A járdán ment az épület felé, mikor nagy sebességgel befordult egy kocsi az utcába. A vezető nem tudta rendesen bevenni a kanyart, s egy darabon felszaladt a járdára. Elüti, ha idejében nem ugrik félre. Nem akart hinni a szemének, a fiú ült a volánnál. Most nem volt nevetnivaló kedve. Elhatározta, hogy alaposan megmondja a magáét, mert aki ennyire béna, ilyen ügyefogyott, ordítóan balfék, az jobban teszi, ha reggelente az ágyában marad.
Megvárta míg beállt a parkolóba, s amint kiszállt, elindult felé, de szóhoz már nem jutott. A fiú feltartott kezekkel elébe kiáltott.
- Igazad van, mindenben igazad van! Bocsánatot kérek! Azért is, hogy a boltban sem álltam a helyzet magaslatán. Mentségem, hogy tegnap reggel óta szinte egyfolytában vezetek. Pestről lementem Eger mellé, anyáméknál felpakoltam a kisteherautóra az árút, vittem Miskolcra, onnan le Gyulára, majd Szegedre, aztán vissza anyámékhoz. Letettem a kisteherautót, átültem a kocsimba, éjjel háromkor értem vissza Pestre. Kell a mellékes, oktatóként nem fizetnek túl. Ha időm engedi, gyakran vállalok két-háromnapos körutakat is, de mindig tudok közte pár órát aludni. Most, amint beléptem a lakásba, jött anyám telefonja, hogy k. apámat autóbaleset érte a Dunántúlon, a tóvári kórházba vitték, sérülése súlyos, de szerencsére nem életveszélyes. Viszont semmi sincs nála, amire feltétlenül szüksége van a kórházban, induljak azonnal.
Egy szuszra mondta el mindezt, s az adott szituációban furcsán hangzott szájából a magányos k. az apja említésekor. Eszter a közismert módon értelmezte. Nem gondolt arra, hogy a fiatalember esetében más jelentése is lehet. Védekezése viszont arra késztette, hogy fogja vissza az indulatát, s csak annyit mondott :
-Ha így ülsz volán mögé, mások mellett, magad életét is kockáztatod!
-Igyekszem elkerülni, de most nem tehettem mást... – mondta, s kezdte kiszedegetni a kocsiból a különböző méretű csomagokat. Közben folytatta- Köntöstől a papucsig, mindent vennem kellett, nem beszélve az ennivalóról. Anyám nem tud jönni, köti a vállalkozás. Nekem még ma vissza kell mennem Pestre. Reggel indulok az NDK-ba. Féléves ösztöndíjat kaptam egy okosító tanfolyamra. De, ezt a sok mindent hogyan fogom felvinni a balesetire, arról halvány fogalmam sincs!
Eszter mégiscsak elnevette magát.
- Segítek, ha összepakolhatom kicsit!
- Parancsolj, tiéd a pálya!
Eszter a sok kisebb csomagból három nagyobbat készített ügyesen, s egyet magához vett.
-Ezt viszem! Én is a balesetire megyek. Vasárnap behozták az egyik rokonomat, őt látogatom – mondta, s elindultak együtt a főbejárat felé, pár lépés után megszólalt újra- Aludnod kellene valamennyit, mielőtt visszaindulsz Pestre.
-Tündér vagy, hogy gondolsz rá. Majd félreállok valahol egy-két órára.
Eszter évődőn nevetett.
-Tündér ? Nem inkább bestia ?
A fiatalember elmosolyodott. Eszter nem először állapította meg magában, hogy igen kellemes a mosolya.
- Reggel azok voltatok, mert mulattatok rajtam, de tündérien tettétek!- mondta, s kis hallgatás után megkérdezte- Mindketten az ügyvédi irodában dolgoztok?
Eszter szeme kikerekedett.
- Honnan veszed ?
- Nem látszik rajtam, hogy tudok olvasni ?- kérdezte palástoló nevetéssel.
Eszter csóválta a fejét.
- Követtél minket. Ahelyett, hogy most is félreálltál volna, s alszol egy kicsit.
- Akkor nem tudom meg, hogy félév múlva hol keresselek. Szeretnélek újra látni. Közelebbről is megismerni, ha szabad.
Eszternek jólestek a szavai. Bénának sem tartotta már, csak holtfáradtnak, aki gyakran túlhajtja magát. A fiú várta a választ. Eszter azon tépelődött, mit feleljen, mert ez nem egy helybeli, vagy környékben lakó srác, aki randit kér, s könnyedén felelheti, hogy majd összefutnak valamikor, s meglátják a többit. Messziről akar visszajönni hozzá nem titkolt céllal. S, helyesebb fazon, ahogy Hajni mondaná, mint eddig bármelyik próbálkozó. Csak azt a „ k. apámat „ ne mondta volna abban a szituációban. Bármilyen az ember apja, ha súlyosan megsérül, nem mond rá ilyet, ha rendben van a jelleme.
Elvetni sem tudta a lehetőséget. Közben felértek az osztályra. Mindössze egy-két perce volt a döntésre. Váratlan helyzet megnyújtotta az időt. A folyosón nagy volt a forgalom. Fehér köpenyesek siettek a négyes kórterembe, vagy onnan jöttek ki gondterhelt arccal. Eszter nyugtalan lett. Hajni megérdeklődte telefonon, hol találja Nógrádi Andrást, s éppen ezt a kórtermet mondták. A fiúnak említette már, hogy ott van a rokona. S, milyenek a véletlenek. A fiú is éppen a négyes kórterembe tartott. Azt mondta, reggel már járt ott, felvette a rendelést. Most látszott rajta is a nyugtalanság, s merészen benyitott a kórterembe. Egy nővér útját állta.
- Nem lehet bejönni, az egyik beteg életéért küzdenek az orvosok. Jöjjenek vissza egy óra múlva!…- mondta, s valósággal kinyomta az ajtón. A fiú Eszterhez fordult.
- Sikerült bekukkantanom, nálunk minden rendben! Idősebb ember ágyát állják körül. Érdekelt lehetsz?
Eszter fellélegzett.
-Ha idősebb, akkor nem. Középkorú a rokonom.
- Örülök, hogy nem vagy érintett. Annak is, hogy kaptunk még egy kis időt. Tüntessük el a csomagokat, és menjünk le …- indítványozta, s máris kinyitotta a folyosón lévő, kulcsos szekrények egyikét, az üres szekrénybe betette a három csomagot, mint akinek engedélye van rá, s zsebre vágta a kulcsot.
- Ügyes!- mondta Eszter elismerőn. Lementek együtt az udvarra. Amint kiértek az ajtón, megkérdezte – Pesten tanítasz ?
- Csak oktatok! Nincs pedagógus diplomám. Eredetileg borász vagyok. De érdekelt a gépszerelő szakma is. Jelenleg mezőgazdasági gépek szerelését oktatom. Foglalkozom mással is. Például, tudok olyan pici hordót készíteni, ami elférne a tenyeredben. Légy szíves, mutasd a tenyeredet!
Eszter nem engedelmeskedett.
- Nem kell belerajzolnod, nélküle is el tudom képzelni!- mondta nevetve.
A fiú elnézőn mosolygott.
- Más szándékom volt. Egészen ártatlan. Ezt a csokit akartam beletenni. Elfogadod ?
Eszter zavarba jött. Szóval nem felelt, csak bólintott. Elvette a csokoládét, s megköszönte. Vállán lévő vászontáskába tette vigyázva, hogy a becsomagolt almás lepényt össze ne tőrje.

Titkok és tévedések

X/10
     Hallgatagon ballagtak a kórház épületei körül kanyargó járdákon, majd a fiú csendesen megszólalt.
- Adósom maradtál egy válasszal.
- Hogy mindketten az ügyvédi irodában dolgozunk-e… Csak a barátnőm.
- Szeretnék kérdezni valami nagyon fontosat. Válaszod csak engem kötelez. Van valakid ?
Eszter értékelte a tisztességes hozzáállást, s őszintén felelt.
- Nincs senkim.
- Nagyon szeretném tudni a neved.
- Ha beéred a keresztnevemmel…- mondta Eszter komoly arccal, noha egyre jobban tetszett neki a fiú. Éppen ez a felismerés tette óvatossá. Nem tudott róla, de nagyrészt Hajni hatása volt. Keservesen csalódott lány óvva intette minden elhamarkodott lépéstől.
A fiú szomorkás mosollyal felelt.
- Óvatos vagy. Igyekszem megérteni. Egyelőre beérem a keresztneveddel is.
Eszter elégedett volt a válasszal, de nem lett tőle bátrabb, éppen ellenkezőleg. Komoly hangon mondta meg a keresztnevét, hogy még inkább tudatosítsa, csak annyi személyes adatot fog elárulni magáról, amennyit jónak tart.
- Eszter!...- ismételte a fiú, aztán azt mondta- Kívánságod szerint bármikor bemutatkozom teljes nevemmel, de most az udvariasság megköveteli, hogy tartsam magam az általad felállított keretekhez. Én Barna vagyok!
Eszter továbbra is tartotta magát az elhatározásához, s csak bólintott, hogy tudomásul vette.
Barna felnevetett.
- Hú, de komoly valaki! Mi lett azzal a édes-kedves, játékos lánnyal, aki huncut mosollyal nézett a szemembe, miközben egyenként belepotyogtatta a táskába a mindenfélét?!
- Nem szabad mindig játszania!- mondta Eszter, s könnyed válasznak szánta, de a fiú másképpen értelmezte.
-Köszönöm!- felelte megcsendesedve, tekintetét megpihentette Eszter arcán, s úgy folytatta - Őrizd meg nekem játékos kedvét. Még sokszor, és sokat szeretném látni. Ahogy a komoly Esztert is!... Nem megyek el addig, míg nem mondod meg, hol talállak félév múlva.
„ Őrizd meg nekem játékos kedvét.”
Különös az emberi lélek. Néha egyetlen szó mély sebet üt rajta, míg egy másik, kedvezőbb konstellációban olyan boldogsággal tölti el, melynek emléke sokáig megmarad. Eszterre rendkívüli hatással volt ez a néhány szó. Szinte megbabonázva ismételgette magában, s nem a kérdésre felelt, helyette csendes, útbaigazító hangon mondta :
- Jóformán semmit sem tudok rólad!
- Csak tőled függ, hogy mennyit akarsz tudni. Teljesen nyitott vagyok. Kérdezz nyugodtan. Kérdezz bármit. Kérdezz bátran. De mondom magamtól is. Mint említettem már, a fővárosban élek. Van egy zöldövezeti, felsőbb kategóriás, két és félszoba-hallos, belső garázsos lakásom családi örökségből. Teljesen tehermentes.
Eszter felnevetett.
- Ezt biztosan nem kérdeztem volna!
- De most már tudod. Szeretek magamról teljes képet adni. Nekem fontos.
Eszter kicsit meglepődött, különösnek találta a magyarázatot. Kíváncsi lett a többi mondandójára is.
- Folytasd nyugodtan!- mondta.
- Nos, teljesen független vagyok, semmilyen formában sem elkötelezett. Voltak hosszabb, rövidebb kapcsolataim. Szívesen emlékszem mindegyikre, de egyik sem befolyásolta lényegesen az életemet. Inkább úgy mondom, egyik sem hozott különösebben tűzbe, bármeddig tartott… Neked ma reggel elég volt hozzá két perc!
- Ne hozz zavarba!- felelte Eszter tiltakozó nevetéssel.
- Csak szeretném, ha tudnád, sohasem fogom elfelejteni azokat a perceket, mikor a szemembe néztél mosolyogva. Egyszerre voltál kihívóan merész, édesen huncut, s őrülten vonzó. Bocsánat, hogy ennyire őszinte vagyok!
Elhallgatott. Hallgatásában várakozás volt. Eszter is hallgatott. Valamiféle belső örömöt érzett. Különlegesnek, nem mindennapinak találta a fiút. Szokatlan nyíltsága megfogta. Vele kapcsolatos szavai megdobogtatták a szívét.
- Hány éves vagy ?-kérdezte, s alig ismert saját hangjára.
Barna jókedvűen nevetett.
- Mi nyugtalanít ?! Attól tartasz, hogy fiatalabb vagyok?! Biztos, hogy nem! Te maximum huszonkettő lehetsz. Én betöltöttem már a huszonhatot, csak kölyökképem van, állítólag.
Eszter nevetve tiltakozott, s nem titkolta el, hogy két évvel, s pár hónappal több a huszonkettőnél. Hozzátette aztán, hogy őt valóban jóval kevesebbnek gondolta, de az nem jutott eszébe róla, hogy kölyökképe volna, inkább lendületében van valami kedvesen kamaszos.
Barna vele nevetett, aztán elkomolyodott.
- Adsz egy morzsányi reményt, találkozhatunk félév múlva?- kérdezte megint, s megbillent a hangja, mint akiben nagy a feszültség, mert nagyon szeretné, ha teljesülhetne a kívánsága.
Sétájuk végén a főbejárat előtt álltak. Eszteren egyre inkább úrrá lett a belső öröm. Nem tudott nemet mondani. Lassan, mint aki alaposan megfontolta, igent intett. Barna szinte megtáltosodott. Elkapta a kezét, vitte magával befelé, miközben hadart, mint az elején.
- Ennek így kellett történnie! Hogy éppen itt, és éppen most! A napokban megfordult a fejemben, ha kint jó dolgom lesz, amíg lehet, maradok. Akár évekre is. A lakást kiadom, azzal is telik a buksza. Voltam már kint rövidebb ideig, jobbak a lehetőségek. Itthon alig volt eddig valami kötődésem. Anyám már régen tudomásul vette, hogy ritkán lát. Ha nincsenek náluk a fuvarok, még kevesebbet, mert olyanok otthon a családi viszonyok. De most már van, aki hazahoz! – mondta, s előkapta a szekrénykulcsot a zsebéből, kirángatta a csomagokat, egyet Eszter kezébe nyomott, s folytatta hasonló lendülettel. -Látom, nyitva a négyes ajtaja, mehetünk! Nagyon szeretnélek bemutatni. A rokonodtól elrabolhatlak egy-két percre?
Eszter kissé megriadt.
- Ezt inkább ne!
- De mikor annyira örülök neked!
- Akkor sem. Még nem!
- Megértettem. De utána itt találkozunk a folyosón. Ha előbb jönnél ki, megvársz minden körülmények között, ugye?! Megígéred ?! Ugye, megígéred, hogy megvársz ?!- hadarta szinte könyörgőn.
- Megígérem!- kacagta Eszter, miközben kivette a vászontáskából óvatosan a becsomagolt almás lepényt, s egyik kezében a csomaggal, másikban a süteménnyel elindultak.
Barnát vitte a lendület, alig tudott a nyomában maradni. A fiú berobogott a kórterembe. Eszter megtorpant az ajtóban. Elég volt egyetlen pillantást vetni a bent lévőkre, hogy lássa, három idős ember mellett csak egy középkorú van. Begipszelt lábbal feküdt az ágyán, s Barnára mosolygott szélesen.  
- Te aztán alaposan bevásároltál, édes fiam! - kiáltotta a fiú elé.
Nyakba kapott hideg zuhany nem józanít ki úgy, ahogy Eszter ébredt a valóságra. Szinte azonnal felfogta a helyzetet. Barna Nógrádi András fia, a saját unokatestvére. Vérrokon. Felfogása szerint érinthetetlen tabu, eleven tilalomfa.
Hat ágy volt a kórteremben, kettő üresen állt, az egyik közvetlenül az ajtó mellett. Belépett a csomaggal, ledobta az ágyra, mellé tette az almás lepényt, s villámgyorsan kifordult az ajtón. Így rohant végig a folyosón, majd kettesével vette a lépcsőket, s pillanatok alatt eltűnt az épület mögött. A falhoz vetette hátát. Nem sírt, de igen közel állt hozzá. Nagyon nagy csalódottságot érzett. Nem is csalódottság volt ez, hanem valami dühös keserűség. Lázadás a sorssal szemben. Találkozott végre egy nem mindennapi fiúval, megfogta személyében, nyíltságával, kedvesen kamaszos lendületével, vagy ki tudja még mivel, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire közel érezte magához. s akkor egyik pillanatról a másikra kiderül róla, hogy közeli unokatestvére.
Ha nem szalad el, hallja Barna válaszát.
- Mindent hoztam, keresztapám! Még többet is. Olyan örömöt, amit keresztapámmal szívesen megosztanék, de egyelőre titokban kell tartanom, mert nem kaptam hozzá engedélyt!
S, mint aki képtelen a teljes titoktartásra, mozdulatával, tekintetével mutatta volna az öröm forrását. Körülnézett a kórteremben, hogy merre van. Nem volt sehol. Összezavarodott. Kirohant a folyosóra, s olyan hangerővel kiabált, hogy talán az egész épületben hallották.
- Eszter, hol vagy ? Hova lettél ?
A nővérek összeszaladtak, s valóságos ribilliót csaptak körülötte, hogy csillapodjon, kórházban nem lehet így viselkedni. Tehetetlenségében fogta a fejét. Visszakóválygott a kórterembe, s mint aki nem ura magának, még mindig hangosabban beszélt az elfogadhatónál.
- Nem értem, ha felkötnek, se értem! Az előbb még minden rendben volt. Jött velem. Itt állt az ajtóban. Itt a harmadik csomag. A sütemény is, amit a rokonnak hozott. Beleegyezett, hogy mindenképpen találkozzunk a látogatás után a folyosón. Megvár, ha előbb végez. Megadja a címét. Biztosra ígérte. Mégis eltűnt, de miért ?!... Miért ?
Nógrádi András elgondolkodó arccal nézte néhai barátja fiát. Ismerte. Ok nélkül nem veszti el ennyire a fejét, s az ok pár perce még ott állt az ajtóban. Ő is látta, ha csak futólag is, mert inkább keresztfiára figyelt.
- Na, várjál csak!- mondta, s betegtársait kérdezte – Látta valaki a lányt az ajtóban, ismerik ?
Megszólalt az egyik idős ember.
- Nem ahhoz az öreg papához jött, akit az előbb vittek vissza innen az őrzőbe ?
- Nem idős ember a rokona! - vágta rá Barna idegesen.
Nógrádi András felvonta a szemöldökét.
- Hanem ?!
- Azt mondta, középkorú.
- És, biztos, hogy ide akart jönni, a négyesbe ?!
- Mondom, hogy ide! Együtt nyugtalankodtunk, mikor bent voltak az orvosok. Benyitottam. Láttam, hogy keresztapám jól van. Eszter is megnyugodott, mikor mondtam, hogy idős ember ágya körül állnak. Akkor mondta, hogy nem érintett, mert a rokona középkorú… Nem halt meg valaki tegnap óta a kórteremben ?
- Nem, hála istennek!
- Reggel még az ajtó melletti ágyon is feküdt valaki. Befele fordult, csak a hátát láttam.
- Idősebb ember volt, a vizit után elengedték.
- Akkor pedig nagyon nem értem. Csak keresztapámra lehet mondani, hogy középkorú.
Nógrádi András meglepett arccal nézett a fiúra, mint aki addig kihagyta magát a számításból. Hangja is töprengő volt, mikor megszólalt.
- Csak futólag láttam a lányt. Valami piros volt rajta, ugye ?!
- Nem mindegy, hogy mi volt rajta, keresztapám ?
- Lehet, hogy nem mindegy.
Barna türelmetlenül toporgott.
- Nem értem, de mondom : rövid, fehér szoknyában volt, és piros, ujjatlan blúzban.
- A hajában pedig pánt volt, igaz?! Talán piros. A napszemüvegét pedig feltolta a hajára.
- Akkor nem csak futólag látta, keresztapám!
Nógrádi András nagyot nevetett.
- Ő volt az, hát persze!... Eszter!... Nógrádi Eszter!... Hozzám jött, Barnus! Szegény Laci bátyám lánya. Még sohasem találkoztunk. Plébános úr házvezetőnője mondta, hogy szívesen visel a ruhájával harmonizáló hajpántot. Ahogy napszemüveget is. Hogy ezek a lányok! Éppen úgy szaladt el, mint anyja a temetőben! Éppen úgy, ugyanúgy!
- Hogy jön most ide a plébános házvezetőnője, meg a temető ?- idegeskedett a fiú.
- Csillapodj, és ülj le! Mindent elmondok, mindjárt megérted....- s beszélt az ácsfai történtekről. Végül azt mondta -De ülj már le, fiam, ha mondom!
Barna türelmetlenül mozdult.
- Dehogy ülök! Megyek Eszter után. Megkeresem, akárhol van!
Nógrádi András leintette.
- Ne menj sehova, édes fiam! Hirtelenében úgysem találod meg. Ki tudja, merre jár már azóta. Neked meg hamarosan indulnod kell Pestre. Mondtad, hogy holnap utazol.
- Elmenni így ?! Fontos lett, keresztapám!- mondta Barna keserves ábrázattal.
Nógrádi András elmosolyodott.
- Na, ha fontos lett, akkor majd visszajössz velem, amint lehet. Nekem is van még itt elintéznivalóm.- mondta, s invitálón az ágya mellett álló székre mutatott. A fiú tétován állt. Csak hosszú percek múltán mozdult újra. Leereszkedett a székre. Közben olyan elesettnek tűnt, annyira szánandónak, mint akit legfőbb életcéljától fosztották meg.
X/11
     Eszter azon az estén mindent elmondott anyjának Nógrádi Andrásról, s arról, akit a fiának gondolt. Szokatlan módon, zaklatott hangon beszélt, könnyeivel küszködve. Bevallotta, hogy nagy hatással volt rá a fiú, s rettenetes érzés volt aztán a felismerés, hogy csak a sors tréfálkozott velük. Nem hallgatta el azt sem, hogy szó nélkül elszaladt, abban a percben legszívesebben kiszaladt volna a világból. Később gondolt a fiúra is, de képtelen lett volna nyugodt hangon beszélni vele. Azt pedig önérzetből semmiképpen sem akarta, hogy lássa rajta az árulkodó csalódottságot. Inkább menekülésbe fogott. Biztos volt benne, hogy először Hajninál keresi majd. Az ügyvédi irodába nem mert visszamenni, Hajnit telefonon felhívta egy fülkéből, s a lelkére kötötte, hogy az égvilágon semmit se áruljon el róla, ami a fiút a nyomára vezethetné. Attól is tartott, hogy Hajnit követni fogja, ezért a szokott buszmegálló környékét messze elkerülte. Alkalmi fuvarral ért haza. Aztán mondott valamit, ami annyira nem volt jellemző rá. Könnyek között azt mondta, a fiúval nem akar találkozni többé. Soha többé.
Mari csüggedten hallgatta. Világossá vált számára, hogy ezek után Nógrádi Andrással sem vehetik fel a kapcsolatot. Már nehezére esett a gondolat, hogy végleg le kell mondania róla. Nem látja többet a fekete szempárt, az emlékeiben élő, kedves mosolyt.
Bánatosan sóhajtott.
-És, én a Lenkei, és Várhegyi családtól féltettem a nyugalmunkat!... Vasárnap a mise után beszélek a plébános úrral. Megmondom, köszönjük Nógrádi András jó szándékát, de a segítségét nem fogadjuk el. Megéltünk eddig is a magunk emberségéből, megélünk eztán is. Ha meggyógyul, amit adjon az Isten, ne fáradjon a látogatással se… - mondta a végét már igen csendesen, lelkében végleges lemondással, de lánya nyugalma, számára mindennél fontosabb volt.
Eszter megszólalt.
-Mikor az ismeretlen unokatestvérekről beszéltem, még nem sejtettem, hogy milyen jogos az aggodalmam. Most alaposan bebizonyosodott. Anyukám, ismerjük meg mielőbb az összes rokonunkat. Különben fóbiát kapok, s minden fiúban rokont sejtek majd.
Mari beletörődőn sóhajtott.
- Nem ellenzem tovább. De, hogy akarsz hozzáfogni, mert akárhogy nem lehet. Idős emberekről van szó, ha élteti még őket az Isten. Nem szabad óvatlanul rájuk törni.
- Van egy elfogadhatónak tűnő ötletem a plébános úrnak köszönhetően. Nógrádi Andrást családfakutatónak állította be. Ha jobban meggondoljuk, az is volt valójában. Ezen az alapon én is családfakutató leszek. Lenkei családnál azt mondom, a Várhegyi-családfát kutatom. Várhegyiéknél a Lenkei - családfára hivatkozom.
- Jaj, kislányom, kiderül, és szélhámosságnak tekintik majd. - ijedezett Mari.
- Ha idő előtt kiderül, kivédem! Te mindkét család tagja vagy, megbíztál, így jogosan állítom. Az más dolog, hogy ők hogy értik. Viszont az ötlet nagyon megkönnyíti a dolgomat. Látogatásom valódi okával csak akkor állok elő, ha alkalmasnak látom rá a helyzetet.
- Hajnit kérdezted róla ?- aggodalmaskodott Mari tovább.
- Szerinte is jó ötlet. De alaposan elő kell készíteni. A két család városában keresnünk kell olyan embereket, akik előzetes felvilágosítást tudnak adni a családokról. Lehetőleg olyanokat, akik mindjárt be is ajánlanak hozzájuk. Hajni körülnéz a kollégái között. Felhívja néhány volt egyetemi társát is, hátha ismeri valaki az ottani ügyvédek valamelyikét. A neveket már kinéztük a telefonkönyvekből. Most már csak szerencse kell hozzá. - mondta, s nehéz sóhajtás után hozzátette - Bár, ami a szerencsét illeti, Barna után nincs sok bizalmam benne!
- Csak Istenbe vetett hited ne rendüljön meg, Esztikém! Mi parányok vagyunk, nem látjuk a jövőt, de az Úr ismeri. Tudja, hogy mi leselkedik ránk. Gyakran azért kell megélnünk egy-egy bajt, hogy a nagyobbakat elkerülhessük!- mondta, s ezzel önmagát is vigasztalta.
Eszter is bízott a Gondviselésben. Fohászkodott azért, hogy mielőbb túljusson a csalódás okozta keserűségen. Nem ismerte még a vonzódások természetét. Ahogy teltek a napok, sokszor kapta magát azon, hogy minden városnevet, amit Barna említett, kiemelten hall a rádió híradásaiban, ahogy nem kerülték el figyelmét Németország keleti részéről szóló híradások sem. Volt ennél rosszabb is. Bárszekrényében mindig tartott egy-két üveg jó bort, valamennyi röviditalt, ha kollégák jönnek, vagy Hajnival beszélgetés közben megkívánnának egy kortyot. Barna tanult végzettsége miatt valamiképpen a borok befészkelték magukat a tudatába. Becsukott szekrényajtón keresztül is látta az üvegeket. Egyszer az is megfordult a fejében, hogy kiönti az egészet a lefolyóba, az üveget a szemétbe dobja. Végül nem tette, de komolyan haragudott magára, hogy akarata szerint nem tudta a gondolatait felügyelni.
Egy ideig azt hitte, ennyivel megúszta. Aztán szinte minden éjszaka álmodott valamit Barnáról. Hallotta az elfogódott hangját „ Őrizd meg nekem játékos kedvét…” Felébredt rá az éjszaka közepén, s vergődő szívvel próbált túljutni az álom hozta élményen, nehéz volt aztán újra elaludni. Mivel egyre többször rontották el éjszakáit a hasonló álmok, nappalai fáradtak, kedvetlenek lettek, étvágya is elromlott. Egy idő után anyja mellett Hajni is aggódni kezdett miatta, s egyik nap azt mondta :
- Te nagyon belefutottál valamibe, Eszterem! Nem tudom, szerelem-e, azt még kevésbé, hogy a srác érdemes-e rá, de azt látom, hogy emészted magad. Felejtsd el, hogy rokonok vagytok. Engedd, hogy félév múlva némi eséllyel induljon nálad. Csak azután dönts a továbbiakról.
- Nincs miről döntenem. Közeli rokon. Nagyapáink édestestvérek voltak. De mondjuk, ha teljesen elveszteném magam felett a kontrollt, s a házasság gondolatáig jutna a kapcsolatunk, össze se házasodhatnánk. Neked ezt tudnod kell!
Hajni elnevette magát.
- Peched van, Eszterem, mert valóban tudom! Még katolikus szertartást szerint is egybekelhetnétek. Az 1983-as új Kódex visszatért a római jogi fokszámításhoz, ott pedig a negyedik fok kizáróan csak az első unokatestvérek között állapít meg házassági akadályt. Elgondolásod szerint, második unokatestvérek vagytok.
- Az mindegy, ha egyszer az ember természetes ellenállásába ütközik. Nem akarom dramatizálni, de érzéseim szerint, vérrokonnal közelebbi kapcsolatba kerülni, hasonló a kannibalizmushoz… Brr!... Még a gondolatára is kiráz a hideg!
- Akkor ne gondolj rá!- mondta Hajni befelé sóhajtva, s mással folytatta. – Jó hírem van! Egy ismerősöm ismerőse felvette a kapcsolatot Lenkeiék városkájában az Illés nevű kollégával. Illés ismeri a családot, hajlandó segíteni.
- Szerinted, felhívhatom az úriembert ? Tudni fogja, hogy a nevemben kérték fel ?
- Úgy informáltak, de felírtam a közvetítő kolléga nevét. Hivatkozz rá rögtön. - mondta, s Eszter elé tett egy noteszlapot.

A megtalált múlt

X/12
     Eszteréknek nem volt telefonjuk, a postáról hívta fel Illés ügyvédet. Hangja után idősebb úr volt, s igen készséges, noha valójában csak annyit tudott, hogy jelentkezik majd nála egy Nógrádi Eszter nevű hölgy, aki családfakutatással foglalkozik, s szeretne kapcsolatba kerülni a városkában élő Lenkei család valamelyik tagjával. Eszter megerősítette, s hozzátette azt is, a Várhegyi család egyik tagjának megbízásából jár el, a nevet ismerni fogják a Lenkei családban. Nem mondja mindezt, ha előre megsejti, milyen kellemetlensége származik majd ebből magának is, másoknak is.
Az ügyvédet elsőként Lenkei Pál felől kérdezte, mivel a Lenkei nevet hiába kereste a városka telefon-előfizetői között. Kiderült, Lenkei Pál fiatalon elhunyt, egy lánygyermek maradt utána. Felesége újra férjhez ment, s másodszor is megözvegyült, a telefon második férje nevén van. Lánya is férjhez ment, s van egy nagylányuk. Mindannyian a városkában élnek. Eszter szomorúan gondolta, hogy Pali már nem tudja meg, hogy életben maradt a kis hercegnője.
Kérdezte aztán Gizit, s Margitkát. Örömmel hallotta, hogy mindketten jó egészségben vannak, szintén a városkában laknak. Gizinek egy fia, s két fiúunokája van. A fiúk is huszonévesek, mint Pali lányunokája. Margitka is férjnél volt, nem született gyermeke. Gizi is, Margitka is megözvegyült már, s egy ideje közös háztartásban élnek, mondta az ügyvéd.
Eszter aztán alig akart hinni a fülének. Az ügyvéd tanácsként megemlítette, hogy helyében az idős szülőkkel is beszélne. Igaz, már a kilencvenes éveik felé ballagnak, de szellemileg frissek, s többet tudnak a családi kapcsolatokról, mint a családból bárki.
Anyja nagyszülei élnek! A kedves Lenkei tanító úrék, ahogy az isten háta mögötti faluban emlegette őket a hajdani szolgálólány. Csak nehezen tudta palástolni izgalmát, miközben megbeszélték, az ügyvéd néhány napon belül megtudja, ki hajlandó fogadni a családból, s mikor. Azzal váltak el, hogy Eszter a következő hét elején újra telefonál.
Szíve a torkában dobogott, mikor letette a készüléket. Futott haza, berobbant az ajtón, ment anyjához, magához ölelte, s síró-nevető hangon mondta :
- Lenkei nagyszüleid élnek, anyukám!
Mari furcsa arccal nézett rá, aztán leült a közeli székre, s ölébe ejtett kézzel hallgatott. Eszter elébe guggolt.
- Ne ijedj meg, hanem örülj! Vannak nagyszüleid, igazi hozzátartozóid, megismerheted őket, találkozhatsz velük. Visszakaptál az élettől valami nagyon fontosat!- mondta rábeszélőn, s mivel látta, anyja tudatáig még nem jutott el, hasonlóképpen folytatta - Gondold meg, annak a két embernek a szeme-fénye voltál! Akkor még az egyetlen unokájuk. Hányszor elsirathattak, de hányszor! Most megölelhetnek. Ez gyönyörű, anyukám! Ennek nagyon kell örülnöd.
Mari hallgatott. Képtelen volt bármit mondani. Összezavarta a hír. A Kocsis családban nem élhette át az unoka-nagyszülő kapcsolatát. Ott egyik nagyszülő sem tekintette unokájának, csak tudomásul vették, hogy van. Valójában az volt a gondja, hogy nem tudta, hogyan kellene éreznie a megkerült nagyszülei iránt, hiszen olyan kicsi volt, annyira parány. Négyesztendős gyermek még keveset ért a világból, hiába is kutatna emlékei közt, abból az időből semmit sem találna.
S, akkor váratlanul bevillant egy emlékkép. Álomszerű volt, mégis elevenen éles. Látta magát, s nagyszüleit. Nagyapa lovagoltatta a térdén, közben csiklandozta bajsza a nyakát. Nagyanya a fotelban ült, kis csillagokat horgolt fehér cérnából, s mindhárman vidáman énekelték „ Egyszer egy királyfi, mit gondolt magában, ha-ha-ha , ha-ha-ha, mit gondolt magában ?”
- Jaj, édes istenem! - sírt fel Mari hirtelen, s két tenyerébe temette arcát.
Szabó Mari, egykori Várhegyi Emőke Emese annyi, annyi év után, valamit visszakapott elvesztett gyermekkorából.
X/13
     Hajni folyamatba tette Várhegyi Emőke Emese ügyének hivatalos rendezését a beszerzett okiratok, s az illetékes közjegyzők előtt tett tanúvallomások alapján. Az öreg Kecskés nehezen szánta rá magát, hogy hivatalosan is elismerje, hogy ment a háború után az ügyek intézése. Eszter rábeszélésére is szükség volt.
Az isten háta mögötti faluba is együtt utaztak el Hajnival, noha a hajdani szolgálólányt nem kellett kérlelni. Juhász Julianna készségesen ment velük a falujához közeleső közjegyzőhöz Megint örült Eszternek, Emőke levelének, fényképének nemkülönben, s hiába tiltakoztak, hálából úgy felpakolta őket őszibarackkal, hogy ketten is alig tudták kivinni az állomásra. A vonaton pár darab kivételével kénytelenek voltak elajándékozni az útitársaknak, nem cipelhették magukkal átszállásról-átszállásra.
Eltelt az egy hét. Eszter újra felhívta az ügyvédet. Illés közel sem mutatkozott olyan készségesnek, mint először. Hideg udvariassággal beszélt. Közölte, a Lenkei családból Gizi tanárnő hajlandó fogadni. Első beszélgetéskor csak Gizinek említette. Most hozzátette, a tanárnő szigorúságáról ismert, ezért tartsa be az időpontot, ellenkező esetben előfordulhat, hogy nem nyitnak ajtót. A városka központjában lévő gyógyszertár felett, az első emeleti lakásban várják. Doktor Bernát Géza neve van a névtáblán. Arra a kérdésre, hogy Bernát Géza családtag-e, nem felelt. Helyette röviden elköszönt. Eszter azt gondolta, talán rossz napja volt. Hajni másképpen értékelte. Ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje őket. Akkor már tudott volt, hogy Mari is megy. Saját kívánsága volt. Az emlékkép óta töprengő lett, néha minden látható ok nélkül elpityeredett. Kiderült, hogy újabb, s újabb emlékek jutottak eszébe.
Hajni szerezte az alkalmi fuvarost. Busszal, vonattal nem járhatták meg egyetlen nap alatt az utat. Korán indultak, így is tizenegy körül értek a városkába. A gyógyszertárhoz közeli kisvendéglőben telepedtek le, vendégül látták az alkalmi fuvarost is. Hajni egyik hálás ügyfele volt, aki ebéd után tapintatosan magukra hagyta őket, elment megnézni a várost, utána a kisvendéglőben vár rájuk, amíg kell. Hármasban megbeszélték, hogy Eszter egyedül megy fel a lakásba. Mari, és Hajni a kisvendéglőben marad, s ha ott lesz az ideje, értük jön.
Eszter elindult. Nem volt benne nyugtalanság, inkább kellemes várakozás, mint mikor az ember hosszú útja után, a célhoz közeledik. Szemügyre vette a háromszintes, régi házat. Lehetett talán kétszáz esztendős is. Olyanféle polgári ház volt, amiben régi filmeket szoktak forgatni, ha tekintélyes, nagy lakásokban játszódott a történet. Az első emeleten csak két lakás volt, a második névtábláján állt Bernát Géza neve.
Mielőtt megnyomta a csengőt, az órájára pillantott. Két perccel múlt dél, még harangoztak. Nyúlt volna a csengőhöz, de kinyílt az ajtó. Tekintélyes, idősödő hölgy nyitotta, s nem várta meg, hogy köszönjön, vagy bemutatkozzon, szigorúan mondta:
- Jöjjön be, fiam!
Esztert meglepte a dolog, de beljebb lépett a hosszú, rosszul megvilágított folyosóra, s engedelmesen követte az idősödő hölgyet. Szigorúsága miatt gondolta, hogy Gizi lehet az, s magában kicsit mulatott a viselkedésén. Amint beléptek egy tágas szobába, elszállt a jókedve. Legalább negyven számon kérő, szigorú tekintet szegeződött rá. Nem vesztette el lélekjelenlétét. Hangosan köszönt, s nyugodtan körülnézett. Többségében idősödő nőket, s férfiakat látott, de voltak köztük egy-két generációval fiatalabbak is. Dédszüleit nem látta a szobában, feltűnik a kilencvenes éveiben ballagó ember. Távolmaradásuk megnyugvással töltötte el, mivel a helyzet kifejezetten kínos volt.
Senki sem fogadta a köszönését. Az idősödő hölgy, kinek személyében már kicsit sem volt biztos, annyi szigorú arcot látott, éles hangon, erélyesen felszólította.
- Na, fiam, most mondja el szépen, hogy valójában mit akar a családunktól! Mellőzze a hamis állítást, amivel Illés ügyvéd úrnál indokolt, mert a Várhegyi család jelenlévő tagjai megcáfolják. Senki sem kérte fel magát, és más személyt sem családfakutatásra!
Eszter egy pillanat alatt átlátta a helyzetet : a Várhegyi családdal felvették a kapcsolatot, vagy mindig is tartották, s most összejöttek mindannyian, hogy leleplezzék a csalót, s ítélkezzenek felette.
Ezekben a pillanatokban már közel sem látszott jó ötletnek a családfakutatás. Anyja előrelátása is eszébe jutott. Jobb lett volna megfontolnia. Ennek ellenére úgy döntött, nem futamodik meg, hanem felveszi a kesztyűt.
Bátran, hangosan válaszolt.
- A Várhegyi család jelenlévő tagjai tévedésben vannak. De Illés ügyvéd úrnak jogosan mondhattam volna azt is, hogy a Lenkei család egyik illetékes tagja kért fel a családfakutatásra. Ebben a szituációban az is igaz! - mondta elszántan arra, hogy egyenesen kimondja jövetele igazi okát. Vessenek magukra, ha rosszul viselik majd, mert elfogadhatatlan dolog elhamarkodottan törvényt ülni.
Szavait pisszenéstelen csend követte. Alighanem mindenki megpróbálta értelmezni, amit mondott, de nem volt sok idejük rá. Az egyik idős hölgy felemelkedett székéről, s kinyújtott kézzel elindult felé, miközben sírós hangon kiabálta :
- A Vali!...A Vali!... Hát nem látjátok ?!
Az idős hölgyhöz egyszerre többen kaptak aggódón, csillapították, leültették, valaki vízért szaladt. Nyugtató szavaikból kiderült, Margitka volt az, aki így felizgatta magát.
Nyilvánvaló volt, hogy Margitka állítása abszurd, de tágabb értelmezése arra intette a társaságot, hogy megfontoltabbak legyenek. Fiatalabbak egy csoportba félrehúzódtak, mint akik nem érzik illetékesnek magukat az állásfoglalásra. Jóval többen voltak, mint amennyi unokatestvért említett az ügyvéd.
Az idősebb korosztályból néhányan közelebb mentek Eszterhez, vizsgálódón nézték, miközben hol feltették szemüvegüket, hol levették. Eszter kezdte magát kiállítási tárgynak érezni, s nem tudta, sírjon, vagy nevessen.
Abban viszont már bizonyos volt, hogy Lenkei Vali nagymama fiatalkora ellenére határozott egyéniség lehetett. Alighanem erre emlékeztette őket kiállásával, s rányitotta szemüket a külső hasonlóságra is.
Gizi akkor már félrefordulva sírt, zsebkendőjét az arcához nyomta. Eszter ezúttal biztos volt a személyében. Margitkán kívül csak két idős úr arcán látott megrendülést. Sejtette, hogy Várhegyi Miklós nagypapa testvérei. A többiek csak tanácstalanok voltak. Egymás között halkan beszélgettek, mint akik a másiktól akarják megtudni, hogy most már mit is gondoljanak az előttük zajló történésekről.
Eszter maga is tanácstalan volt. Tétován állt a szoba közepén. Kialakult helyzet megakadályozta abban, hogy saját elgondolása szerint cselekedjen. Kénytelen volt várni, mert ki tudja, a könnyek után hogy viselkednek azok az emberek, akik összehívták az egész famíliát csak azért, mert csalónak vélték a családfakutatóként jelentkezett idegent, ahelyett, hogy kétségükben egyszerűen elutasították volna.
Hamarosan vissza kell vonnia azt a megállapítását, hogy miatta rántották össze a társaságot. A népes família Lenkei tanító úr kilencvenedik születésnapjára jött össze, amit estebéddel ünnepelnek majd, hogy időben hazaindulhassanak a távolabb lakó rokonok, s más meghívottak.
Várhegyi család tagjai is ebből az alkalomból voltak jelen, ahogy az elmúlt évtizedekben ott voltak minden jeles családi eseményen. A két családot összehozta a közös bánat, jobban összetartottak, mint elvesztett szeretteik életében.
Gizi közben erőt vett magán, s Eszterhez közelebb ment. Külsőre is tekintélyt parancsoló, magas, szikár hölgy megfáradt arca még vizes volt a könnyektől, s remegő hangon kérdezte:
- Ki vagy, gyermekem ?
Újra csend lett. Még Margitka is visszafogta a sírást, s minden tekintet Eszter arcára tapadt. Gizi esdeklő tekintete kérte, várta, hogy azt mondja, amit mindennél jobban szeretnének hallani.
Esztert meghatotta, s elszorult hangon felelt.
- A bombatalálatot kapott ház romjai közül megmenekült Várhegyi Emőke Emese lánya vagyok…- mondta már maga is könnyekkel, s a felzokogó Gizi magához ölelte.
Fájdalmasan boldog percek után Gizi szorongón kérdezte, hogy Emőke életben van-e. Eszter sietve felelt. Megemlítette azt is, hogy itt van a közelben. Várja, hogy érte menjen. Közben mindenki köréjük sereglett. Előre engedték Margitkát, Gizi fiát és családját, a két Várhegyi fivért, Lórántot és Kornélt a maguk családjával. Eszter Margitkát ölelte meg elsőként közülük. Az idős hölgy alacsony, vékonyka teremtés volt, gyenge tüdeje miatt talán egész eddigi életében kíméletre szorult, most olyan erővel kapaszkodott Eszterbe, mint aki nem akarja többé elengedni. Gizi bemutatta a fiát, s családját. Péter kellemes benyomást tett Eszterre értelmes arcával, őszinte örömével. Feleségét Klárinak hívták, kedves asszonynak tűnt. Fiaik Peti, s Tibi igen jól nevelt, illedelmes fiatalemberek lehettek. Megkérdezték, megölelhetik-e. Eszter maga hajolt a fiuk arcához, s összeölelkezett rokonok módjára. Aztán nagyapja bátyjai felé fordult. Lóri, s Kori bácsi, ahogy Petiék szólították őket, mikor helyet cseréltek, ősz hajú úriemberek voltak, magasak s testesek. Hetven felett járhattak, s igen hasonlítottak egymásra. Eszter arra gondolt, talán nagyapja is formázta őket, s anyja most viszontláthatja rajtuk keresztül édesapja vonásait.
Az öregurak nem titkolták könnyeiket, miközben megölelték. Feleségeik is meghatódtak. Azt mondták, nagyon várják Emőkével a találkozást, szerették kiskorában. Eszter pár szóval érdeklődött a Várhegyi dédszüleiről, hátha megismétlődik a csoda. Nem ismétlődött meg. Néhány éve mindketten elköltöztek az élők sorából. Jöttek a Várhegyi unokatestvérek sorra, köztük Magdi lányát, Kismagdit mindjárt megkedvelte, mert olyan látható örömmel üdvözölte, ami igen jóleső volt.
Pali egykori családja következett. Lélekben készült a találkozásra mind a három generációval. Pali egykori feleségét Lenkének hívták, lányát Lilinek, s unokáját Gitának.
Megölelték ők is, mondták a családi kapcsolatot, s Lenke azt is, hogy Pali most nagyon boldog volna. Eszter úgy érezte, nem volt őszinte az örömük, kedvességükben volt valami mesterkélt. Volt még két tagja családjuknak, Lili férje, ő volt doktor Bernát Géza, egyben Gita apja. Nem volt többé talány, hogy kinek a lakásán van. Bernát szertartásosan mutatkozott be. Utána első házasságából származó fia következett.
Ha Eszter érdeklődik a magas, sötétszőke, barna szemű fiatalember iránt, biztosan észreveszi, hogy kifejezetten jóképű, s csibészes mosolya vidám kedélyt takar, de Eszter számára csak egy volt a többiek közül.
A fiatalember kezét nyújtotta, s mintha belelátott volna Eszter gondolataiba, tréfálkozó hangon mondta:
- Bernát Zoltán! És, nem vagyok rokon, csak Gita féltestvére apáról, ami nem igazán főnyeremény. De egy ilyen bombázó csajjal szívesen keverednék közelebbi rokonságba is!
Eszterben a fiú szavai felidézték Barnával kapcsolatos csalódását, s ebben a percben nagyon szerette volna, ha az a nehezen felejthető is elmondhatná félév múlva, „ nem vagyok rokon”. De sajnos nem mondhatja.
- Köszönöm a bókot!- mondta halvány mosollyal, s igen csendesen.
A fiatalember nem érte be ennyivel.
- Nem bók volt, hanem szívből jövő kívánság !- felelte ugyanazzal a csibészes mosollyal, s folytatta volna, de Lenke megrángatta a karját.
Hátra voltak még néhányan, át kellett adni a helyet. Távolabbi rokonok következtek. Eszter nem próbálkozott azzal, hogy nevüket, rokoni kapcsolatukat megjegyezze, helyette anyjára gondolt, jó időbe telik majd, mire kiigazodik a népes famíliában.
Utolsóként egy köpcös úr állt elé. Illés ügyvéd volt. Először elnézést kért. Egyenesen megmondta, tőle származott a számonkérés ötlete, s magyarázta is.
- Bernát Géza a barátom, mellette a család régi tisztelője vagyok. Kötelességem volt Gézát óvatosságra inteni, mikor hallottam, hogy Gizike beszélt Várhegyi Lórival telefonon, s mit sem tudtak a családfakutatásról.
Mindezt olyan hivatalos, komoly hangon mondta, hogy Eszter hitte, a végén elkéri a személyigazolványát. Majdnem eltalálta. Az ügyvéd azzal folytatta:
- A világért se akarom megzavarni a kedves perceket, de az imént felkérést kaptam, hogy ebben az ügyben képviseljem a Lenkei családot. Ezért szeretném megtekinteni az idevonatkozó iratokat. Kérem, néhány napon belül keressen fel az irodámban, vagy postán küldje el irodám címére a vonatkozó iratmásolatokat.
Gizi tiltakozó hangja szakította félbe.
- Kitől kapott ilyen felkérést?
- Tőlem!- csattant fel Lenke hangja – Az öröm mellett nem feledkezhetünk meg az óvatosságról sem!
Gizi keserű arccal nézett rá.
-Lenke!... Lenke!... Hogy mondhatsz ilyet, amikor látod, hogy már nem aktuális ?
- De egy ilyen komoly állítást nem lehet némi hasonlóság alapján, puszta becsületszóra elfogadni! Vali lánya egyben az örököse is. Ez az állítás megváltoztatja az eddigi felállást. Kötelességem utánanézni, hogy helytálló-e valóban. Védenem kell a lányom, és az unokám érdekeit.
Eszter szomorú szemekkel nézett az idősödő asszonyra. Rajtalévő sok arany mutatta, hogy nem kell aggódnia családja mindennapi betevőjéért. Aztán majdnem felnevetett. Háta mögött állt Bernát Zoli, a fiú közelhajolt a füléhez susogva.
- Boszorkány!.. Tűzre vele!.. Tűzre vele!
Kitűnt belőle, hogy apja anyósát nem kedvelte. Eszter csak nehezen tudta megőrizni komolyságát, hogy megszólalhasson, mert megszólíttatott.
- Ne tessék nyugtalankodni! Kilétünket hiteles okiratokkal tudjuk igazolni. Az iratokat ügyvédbarátnőm előrelátón magával hozta. A kisvendéglőben van anyámmal.
- Az ügyvéd úr akkor még ma ellenőrizze!- mondta néhai Pali egykori felesége megfellebbezhetetlen hangon.
- Lenke fegyelmezd magad! - szólt rá Gizi ingerülten.
Lili az anyja védelmére kelt.
- Gizi néni, az mégiscsak különös, hogy eddig nem jutott eszükbe jelentkezni. Nem csoda, ha az ember bizalmatlan.
Bernát Zoli a mostohaanyját se kedvelte, vagy csak túltengett benne a játékos kedv. Újra Eszter füléhez hajolt.
- Még egy boszi!... Seprűt alá!... Seprűt alá!
Eszter finoman meglökte a könyökével. Most nem volt kedve a bolondozáshoz. Komolyan akart felelni, de Margitka meglepő eréllyel szólalt meg.
- Lili fejezzétek be a gyanúsítgatást! Saját érdeketekben jól jegyezzétek meg: ha még egy szóval megbántjátok Esztert, vagy Emőkét, ne kerüljetek többé a szemem elé!
Végét már könnyekkel mondta, hiszen szeretett bátyja egykori feleségéhez, s lányához beszélt. Eszter a közelében állt, s gyengéden átfogta a vállát.
- Nincs semmi baj, Margitka néni! Megértem, ha máris szeretnék tudni, hogy miért csak most jelentkeztünk... - mondta, s Lilihez fordult. Anyja unokahúgát közelebbi rokonnak érezte, s véleménye is fontosabb volt számára, hiszen Pali gyermeke volt. Korban is közelebb állt hozzá. Harmincöt-harminchat évesnél nem látszott idősebbnek. Hihetetlen volt, hogy a húszas évei elején járó Gita anyja.
Margitka később bizalmasan elmondja majd, hogy Lili szinte az iskolapadból ment férjhez. Érettségi után a tisztiorvosi hivatalba került, s Bernátot pár nap alatt úgy megbabonázta, hogy a jóval idősebb tisztiorvos otthagyta érte feleségét, s fiát. Zoli csak a katonaság után költözött apjáékhoz. Anyja második férjét Budapestre helyezték, s eladták a kisvárosi lakásukat. A fiúra albérlet várt volna.
Eszter letegezte anyja unokahúgát.
- Nem jöhettünk előbb. Csak néhány hete tudunk rólatok. Azt évek óta tudtuk, hogy anyám fogadott gyermek volt a Kocsis családban, de felnevelő szülei minden más információt magukkal vittek a sírba. Mikor felszámoltuk a hagyatékot, találtam egy öreg kalendáriumot még a negyvenes évek elejéről, benne tintaceruzával egy nevet, egy évszámmal. Várhegyi Emőke Emese ezerkilencszáznegyvennégy július kettő..., Anyámat negyvenöt nyarán, Szabó Mária néven pót-anyakönyvezték Ácsfán, mint a fővárosból származó, háborús árvát, ismeretlen szülőkkel. Megfordult a fejemben, talán köze van a kalendáriumba beírt névhez. Két esztendei, komoly kutató munkámba került, mire kiderítettem, hogy Várhegyi Emőke Emese a valódi neve. A dátum árvasága kezdetét jelezte. Állításomat, hogy anyám Várhegyi Miklós, és Lenkei Valéria gyermeke, az okiratok mellett, közjegyzők előtt tett tanúvallomások támasztják alá.
-Amennyiben hitelesek a tanúvallomások, és választ adnak arra is, hogy Várhegyi Emőke Emeséből hogy lett Szabó Mária ?! - szólt közbe az ügyvéd kétkedő hangon.
Eszter erre is megadta a választ. Végül azt mondta:
- Isten mellett, Juhász Juliannának, nagyapámék egykori szolgálólányának köszönhetjük édesanyám megmenekülését. Juliannától tudom annak a rettenetes júliusi napnak a történetét, s tőle hallottam először a Lenkei, és a Várhegyi családról is.  
- Isten áldja meg Julist! Mindig derék, megbízható teremtés volt. - mondta Gizi könnyes szemmel, s ezzel részben hitelesítette Eszter szavait.  
Lili mintha kicsit magába szállt volna. Lenkén nem látszott megbánás. Magasra tartott fejjel ült, s olyan dúlt volt az arca, mint akit az imént vérig sértettek. Pedig csak kezdte belátni, ha tetszik, ha nem, még egy örökössel kell számolniuk.
Nem foglalkoztak velük tovább. Giziék mielőbb látni akarták Emőkét, s közben azt is ki kellett találniuk, hogy vigyék őket az idős szülők elé, hogy a nagy öröm ne okozzon bajt.
Indultak a vendéglőbe. Eszter szívesebben ment volna egyedül, de Gizit és Margitkát nem lehetett lebeszélni. A népes Várhegyi családot sem. Kismagdi, még gimnazista volt, talán másodikos lehetett, s legfiatalabb volt a családban, belekarolt Eszterbe, hogy valamiképpen ott ne hagyják. Megkapó volt a ragaszkodása. Végül valóságos deputáció indult Emőkéért.
Eszter beletörődön tartott velük, noha tudta, anyját a nagyszüleivel való találkozás vágya hozta a városba, s riasztón hat rá minden felhajtás. Könnyen megeshet, hogy a népes társaság láttán világnak szalad.
Szabó Mari, egykori Várhegyi Emőke Emese nem szaladt világnak. Megrendült a sok könnyes tekintet láttán, s szelíden tűrte, hogy számára idegen emberek ölelésből ölelésbe vigyék, simogassák, becézzék, s közben Emőkének nevezzék. A kisvendéglő közönsége elcsendesedve figyelte a nem mindennapi jelenetet.

A megtalált múlt

X/14
      Lenkei tanító úrék háza az egykori iskola szomszédságában állt, a régi főutcán. A ház nagyon öreg volt, még az 1867-es kiegyezés előtt épült. Nagy elő, és belső kertjével, számos szobájával, oszlopos árkádjával abban a régi időben a környék tekintélyesebb kúriái közé tartozott.
Családi legendárium szerint néhány napig vendégeskedett benne Zala büszkesége, a haza bölcse, Deák Ferenc is. Lenkei tanító úr anyai nagyapja volt a vendéglátója, aki megyei követként jó ismeretségben volt Deákkal, s ma úgy mondanák, meghívta egy hosszú hétvégére. A házat azóta átépítették, de tekintélyes belső kertjében áll még egy nevezetes vén tölgy. A nagy-ember annak árnyékában álló, kényelmes falócán pihente ki vendégségben is elmaradhatatlan, hosszú sétái fáradalmát. A legendárium beszél más történelmi időkről is. A következő század ötvenes éveiben a városi tanács jogot formált a ház nagy részére. Lenkei tanító úrékat beszorították a két hátsó szobába, három felnőtt gyermekkel. Ott főztek, mostak, mosakodtak. A ház többi részét elfoglalta az akkoriban létesített gépállomás, csepeli munkásból lett igazgatója családostól. Lenkeiék keserűségét tetézte a sokgyermekes család hanyagsága, vagy inkább vandalizmusa. Néhány év alatt teljesen lelakták a patinás házat, tönkretették az addig megkímélt bútorok javát. Mikor végre elköltöztek, Gizi akkor ment férjhez, s ezen a címen nagy nehezen sikerült visszaszerezni a ház elbitorolt részét.  
Mellettük lévő öreg iskolában évtizedek óta napközi otthon működött, áthallatszott a gyermekzsivaj, mely az öreg tanító füleinek muzsika volt. Maga is szívesen üldögélt a vén tölgy alatt, kényelmes kerti fotelban. Jó időben tanítóné asszonnyal rendszeresen ott uzsonnáztak, s a hazalátogató családtagokkal, vagy csak hármasban Terikével, háztartási segítségükkel. Terike főnővérként ment nyugdíjba, s munkát vállalt, hogy maga nevelte unokáját taníttatni tudja. Ott laktak a házban, a fiúunoka gimnazista volt, s szabadidejében szívesen sakkozott a tanító úrral. Terikéék ottléte Gizi gondoskodása volt, hogy mindig legyen valaki az öreg szülők mellett, noha Margitkával napjuk egy részét maguk is a szülői házban töltötték. Amúgy sem laktak messze. Giziék háza két utcányira volt, megboldogult tanfelügyelő ura után örökölte. Az is régi ház volt, s kevésbé tágas, de jó szándékkal, s ügyes beosztással elfértek benne kényelmesen Péterékkel, s Margitkával.
A Lenkei házban ezen a napon nagy volt a sürgés-forgás. Terike vezetésével asszonyok készítették az ünnepi estebédet, s szépen megterítettek hozzá a tágas ebédlőben. Gizi egymagában érkezett. Egyenesen a vén tölgy alatt üldögélő szüleihez sietett. Újságolta, hogy Gézáék aggodalma felesleges volt, a családfakutató hölgy nem csaló, félreértés történt.  
Mellette fontos értesüléseket tudtak meg tőle, amit majd mindjárt elmesél, de előbb innia kell valami hideget, mert egészen eltikkadt. Mindhármuknak hoz a házi málnaszörpből. Sok folyadékot kell fogyasztani ebben a melegben, mondta, s besietett a házba. Terikét félrevonta, s rövid, izgatott tanácskozás után elkészítették együtt az említett italt, amit Gizi tálcán vitt ki a szüleihez, s a magáét mindjárt felhajtotta. Tanító úrék gondtalanul követték példáját. Mindig szívesen fogyasztották a saját málnásból származó, finom nedűt, amit Margitka tudott legjobban főzni.
Gizi leült melléjük. Egy ideig arról beszélt, hogy Gézáéknál együtt van már a rokonság, hamarosan átvonul az egész társaság. Megjöttek Várhegyi Lóriék, Koriék is a gyerekekkel, unokákkal. Más rokonokat is említett, s olyan gondtalannak tűnt, mintha egyedül az ünnepi estebéd foglalkoztatná. Megemlítette, hogy Terikéék bevisznek még egy asztalt az ebédlőbe, a hosszú ebédlőasztal végéhez teszik, hogy jobban elférjenek, mert többen lesznek, mint eredetileg gondolták.
Tanítóné asszony nagyot ásított, s azt mondta:
- Nézzenek oda, hirtelen hogy elálmosodtam! Pedig nagyon jót aludtam ebéd után.
- A meleg okozza, életem!- mondta az öreg tanító úr, s maga is elnyomott egy ásítást, aztán a lányához fordult. – Milyen fontos értesülésről beszéltél az előbb, Gizikém?
Gizi fohászkodott magában, s csak aztán felelt.
- A családfakutató kis hölgytől hallottuk, hogy a Dunántúlon, Ácsfa nevű faluban van egy Nógrádi vezetéknevű család, az asszonykának Várhegyi a lánykori neve. A fővárosi bombázások után került a faluba, mint árván maradt, intézeti gyermek.
Mire kimondta, reszketett keze-lába, s alig tudott uralkodni magán. A két idős ember egymásra nézett. Tanítóné asszony szemét elfutotta a könny, tanító úr megemelkedett kicsit a fonott fotelban, s indulatosan mondta:
- És ezt csak így mondod?! Ej, édes lányom! Nem fogtátok fel teljes súlyával az értesülést. Az asszonyka akár Emőke is lehet, hiszen nem találtak gyermeket a ház romjai alatt. Hogy nem jutott az eszetekbe ?! Itt van még az a kis hölgy a városban ? Ej, bárhol is van, hozzátok ide, beszélni akarok vele! De most, rögtön!
Gizi még mindig reszketett, alig tudott tőle beszélni, de megpróbált kedélyesnek mutatkozni.
- Így teljesüljön, apuska minden kívánsága! Ott fogtuk Gézáéknál. Sejtettük, hogy apuskáék is látni akarják. Édesanyjával, és barátnőjével jöttek a városba, egy fuvaros ember kíséretében. Meghívtam őket is vacsorára.
Tanítóné asszony felsírt.
- Ugye, a kis hölgy édesanyja a mi Emőkénk?!
Gizi megijedt, s nyugtatni akarta.
- Még nem tudunk bizonyosat, csak reménykedünk, anyuskám!
Tanító úr kicsit előrehajolt, vizsgálódón nézett Gizi arcába, s úgy kérdezte:
- Ő az, ugye?!
Gizi nem bírta tovább, s megadta magát.
- Igen, drága szüleim! Emőke életben van. Kedves, helyes asszonyka lett. Ahogy kiskorában szeretettel megállapítottuk, Miklósra, és a Várhegyi családra hasonlít. De, ha Eszterre nézünk, Isten csodálatos kegyelméből, mintha csak Valit látnánk!
Kimondta. Meg kellett tennie. Perceken belül megérkeznek, s úgyis kiderül minden. Hiszen nincs az a szülő, aki valaha is elfelejtené elvesztett gyermeke arcát, termetét. A két idős ember nézte egymást, s hallgattak. Az ilyen pillanatok elmondják, hogy mindig igazi társak voltak, biztos támasz bajban, társ örömben. Olykor az örömöt sem könnyű megélni. Kiolvasták egymás tekintetéből, hogy most éppen mit érez a másik, s tanító úr ültükben megfogta felesége reszkető kezét.
Gizi idegesen járkált körülöttük, hol egyiket simogatta, hol másikat, s azt hajtogatta, hogy tessék inkább sírni, csak baj ne legyen. Terike is ott volt addigra a vérnyomásmérővel, s tette volna a dolgát, de tanító úr elhessentette.
- Hagyjatok! Ha Isten akaratából a bánatot túl kellett élnünk, most nem azért adta az örömöt, hogy megöljön vele bennünket!– mondta elszorult hangon, miközben két nehéz könnycsepp gördült le az arcán.
Igaza lett. Gizi, s Terike támogatásával az érkezők elé mentek az udvar közepéig. Látható örömmel tárták ki karjukat Mari és Eszter felé. Most nem könnyeztek. Még ahhoz is volt elég lelkierejük, hogy ők vigasztaljanak, mikor Mari elpityeredett.
A népes rokonság tapintatosan háttérbe húzódott, hogy zavartalanul örülhessenek egymásnak. Tanítóné asszony kívánságára négyesben bementek az egyik szobába. Amint elhelyezkedtek a kényelmes fotelokban, Mari lelkében, mintha gát szakadt volna át, tőle szokatlan módon, bátran beszélni kezdett. Elmondta mindazt, ami az elmúlt napok alatt az eszébe jutott. Sorolta a lovacskázást, az " egyszer egy királyfit", a fehér, horgolt csillagokat, s már könnyekkel mondta:
- Nagyanya mindig hozott málnalekvárt, nekem külön kis üvegben. Mintás üveg volt, csavaros tetővel. Arra is emlékszem, nagyapától egyszer olyan tolltartót kaptam, ami fából volt, festett virágok voltak rajta, és egy sárga pillangó. Emlékszem, nagyapa sokszor mesélt az elégedetlen kis fenyőfáról. Nagyanya a kis gyufaárus lányt mesélte mindig.
S, pityergett, pityergett. Nagyapja vigasztalón nyújtotta kezét, hívta magához közelebb.
- A térdemre már nem tudlak ültetni, mint régen. Ülj ide a fotel karfájára, és hajtsd hozzám a fejed. Így, ni!... Most pedig elmondom, miért meséltem annyiszor az elégedetlen kis fenyőfáról. Nem engedtél mást mesélni, unokám! Mikor új mesébe kezdtem, bármiről is szólt, harmadik mondat után megállítottál, s megkérdezted, „És, a kis fenyő most mit csinál ? „ Nagyanyád is éppen így volt a kis gyufaárus lánnyal.
Nagyanyja is vigasztalta.
- Abból a málnalekvárból most is ehetsz, Emőkém! Giziék minden évben befőznek vagy húsz üveggel. Még az emlegetett, régi kis üvegekből is van valahol, majd megkeressük.
Így örvendeztek egymásnak. Eszternek is jutott bőven a szeretetükből. Jólesőn fogadták, hogy pedagógus lett. Közben egyetlen rezdüléssel sem árulták el, hogy mikor ránéznek, majdnem megszakad a szívük. Sokat szenvedőknek erős a lelke. Szeretett lányuk, s családja után elvesztették egyetlen fiukat is. Fiatal apaként, ügyvédi pályája elején későn felismert vakbélgyulladás vitte el. Azt a bánatot is túl kellett élni valahogy.
Tanítóné asszony elővette a fényképalbumokat, s együtt nézték a régi fényképeket. Mari megismerhette édesanyját kislánykorától kezdve, s látta édesapját is számos felvételen. Nem tudott betelni a képek látásával. Megismerkedhetett kis-kori önmagával is egészen babakorától, kis-kisasszony koráig, ahogy nagyanyja mondta. Kétévesen még fodros, habos ruhácskákban mosolygott a képeken, majd három esztendősen első matrózruhájában örökítették meg, mely sötétkék szövetből készült, fehér gallérral, szalaggal, mandzsettával, s kis fehér kalapja volt hozzá.
Terike kétszer is benézett rájuk, nyugtalankodott az elkészült ételek miatt, de nem volt szíve megzavarni a meghitt együttlétet. Végül Eszter észbe kapott, s kedvesen javasolta, halasszák másnapra a további albumokat. Akkor már megígérték, ott töltenek néhány napot. Hozzátette, a rokonságot se várakoztassák tovább, többek előtt még hosszú út áll hazáig, s az ünnepi estebédhez is idő kell. Tapintatos határozottsága a két idős emberben megidézte újra elvesztett lányuk egykorvolt viselkedését, s egymásra mosolyogtak párás tekintettel. Eszterék közben közrefogták őket féltőn, karolva, magától értetődő, természetes módon, mintha mindig ezt tették volna,
Friedrich von Schiller mondta :
„ A szeretet az a lépcső, melyen – Isten hasonlatosságára – egymás felé közeledünk. „      
X/15
     Vasárnap verőfényes reggelre ébredtek. Eszter közös szobában aludt anyjával. Jólesőn nyújtózott a kényelmes, régi ágyban, aztán anyja ágya felé fordult. Mari is ébredezett, s egymásra mosolyogtak.
- Hogy vagy ?- kérdezte Eszter, nem ok nélkül. Mikor kettesben lefekvéshez készülődtek, Marin erőt vett az egész napi feszültség, könnyei hangtalanul potyogtak vetkőzés közben.
Eszter megértette. Anyjának meg kellett élnie a találkozás adta örömöt, hogy hazatalált azokhoz, akiket valaha szeretett, s elvesztett. Szembe kellett néznie azzal a keserű felismeréssel is, hogy cseppnyi gyermek korában mi mindentől fosztotta meg az élet.
Így volt valóban. Mari nagyszülei mellől nagyon keservesnek érezte hajdani árvaságát, s fiatalkora nehéz éveit. Kocsis nevelőszüleire továbbra is szeretettel, hálával gondolt. De a szeretetnek azt a hőfokát, amelyet itt megélhetett néhány óra alatt, tőlük egész gyermekkora alatt sem kapta meg. Ahogy Ica, Erzsi, Zsuzsi, s Pisti sem. Akik életük nagy részét nyomorgató szegénységben, kemény munkában töltik, csak nagyon ritkán van erejük szülői gyengédséghez, meleg közvetlenséghez, bármennyi indíttatás is van bennük. De talán nem is volt. Gondoskodással fejezték ki szeretetüket, ami fontos volt, de lelkének nem volt elég. Most értette csak meg igazán, hogy mi volt az, ami legjobban hiányzott egész eddigi életéből.
Mélyet sóhajtott, s megszólalt.
- Kicsit könnyebben vagyok, mint az este. Bár, keveset aludtam az éjjel. Jó, hogy csak a tízes szentmisére megyünk. Gizi azt mondta, reggel pihenjünk nyugodtan. Nagyapáék ugyan korán ébrednek, de szeretik a csendes reggeli órákat egymással tölteni. Kilenckor lesz a reggeli. Gizi addigra átjön, utána együtt megyünk a misére. A közelben van a templom, nagyapáéknak nem kell hosszan gyalogolni.
- Semennyit sem kell. Gizi néni mondta, hogy Péter értük jön az autóval szokás szerint.
- Gizi, Péterék, és Margitka is kedves, rendes emberek. Lenkééket majd elviseljük valahogy. Édesapám családja is rendes. Hála Teremtőnknek, hogy velük is találkozhattunk. El kell mennünk hozzájuk is. Nagyon hívtak. Várnak bennünket.
- Nekem is a lelkemre kötötték…- mondta Eszter, s nyújtózott újra, aztán azzal folytatta – Nagyon remélem, Hajniék hazaértek baj nélkül. Nagyon későn indultak.
- Eszembe jutott nekem is az éjszaka. A hátsó fürdőszobában kiöblítettem a blúzokat, a fehérneműt. Holnap vennünk kell néhány dolgot. Nem moshatunk minden este.
- Nem is kell. Indulás előtt neked is bedobáltam a táskába néhány dolgot …- mondta Eszter.
Tudtán kívül ismét megidézte Lenkei Vali egykorvolt természetéből adódó, megbízható előrelátását. Dédszülei ha hallják, újra egymásra mosolyogtak volna.
Hirtelen felnevetett.
- Hogy ez a Bernát Zoli mekkora bohóc! Az oldalam belefájdult, az este annyit nevettem. Komoly foglalkozását ki sem nézné belőle az ember. Nem fér a fejembe, hogy lehet valakiből rendőrnyomozó ilyen attitűddel?!
- Mivel ?!- ijedt meg Mari, mert azt hitte, az valami testi rendellenesség. A fiú nagyon udvarolt a lányának az este, vagy, ahogy a lánya mondaná, erősen nyomult rá.
- Anyukám, attitűd magatartást, viselkedést, modort jelent. Egyféle szellemi beállítottságot, valamilyen szerepjátszást. Az este eljátszotta a világ legnagyobb bohócát!
- Meg kell hagyni, helyes fiú. De a foglalkozásának nem örülnék, ha komolyabbra fordulna köztetek a dolog. Főleg, ha Ballára gondolok.
Eszter újra nevetett.
- Balla mezőőrből lett rendőr, kevés iskolával. Zoli viszont tanult fiú, bölcsészdiplomával a zsebében ment a rendőrséghez. Sok mindenről lehetne vele beszélgetni, ha nem bohóckodna folyton. Jártas az irodalomban. Egyformán kedveli a könnyű, és komolyzenét. Otthon van mindkettőben. Koncertekre jár, és minden bandát ismer. Mellette operabérlete van. Nem flancból, valóban kedveli az operát.
- De templomba nem jár, ugye ?!
- Nem. Két módon indokolta. Először komoly arccal arról beszélt, nem akarja, hogy kapitányát idő előtt megüsse a guta, így is közel jár hozzá az ilyen-olyan politikai nyomás miatt. Aztán nevetve bevallotta, hogy elképesztőn lusta. Ha nem muszáj, képtelen korán kelni. Ha anyja mégis azt akarta, hogy felkeljen, le kellett húznia az ágyról a két lábánál fogva, hogy a padlón magához térjen.
Mari gondterhelten sóhajtott.
- Isten kimaradt az életéből. Jobban nyugtalanít, mint a foglalkozása. A hívő lelkületű ember más értékeket tart fontosnak, és mást a hiten kívül álló. Nem lehet megértés közöttük. Megértés nélkül pedig nincs boldog, nyugodt családi élet, kislányom!
Esztert meglepték anyja szavai. Amit a hitéletről mondott, azzal maga is tisztában volt, noha így még sohasem gondolta át. Azt viszont igen különösnek találta, hogy anyját ennyire foglalkoztatta a fiúval alakuló kapcsolata. Nem szokott beleszólni a dolgaiba, főképpen előre nem. Talán az esti viselkedésük miatt gondolja úgy, hogy komolyabbra fordult köztük a helyzet.
Valóban remek este volt. Vacsoraidőbe fordult estebéd után elmentek a vendégek, autóba ültek a Várhegyi rokonok is Kismagdi kivételével. Giziéknél nyaral majd két hétig. Bernáték is indultak Zoli nélkül. Gitát is marasztalta Kismagdi. Gita különös természetű lány lehet, mert válaszra sem méltatta. Úgy tett, mint aki nem hajlandó meghallani Kismagdi szavait, pedig régről ismerik egymást.
Mikor dédszülei visszavonultak, Margitkát hazavitte Péter. Többiek kivonultak a kertbe, az öreg tölgy alá. Ott volt Gizi, Klári a fiaival, Petivel és Tibivel, Hajni a fuvarossal, (kedélyes, harmincvalahány éves férfi volt) Zoli, Kismagdi, s ők az anyjával. Hamarosan Péter is csatlakozott hozzájuk. Viharlámpa formájú kerti villany fénye bevilágította a kert tekintélyes részét. Az idősebbek a kerti asztal mellé, kényelmes fonott fotelokba telepedtek, s különbeszélgetésbe fogtak. Ők heten távolabb húzódtak. Mozgatható padok voltak a közelben, a fiúk háromszögbe állították, hogy mindenkinek jusson elég hely, s lássák egymást. Zoli mindjárt letelepedett mellé, Hajnihoz az ácsfai fuvaros ragaszkodott. Peti, és Tibi maguk közé vették Kismagdit. Zálogos játékba fogtak. Élvezték a játékot, olyanok voltak közben, mint a viháncoló gyerekek. Főleg akkor, mikor csókkal kellett kiváltani a zálogban maradt tárgyat, s két fiú állt egymással szemben. A fiúk kézzel-lábbal tiltakoztak a cuppantós csók ellen. Tibi a zálogtárggyal elfutott az ácsfai fuvaros elől. Messziről kiabálta, hogy inkább lenyom ott helyben ötven fekvőtámaszt, de férfival akkor sem csókolózik, ha felkötik. Megkönyörültek rajta, s beérték tíz fekvőtámasszal. Tibi megmutatta, hogy erős fiú. Egy kézzel nyomta le, kórusban számoltak, megfeledkezve az esti csendről. Az asztal mellől intették őket, főképpen Gizi csóválta a fejét. Átmenetileg csendesebbek lettek.
A játék az játék, ha belemelegszik az ember, könnyen megfeledkezik magáról. Így volt akkor is, mikor Zolival került össze. Középre kellett állniuk. Nála volt a fiú slusszkulcsa, csak jó válasz után kaphatta meg. A világ legmagasabb hegycsúcsát kellett kitalálnia. Hármat találgathatott. Látta a szemén, csibész mosolyán, hogy tudja, a Mount Everestről van szó, de nem fogja mondani. Imponáló tájékozottsággal sorolta elsőként a második legmagasabb hegycsúcsot, Pakisztánban lévő K-2-t, a Godwin-Austent, majd a tibeti-nepáli határon található Lhotcet, s hogy némi tájékozatlanságot is mutasson, harmadiknak minden idők legismertebb hegyét, a görög Olymposzt említette. Aztán bocsánatkérő nevetéssel széttárta karjait, s a következő mozdulattal magához ölelte. Látta rajta, hogy igazi csókra készül. Az ingén át érezte heves szívdobogását, vállán, hátán, karjai finom remegését. Megelőzte a szájára lehelt gyors puszival, aztán elfordította arcát. Nem akarta a csókot. Még soha, senkinek sem engedte meg. Még játékból sem. Ez elvi kérdés volt nála, vagy inkább lelki tényező. Azt akarta, az adja majd az első csókot, akit tiszta szívből, őszintén megszeret.
Zoli nem engedte ki a karjai közül. A többiek kiabálták, hogy érvénytelen volt, a csókot annak kell adni, aki ki akarja váltani a zálogot, s nem annak, akinél a zálog van, ismételjék meg. Szerencsére Gizi most határozottan rászólt a társaságra. Odaadta a slusszkulcsot, s visszaültek a helyükre. Zoli kedélyesen viselkedett. Úgy tűnt, belenyugodott a kudarcba. Peti közben viccet mesélt, de a poén előtt Hajni nevetni kezdett, majd Kismagdi is, aztán Zolit kivéve a fiúk is mind. Nem értette, s ránézett Zolira kérdőn, aztán maga is felnevetett, vagy inkább felsikított. A csibésznek keresztbe álltak a szemei. Olyan rettenetesen bandzsított, amit nem lehetett hahotázás nélkül elviselni. Tetejében nagy komolyan mondta, ha valami csalódás éri, mindig ez történik vele, s napokig eltart. A fiúk vették a lapot, s egyszerre bizonygatták, hogy a fiúknál van ilyen. Peti dadogni szokott, Tibi csuklik, az ácsfai fuvaros sántít. Követelték, hogy fejezzék be rendesen a játékot. Beleegyezett abban a reményben, hogy a fiú ebben a szituációban nem próbálja meg újra a csókot. Zolit már a lehetőség is „gyógyította”, mosolygó szemekkel hajolt  hozzá, s egy pillanatig úgy tűnt, mégiscsak próbálkozni fog, de csak évődött vele, beérte cuppanós puszival. Aztán összeborultak nevetve.
Tetszik a fiúnak, afelől semmi kétsége. Töprengőn vizsgálta magát. Mit érez iránta. Valóban élvezi vidám természetét, kedves igyekezetét, vagy csak amolyan kapaszkodó, hogy minél kevesebbet gondoljon Barnára, s ne jusson eszébe mindenről, s mindenkiről. Nem tudta eldönteni.
Igyekvő vidámsággal a hangjában azt mondta:
- Korai a nyugtalanságod, anyukám! Egyelőre még nem dobogtatta meg a szívemet, csak a rekeszizmaimat mozgatta meg.

A megtalált múlt

X/16
     A vasárnapi ebéden ott volt Gizi, Margitka, Péter családostól, Kismagdi, s a Bernát család. Eszter a Bernát család jelenlétét szíves örömest elengedte volna. Kedvetlenek voltak, csak annyit beszéltek, amennyit muszáj volt. Nagyon zavaró az ilyesmi, az amúgy kedélyes társaságban. Főképpen, ha az ember sejti, hogy miattuk ilyenek. A kellemetlen érzést Zoli jelenléte sem tudta feloldani. Gita egy idő után változtatott hallgatag viselkedésén. Sorra beszólt a fiataloknak, zavarba hozta Petit, Tibit, nem kímélte Kismagdit sem. Aztán Zolit vette sorra.
-Fakabát, add ide a sótartót!- - mondta hangosabban a kelleténél.
Zoli nem mozdult. A sótartót Gita maga is elérhette volna, nyilvánvaló volt, hogy csak szeszélyből akaszkodott rá. A fiút bosszantotta féltestvére viselkedése, rámosolygott Eszterre, mint aki azt mondja, ugye mondtam, hogy nem igazán főnyeremény. Valóban nem volt az. Senkire sem volt tekintettel, még idős dédszüleire sem, noha a családban követelmény volt, hogy jelenlétükben mindenki elfogadható módon viselkedjen.
Gita hangja újra felcsattant.
- Fakabát, a füleden ülsz?
Zoli ezúttal sem teljesítette a kívánságát. Helyette Peti mozdult udvariasan, de nem volt benne köszönet, Gita heves kézmozdulattal majdnem kiverte kezéből a sótartót. Eszter megérezte a családi elvárást, s nem értette, miért nem szól rá valamelyik szülője, vagy idősebb felnőtt. Bernáték úgy tettek, mint akik semmit sem hallanak, látnak abból, amit lányuk művel. A többiek is tányérjuk fölé hajoltak, igyekeztek kitérni a kellemetlen feladat elől. Gizit sem értette. Eddig azt tapasztalta, nem hagyja szó nélkül a helytelen viselkedést. Mikor Gita megint Kismagdit vette sorra, s következetesen libuskának nevezte, Eszter elvesztette a türelmét, s határozottan rászólt.
-Nem tudnád fegyelmezni magad a kedvünkért ?! Próbáld meg, jó ?!
- Jól van, na!- mondta Gita dühösen, s ellökte maga elől a tányért.
Eszternek is elment az étvágya, letette a kést, s a villát. Már komolyan bosszantotta a lány viselkedése, de az talán még inkább, hogy ennyire elnézők vele. Nem sejtette, hogy hány és hány családi ebéd fulladt már vitába Gita viselkedése miatt. Sokáig meghívást sem kaptak, de addig-addig fogadkoztak, míg újra ott ülhettek az asztalnál. Bernáték most is szívesen kikérték volna maguknak dédelgetett csemetéjük figyelmeztetését, de két okból sem tehették. Kötötte őket a fogadalom, s Margitka figyelmeztetése. Megmondta, ha Esztert, vagy Emőkét egyetlen szóval is megbántják, ne kerüljenek többé a szeme elé. Márpedig Margitka jóindulatát nem akarták elveszíteni. Nem dicséretes rokoni ragaszkodás volt az oka, hanem önös anyagi érdek. Sok évvel azelőtt valakitől azt a bizalmas értesülést kapták, hogy Margitka vasutastiszt ura nagy összeget nyert a szerencsejátékon, a pénzt titokban betették a bankba, s azóta se nyúltak hozzá. Lenkei család többi tagjával nem osztották meg az értesülést, de maguk komolyan számoltak a majdani örökséggel. Igyekeztek Margitka, s az ura kedvében járni. Gita akkoriban született, Lenke javaslatára a Margit nevet kapta, meghívták őket keresztszülőknek is. Mikor Margitka özvegyen maradt, el kellett hagynia a kertes szolgálati lakást. Azt tervezte, hazaköltözik a szülői házba. Lenkéék hevesen ellenezték. Bizonygatták, hogy az idős szülők miatt meg kellene változtatni eddigi kellemes életvitelét, ami idővel az egészsége rovására megy. Költözzön inkább hozzájuk a gyógyszertár feletti lakásba. Szép utcai szobát kap, és semmiben sem korlátozzák.
Gizi a szüleik nyugalmára gondolt, s maga sem pártolta a hazaköltözést. Margitkával közös baráti társaságuk volt idősebb hölgyekből, urakból, hetente kétszer összejöttek valamelyiküknél kártyapartira, beszélgetésre. Margitkánál tartott alkalmi összejövetelek valóban zavarták volna idős szüleik megszokott nyugalmát. Lenkéék ajánlatát sem tartotta jónak. A gyógyszertár felett lévő lakás ablakai forgalmas utcára nyíltak. Margitkának gyenge tüdeje miatt tisztább levegőjű környezetre volt szüksége. Lenkéék bánatára Gizi úgy döntött, hogy a maga kertes házába viszi a húgát. Péterékkel kicsit összehúzódtak, s Margitkát egy napon magukhoz költöztették. Lenkéék azóta Giziéket árgus szemekkel figyelték. Számon tartották, hogy Péter mikor cserélt autót, számolgatták, mennyit költhettek egy-egy nyaraláskor, vagy a két fiú taníttatására, s figyelték Klárit, hogy mikor vásárol magának új ruhát. Hogy is tudtak volna őszintén örülni az újabb rokonok felbukkanásának. Néhány óra múltán maguk között aggodalommal mondogatták, Eszter előlépett a család első számú kedvencévé, végén még elviszi előlük a mesésnek gondolt örökséget.
Eszter erről mit sem tudott, de túlságosan nem is érdekelte volna. Ebben a percben Gita viselkedése jobban foglalkoztatta. Vajon miért viselkedik úgy egy húszéves lány, mint az éretlen tinédzser. Kutató tekintettel vizsgálta Gita arcát, mint aki onnan akarja leolvasni a választ. A lány észrevette, s meglepő módon reagált. Lassan visszahúzta maga elé a tányért, s csendben folytatta az ebédet.
Eszter nem érte be ennyivel. A lányt ebéd után karon fogta, s mielőtt tiltakozhatott volna, magával vitte az ebédlővel szomszédos szobába. Addig nem volt alkalmuk beszélgetni. Gita most sem mutatott rá sok hajlandóságot. Ledobta magát az egyik kerevetre, s méltatlankodón mondta:
- Gizi néni, Péter és Klári mániája a folytonos nevelés. Rájuk is hasonlítani akarsz?! Ez valami kényszer nálad ?
Eszter elengedte a füle mellett, leült mellé, s csendesen kérdezte:
- Tanulsz még, vagy dolgozol?
Gitát meglepte a válasz. Eszterre kapta tekintetét, s kis töprengés után elfogadható módon felelt.
- Dolgozom. Gyógyszertári asszisztens vagyok.
- A házatokban lévő gyógyszertárban?
- Itt nincs több gyógyszertár.
- Szereted a munkád?
Gita kérdésre kérdéssel felelt.
- Muszáj szeretni ?
- Az ember úgy jobban érzi magát.
- Én így is jól érzem magam.
- Ne haragudj, de nem hiszem el!
Gita meglepőn reagált. Felugrott, s kiabálni kezdett.
- Neked nem mindegy, hogy érzem magam?! Ha annyira tudni akarod, hát nem érzem jól magam. Sőt! Rohadt rosszul érzem magam a munkámban is, és mindenhol. Ezt akartad hallani ? Most már elégedett vagy ?
Eszter hasonló esetekben a maga szelíd, kedves módján közeledett, de Gita babusgatásnak fogta volna fel, s abból így is többet kapott a kelleténél. Helyette nyugodt, tárgyilagos hangon kérdezte:
-Gondoltál már arra, hogy változtass rajta, tegyél valamit ellene ?
Gita zsebkendőt vett ki egy fiókból, a tükörhöz ment, s sminkjére vigyázva, óvatosan törölgette a szemeit. Vadóc viselkedése ellenére gondot fordított a megjelenésére. Alkatra feltűnően vékony volt, vagy, ahogy a fiúk mondták, elől semmi, hátul semmi, de finom ápoltságával, ízléses öltözködésével kellemes benyomást tett a szemlélődőre. Mikor megszólalt, már inkább panaszos volt a hangja, mint dühös.
- Hogy tehetnék bármit is? Anya, és Lenke mama mindenben döntenek helyettem azon az alapon, hogy több a tapasztalatuk, jobban tudják, hogy nekem mi jó. Merő féltésből szinte minden tilos, amit Petiék, vagy Kismagdi szabadon megtehet. Nem tanulhattam meg kerékpározni, úszni sem tudok, pedig minden nyáron víz mellé megyünk, autót sem fogok majd vezetni, mert az is veszélyes. Legszívesebben az utcára se engednének ki egyedül. Szerintem ebből bőven kitalálod, hogy miért dolgozom éppen a házunkban lévő gyógyszertárban.
Eszter megértette viselkedése okát. A túlzó törődésbe belefáradt lány a környezetében lévő szerencsésebbekre vetíti ki neheztelését, rajtuk igyekszik elverni a port.
- Bátyádra miért neheztelsz?
- Sohasem tekintettem a bátyámnak! Leszereléséig keveset találkoztunk. Az anyjánál élt, kiskoromtól vidéken tanult, csak nyáron volt nálunk pár napot, akkor meg folyton cukkolt.
Eszter elmosolyodott.
-Tréfálkozott csak, ilyen a természete. Nem szabad haragudnod rá.
- Nem védenéd a helyemben! Valamelyik este is. Elfelejtettem magamra zárni a fürdőszobát, és rám nyitott. Csak bugyi volt rajtam, melleimhez kaptam a kezemet. Ahelyett, hogy kihátrált volna, megállt az ajtóban vigyorogva, s azt mondta, ne ijedezzek, mert amit látott, reggelre elmúlna, ha borogatnám. Ez szerinted vicces?
Eszter szeme nevetett.
- Inkább Zolis, túlteng benne a jókedv!
- Tengjen túl máshol! Alig várom, hogy elköltözzön. Anya is így van vele, de apára való tekintettel hallgat. Lenke mama viszont nem titkolja a véleményét. Ha apa nincs otthon, célozgat rá, hátha eljut az agyatlan agyáig. Múltkor már jó hangosan mondta, hogy a végén úgy kell majd kiseprűzni, mert az ilyen szemtelen betolakodónak esze ágában sincs magától elmenni, ha ingyen is lakhat.
Eszter elkomorodott, hangja ingerült lett.
-Lenke nénitől csúnya volt szemtelen betolakodónak nevezni! A családban hallottam, hogy anyád robbant bele Zoliék életébe. Apádat néhány nap alatt magába szédítette. Zoli akkor kilenc éves volt. Az ilyen korú fiúnak nagy szüksége van az apjára, de neki nem lehetett része benne. Bátyád ezen az alapon jogosabban nevezhetné Lenke néniéket szemtelen betolakodóknak, nem gondolod?
Gita megdöbbenve nézett rá.
- Úgy érted, hogy anya szedte szét apa első házasságát?
- Nem tudtál róla?
- Lenke mama teljesen mást mondott!... A francba! Most nagyon vacakul érzem magam. Világéletemben elítéltem azokat, akik belerontanak mások életébe. Erre kiderül, az anyám is ezt tette!... Ha tudom az igazat, nem segítek Lenke mamának kötekedni. Mérgemben néhányszor én is szemtelen betolakodónak neveztem. Képzelem, hogy utálhat miatta!- mondta, s látszott rajta, hogy valóban bántja a dolog.
Eszter véleménye megváltozott. Jobb érzésű lánynak találta, mint amilyennek gondolta.
-Mielőbb mondd el neki, hogy nem tudtad az igazságot. Közelebb hoz benneteket egymáshoz. Anyádra ne neheztelj. Nagyon fiatal volt. Nagyobb apád felelőssége. De hallottam azt is, maga módján igyekezett valamit jóvátenni. Zoli taníttatását teljesen magára vállalta. Amíg tanult, sokszor elutazott hozzá. Leszerelésekor is segített, albérlet helyett hozzátok költözhetett. Elhiszem, hogy anyád nem örült neki, de legalább fegyelmezi magát. Csak Lenke nénit kellene leállítani valahogy. Most, hogy változott a véleményed, megpróbálod ?
Gita beharapta szája szélét, mint aki erősen töpreng valamin, aztán megkérdezte:
- Ki mondta el neked anya alávaló húzását?
Eszter zavarba jött. Margitkát nem akarta kiadni, de érezte, sok múlhat azon, mennyire tudja meggyőzni a lányt. Talán Margitka megérti majd.
- Margitka néni mondta el bizalmasan. - felelte csendesen.
- Akkor rendben van! Sőt! Nem is sejted, hogy mennyire. Még rajtam is segíthet, ha meggondolom!... - mondta, aztán bosszúsan felnevetett. - Hú! Ha Lenke mama többi meséje is csak ennyire igaz, akkor én ítéletnapig várhatok arra, hogy egy nap majd annyi pénzem lesz, amennyit életem végéig sem tudok elkölteni!
Eszter jókedvűen nevetett.
- Csak nem vettél komolyan egy ilyen mesét ? És, kinek kellene valóra váltani, azt is megmondta?
Gita elpirosodott, s egyik kérdésre sem felelt. Helyette sietve arról kezdett beszélni, hogy átgondolja eddigi viselkedését. Zoli mellett Petiékkel, s Kismagdival való kapcsolatát is, mert úgy érzi, eddig velük is igazságtalan volt.
Eszter reménykedőn hallgatta, s jó hangulatban fejezték be a beszélgetést.
Délután anyjával Giziéknél voltak uzsonnán. Mikor Gizivel, s Margitkával négyesben maradtak, Eszter nagy-vonalakban beszámolt Gitával folytatott beszélgetésükről. Megértésre talált, s mindannyian bizakodók voltak. Gita bohókás mondását a pénzről elhallgatta. Védte vele a jobb belátásra tért lányt, s Giziék feltámadt reményét.
Eszternek az ilyesmihez jó érzéke volt. Valamiképpen mindig megérezte, miről szabad beszélni, s miről szerencsésebb hallgatni. Ahogy most is. Ha beszél róla, családon belül háborút indít el. Giziék hamar rájönnek az összefüggésre. Hosszú évek óta furcsállták Lenkéék viselkedését, s aligha fogadták volna nyugodtan, hogy bizonyos értelemben Margitka halálára spekuláltak. Még akkor sem bocsátanák meg egyhamar, ha tudva tudják, hogy Lekééket utoléri a büntetés. Vígjátékba illő módon nagyot koppannak majd, mert a mesés vagyon sohasem létezett.
X/17
     Lenkei nagyszülők kívánságára Mariék néhány nappal meghosszabbították ottlétüket. Nagyon jó volt együtt lenni, s még annyi-annyi beszélgetni valójuk volt. Mari szabadságát módosítani kellett hozzá. A házban Terike lakrészében volt a telefon, az ápolónő nevén, de a számlát nagyszülei fizették. Onnan hívta fel a szövetkezet irodáját. Eszter is élt a lehetőséggel, s Hajninak telefonált. Barátnőjével üzent Erzsinek, nagynénje vállalta a csirkék, s a két cica ellátását. Mellette tudatni akarta a rokonsággal is, hogy maradnak még, ne nyugtalankodjanak.
Hajni kíváncsi volt az eltelt napokra, leginkább arra, hogy alakult Bernát Zolival a kapcsolata. Eszternek kevés mesélni valója volt. Vasárnapi ebéd óta nem látta, noha már a hét közepén jártak. Gitától tudta, hogy vasárnap délután behívták szolgálatba, azóta otthon sem látták. A lány azt mondta, nincs ebben semmi rendkívüli, munkája miatt elmaradt már hosszabb időre is, s amennyire tudja, akkor sem jelentkezett közben. Hajni megjegyezte, hogy család szempontjából nem szerencsés az ilyen foglalkozás. Eszter nevetve felelte, messze van attól, hogy ez miatt aggódjon. Nem sejtette, hogy mire véget ér a nap, Zolihoz fűződő kapcsolatára másképpen fog gondolni.  
Napközben a fürdőben voltak Petiékkel, s Kismagdival. Estére moziba készültek. A fürdőből jövet beugrottak Gitához a gyógyszertárba, hívták magukkal. Többiek is benne voltak, a lány viselkedésében maguk is tapasztaltak kellemes változást. Gita megemlítette, hogy Zoli otthon van. Akkor ért haza, mikor felszaladt ebédelni. Holt fáradtnak látszott. Keveset alhatott az elmúlt napokban. Nem ült le közéjük, helyette rezignáltan azt mondta, ebéd helyett inkább kád forró vízre, s megvetett ágyra van szüksége.
Eszter így nem számított arra, hogy a mozi halljában eléjük toppan Gita társaságában. Már nyoma sem volt rajta az említett fáradtságnak, de megismert tréfás, bohókás kedve hiányzott.
Eszterhez fordult.
- Köszönöm! Nagyon rendes volt tőled. - mondta szép komolysággal, meleg hangon.
Esztert annyira meglepte, hogy hirtelenében nem tudott felelni. Valójában elképzelni sem tudta ilyennek. Számára eddig a kedves bohóc volt, aki még nem nőtt fel igazán. Most, mintha kicserélték volna, egészen más ember állt előtte. Elbűvölte a változás. Azon nem töprengett, hogy mit köszön, Gita piros mosolygása elárulta. Senkinek sem könnyű bocsánatot kérni háromévi bántó viselkedés után attól, akit addig kevésre tartott.
Zoli előzékenyen megváltotta a jegyeket. A társaságnak megvette a sor felét. Esztert visszatartotta, míg sorra beengedte a többieket, aztán leültek egymás mellé a sor szélén. Amint elkezdődött a film, merészen megfogta Eszter kezét, először a szájához emelte, csak éppen érintette, majd marasztalón magánál tartotta, s ujjai rákulcsolódtak a kezében tartott kézre. Egyértelmű az ilyen mozdulat. Eszternek pillanatokon belül döntenie kellett, elfogadja a közeledését, vagy finoman elhárítja tudtára adva, hogy korai még. S, jött az emlék, néhány héttel előbb hasonló döntési helyzetbe került, annak a kedves, nehezen felejthető fiúnak az elfogadásáról kellett döntenie, s arra egészen más érzések indították. Felkavarták az emlékek. Felugrott, s rohant kifelé anélkül, hogy bocsánatot kért volna bárkitől is. Zoli néhány pillanatig meglepődve nézett utána, aztán indult maga is. Nem rohant, mint aki tudja, ilyen helyzetben időt kell adni a másiknak.
Eszter a mozi előtt lévő parkban, egy pad hátához dőlt, nedves arcát megvilágította a közeli kandeláber fénye. Zoli megállt a padnál, s nagyon csendesen mondta:
-Ha a mozdulatom ennyire rosszulesett, akkor bocsánatot kérek. Mentségem, hogy az első perctől elvarázsoltál. Úgy éreztem, te is vonzódsz hozzám. Tévedtem volna?
Eszter sóhajtott, megkerülte a padot, s leült. Már nem sírt, csak a hangja volt szomorú, mikor megszólalt.
- Nem tévedtél. De rettenetesen nagy bizonytalanság van bennem. Három héttel ezelőtt találkoztam egy fiúval. Mindössze két órát beszélgettünk, mégsem tudom elfelejteni. Pedig minden erőmmel azon vagyok.
- Miért akarod elfelejteni ?- kérdezte Zoli rekedten.
- Kiderült, hogy közeli rokonok vagyunk.
Zoli leült mellé, s halkan, bosszúsan nevetett.
- Csalódásban nekem is volt részem. Elsőéves bölcsészhallgató koromban belezúgtam egy újságárus lányba. Megfogott a mosolya, kedvessége. Nap mint nap rohantam az újságosbódéhoz. Kevés volt a pénzem, de vittem a csokit, fagylaltot. Nem mondom, hogy biztatott, de örült nekem. Két héten át készültem arra, hogy randit kérek tőle. Tizenkilenc évesen a bátorsághoz még idő kell. Mikor megtettem, úgy bámult rám, mint aki még nem látott fehér embert. Kiderült, néhány hónapja férjnél volt, tavaszra várták a babát. Azért volt kedves, mert elárvultnak látott. Nagyon rosszulesett. Napokig nem jártam be az egyetemre. Helyette betyárul leittam magam.
- Sokáig kísérti az embert a csalódás?- kérdezte Eszter fátyolos hangon.
-Inkább csak az emléke. Az is csak akkor, ha valamiről eszébe jut. A lány mosolyát már régen elfelejtettem, de még hosszú idő után is felsajdult bennem a rossz érzés, ha megláttam valahol egy hasonló színű, formájú újságosbódét. Idővel persze az egész feledésbe merült, az összes újságosbódéval együtt! - mondta tréfálkozó hangon, halk nevetéssel, noha nem volt jókedve igazán.