Titkok és tévedések
X/10
Hallgatagon ballagtak a kórház épületei körül kanyargó járdákon, majd a fiú csendesen megszólalt.
- Adósom maradtál egy válasszal.
- Hogy mindketten az ügyvédi irodában dolgozunk-e… Csak a barátnőm.
- Szeretnék kérdezni valami nagyon fontosat. Válaszod csak engem kötelez. Van valakid ?
Eszter értékelte a tisztességes hozzáállást, s őszintén felelt.
- Nincs senkim.
- Nagyon szeretném tudni a neved.
- Ha beéred a keresztnevemmel…- mondta Eszter komoly arccal, noha egyre jobban tetszett neki a fiú. Éppen ez a felismerés tette óvatossá. Nem tudott róla, de nagyrészt Hajni hatása volt. Keservesen csalódott lány óvva intette minden elhamarkodott lépéstől.
A fiú szomorkás mosollyal felelt.
- Óvatos vagy. Igyekszem megérteni. Egyelőre beérem a keresztneveddel is.
Eszter elégedett volt a válasszal, de nem lett tőle bátrabb, éppen ellenkezőleg. Komoly hangon mondta meg a keresztnevét, hogy még inkább tudatosítsa, csak annyi személyes adatot fog elárulni magáról, amennyit jónak tart.
- Eszter!...- ismételte a fiú, aztán azt mondta- Kívánságod szerint bármikor bemutatkozom teljes nevemmel, de most az udvariasság megköveteli, hogy tartsam magam az általad felállított keretekhez. Én Barna vagyok!
Eszter továbbra is tartotta magát az elhatározásához, s csak bólintott, hogy tudomásul vette.
Barna felnevetett.
- Hú, de komoly valaki! Mi lett azzal a édes-kedves, játékos lánnyal, aki huncut mosollyal nézett a szemembe, miközben egyenként belepotyogtatta a táskába a mindenfélét?!
- Nem szabad mindig játszania!- mondta Eszter, s könnyed válasznak szánta, de a fiú másképpen értelmezte.
-Köszönöm!- felelte megcsendesedve, tekintetét megpihentette Eszter arcán, s úgy folytatta - Őrizd meg nekem játékos kedvét. Még sokszor, és sokat szeretném látni. Ahogy a komoly Esztert is!... Nem megyek el addig, míg nem mondod meg, hol talállak félév múlva.
„ Őrizd meg nekem játékos kedvét.”
Különös az emberi lélek. Néha egyetlen szó mély sebet üt rajta, míg egy másik, kedvezőbb konstellációban olyan boldogsággal tölti el, melynek emléke sokáig megmarad. Eszterre rendkívüli hatással volt ez a néhány szó. Szinte megbabonázva ismételgette magában, s nem a kérdésre felelt, helyette csendes, útbaigazító hangon mondta :
- Jóformán semmit sem tudok rólad!
- Csak tőled függ, hogy mennyit akarsz tudni. Teljesen nyitott vagyok. Kérdezz nyugodtan. Kérdezz bármit. Kérdezz bátran. De mondom magamtól is. Mint említettem már, a fővárosban élek. Van egy zöldövezeti, felsőbb kategóriás, két és félszoba-hallos, belső garázsos lakásom családi örökségből. Teljesen tehermentes.
Eszter felnevetett.
- Ezt biztosan nem kérdeztem volna!
- De most már tudod. Szeretek magamról teljes képet adni. Nekem fontos.
Eszter kicsit meglepődött, különösnek találta a magyarázatot. Kíváncsi lett a többi mondandójára is.
- Folytasd nyugodtan!- mondta.
- Nos, teljesen független vagyok, semmilyen formában sem elkötelezett. Voltak hosszabb, rövidebb kapcsolataim. Szívesen emlékszem mindegyikre, de egyik sem befolyásolta lényegesen az életemet. Inkább úgy mondom, egyik sem hozott különösebben tűzbe, bármeddig tartott… Neked ma reggel elég volt hozzá két perc!
- Ne hozz zavarba!- felelte Eszter tiltakozó nevetéssel.
- Csak szeretném, ha tudnád, sohasem fogom elfelejteni azokat a perceket, mikor a szemembe néztél mosolyogva. Egyszerre voltál kihívóan merész, édesen huncut, s őrülten vonzó. Bocsánat, hogy ennyire őszinte vagyok!
Elhallgatott. Hallgatásában várakozás volt. Eszter is hallgatott. Valamiféle belső örömöt érzett. Különlegesnek, nem mindennapinak találta a fiút. Szokatlan nyíltsága megfogta. Vele kapcsolatos szavai megdobogtatták a szívét.
- Hány éves vagy ?-kérdezte, s alig ismert saját hangjára.
Barna jókedvűen nevetett.
- Mi nyugtalanít ?! Attól tartasz, hogy fiatalabb vagyok?! Biztos, hogy nem! Te maximum huszonkettő lehetsz. Én betöltöttem már a huszonhatot, csak kölyökképem van, állítólag.
Eszter nevetve tiltakozott, s nem titkolta el, hogy két évvel, s pár hónappal több a huszonkettőnél. Hozzátette aztán, hogy őt valóban jóval kevesebbnek gondolta, de az nem jutott eszébe róla, hogy kölyökképe volna, inkább lendületében van valami kedvesen kamaszos.
Barna vele nevetett, aztán elkomolyodott.
- Adsz egy morzsányi reményt, találkozhatunk félév múlva?- kérdezte megint, s megbillent a hangja, mint akiben nagy a feszültség, mert nagyon szeretné, ha teljesülhetne a kívánsága.
Sétájuk végén a főbejárat előtt álltak. Eszteren egyre inkább úrrá lett a belső öröm. Nem tudott nemet mondani. Lassan, mint aki alaposan megfontolta, igent intett. Barna szinte megtáltosodott. Elkapta a kezét, vitte magával befelé, miközben hadart, mint az elején.
- Ennek így kellett történnie! Hogy éppen itt, és éppen most! A napokban megfordult a fejemben, ha kint jó dolgom lesz, amíg lehet, maradok. Akár évekre is. A lakást kiadom, azzal is telik a buksza. Voltam már kint rövidebb ideig, jobbak a lehetőségek. Itthon alig volt eddig valami kötődésem. Anyám már régen tudomásul vette, hogy ritkán lát. Ha nincsenek náluk a fuvarok, még kevesebbet, mert olyanok otthon a családi viszonyok. De most már van, aki hazahoz! – mondta, s előkapta a szekrénykulcsot a zsebéből, kirángatta a csomagokat, egyet Eszter kezébe nyomott, s folytatta hasonló lendülettel. -Látom, nyitva a négyes ajtaja, mehetünk! Nagyon szeretnélek bemutatni. A rokonodtól elrabolhatlak egy-két percre?
Eszter kissé megriadt.
- Ezt inkább ne!
- De mikor annyira örülök neked!
- Akkor sem. Még nem!
- Megértettem. De utána itt találkozunk a folyosón. Ha előbb jönnél ki, megvársz minden körülmények között, ugye?! Megígéred ?! Ugye, megígéred, hogy megvársz ?!- hadarta szinte könyörgőn.
- Megígérem!- kacagta Eszter, miközben kivette a vászontáskából óvatosan a becsomagolt almás lepényt, s egyik kezében a csomaggal, másikban a süteménnyel elindultak.
Barnát vitte a lendület, alig tudott a nyomában maradni. A fiú berobogott a kórterembe. Eszter megtorpant az ajtóban. Elég volt egyetlen pillantást vetni a bent lévőkre, hogy lássa, három idős ember mellett csak egy középkorú van. Begipszelt lábbal feküdt az ágyán, s Barnára mosolygott szélesen.
- Te aztán alaposan bevásároltál, édes fiam! - kiáltotta a fiú elé.
Nyakba kapott hideg zuhany nem józanít ki úgy, ahogy Eszter ébredt a valóságra. Szinte azonnal felfogta a helyzetet. Barna Nógrádi András fia, a saját unokatestvére. Vérrokon. Felfogása szerint érinthetetlen tabu, eleven tilalomfa.
Hat ágy volt a kórteremben, kettő üresen állt, az egyik közvetlenül az ajtó mellett. Belépett a csomaggal, ledobta az ágyra, mellé tette az almás lepényt, s villámgyorsan kifordult az ajtón. Így rohant végig a folyosón, majd kettesével vette a lépcsőket, s pillanatok alatt eltűnt az épület mögött. A falhoz vetette hátát. Nem sírt, de igen közel állt hozzá. Nagyon nagy csalódottságot érzett. Nem is csalódottság volt ez, hanem valami dühös keserűség. Lázadás a sorssal szemben. Találkozott végre egy nem mindennapi fiúval, megfogta személyében, nyíltságával, kedvesen kamaszos lendületével, vagy ki tudja még mivel, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire közel érezte magához. s akkor egyik pillanatról a másikra kiderül róla, hogy közeli unokatestvére.
Ha nem szalad el, hallja Barna válaszát.
- Mindent hoztam, keresztapám! Még többet is. Olyan örömöt, amit keresztapámmal szívesen megosztanék, de egyelőre titokban kell tartanom, mert nem kaptam hozzá engedélyt!
S, mint aki képtelen a teljes titoktartásra, mozdulatával, tekintetével mutatta volna az öröm forrását. Körülnézett a kórteremben, hogy merre van. Nem volt sehol. Összezavarodott. Kirohant a folyosóra, s olyan hangerővel kiabált, hogy talán az egész épületben hallották.
- Eszter, hol vagy ? Hova lettél ?
A nővérek összeszaladtak, s valóságos ribilliót csaptak körülötte, hogy csillapodjon, kórházban nem lehet így viselkedni. Tehetetlenségében fogta a fejét. Visszakóválygott a kórterembe, s mint aki nem ura magának, még mindig hangosabban beszélt az elfogadhatónál.
- Nem értem, ha felkötnek, se értem! Az előbb még minden rendben volt. Jött velem. Itt állt az ajtóban. Itt a harmadik csomag. A sütemény is, amit a rokonnak hozott. Beleegyezett, hogy mindenképpen találkozzunk a látogatás után a folyosón. Megvár, ha előbb végez. Megadja a címét. Biztosra ígérte. Mégis eltűnt, de miért ?!... Miért ?
Nógrádi András elgondolkodó arccal nézte néhai barátja fiát. Ismerte. Ok nélkül nem veszti el ennyire a fejét, s az ok pár perce még ott állt az ajtóban. Ő is látta, ha csak futólag is, mert inkább keresztfiára figyelt.
- Na, várjál csak!- mondta, s betegtársait kérdezte – Látta valaki a lányt az ajtóban, ismerik ?
Megszólalt az egyik idős ember.
- Nem ahhoz az öreg papához jött, akit az előbb vittek vissza innen az őrzőbe ?
- Nem idős ember a rokona! - vágta rá Barna idegesen.
Nógrádi András felvonta a szemöldökét.
- Hanem ?!
- Azt mondta, középkorú.
- És, biztos, hogy ide akart jönni, a négyesbe ?!
- Mondom, hogy ide! Együtt nyugtalankodtunk, mikor bent voltak az orvosok. Benyitottam. Láttam, hogy keresztapám jól van. Eszter is megnyugodott, mikor mondtam, hogy idős ember ágya körül állnak. Akkor mondta, hogy nem érintett, mert a rokona középkorú… Nem halt meg valaki tegnap óta a kórteremben ?
- Nem, hála istennek!
- Reggel még az ajtó melletti ágyon is feküdt valaki. Befele fordult, csak a hátát láttam.
- Idősebb ember volt, a vizit után elengedték.
- Akkor pedig nagyon nem értem. Csak keresztapámra lehet mondani, hogy középkorú.
Nógrádi András meglepett arccal nézett a fiúra, mint aki addig kihagyta magát a számításból. Hangja is töprengő volt, mikor megszólalt.
- Csak futólag láttam a lányt. Valami piros volt rajta, ugye ?!
- Nem mindegy, hogy mi volt rajta, keresztapám ?
- Lehet, hogy nem mindegy.
Barna türelmetlenül toporgott.
- Nem értem, de mondom : rövid, fehér szoknyában volt, és piros, ujjatlan blúzban.
- A hajában pedig pánt volt, igaz?! Talán piros. A napszemüvegét pedig feltolta a hajára.
- Akkor nem csak futólag látta, keresztapám!
Nógrádi András nagyot nevetett.
- Ő volt az, hát persze!... Eszter!... Nógrádi Eszter!... Hozzám jött, Barnus! Szegény Laci bátyám lánya. Még sohasem találkoztunk. Plébános úr házvezetőnője mondta, hogy szívesen visel a ruhájával harmonizáló hajpántot. Ahogy napszemüveget is. Hogy ezek a lányok! Éppen úgy szaladt el, mint anyja a temetőben! Éppen úgy, ugyanúgy!
- Hogy jön most ide a plébános házvezetőnője, meg a temető ?- idegeskedett a fiú.
- Csillapodj, és ülj le! Mindent elmondok, mindjárt megérted....- s beszélt az ácsfai történtekről. Végül azt mondta -De ülj már le, fiam, ha mondom!
Barna türelmetlenül mozdult.
- Dehogy ülök! Megyek Eszter után. Megkeresem, akárhol van!
Nógrádi András leintette.
- Ne menj sehova, édes fiam! Hirtelenében úgysem találod meg. Ki tudja, merre jár már azóta. Neked meg hamarosan indulnod kell Pestre. Mondtad, hogy holnap utazol.
- Elmenni így ?! Fontos lett, keresztapám!- mondta Barna keserves ábrázattal.
Nógrádi András elmosolyodott.
- Na, ha fontos lett, akkor majd visszajössz velem, amint lehet. Nekem is van még itt elintéznivalóm.- mondta, s invitálón az ágya mellett álló székre mutatott. A fiú tétován állt. Csak hosszú percek múltán mozdult újra. Leereszkedett a székre. Közben olyan elesettnek tűnt, annyira szánandónak, mint akit legfőbb életcéljától fosztották meg.
X/11
Eszter azon az estén mindent elmondott anyjának Nógrádi Andrásról, s arról, akit a fiának gondolt. Szokatlan módon, zaklatott hangon beszélt, könnyeivel küszködve. Bevallotta, hogy nagy hatással volt rá a fiú, s rettenetes érzés volt aztán a felismerés, hogy csak a sors tréfálkozott velük. Nem hallgatta el azt sem, hogy szó nélkül elszaladt, abban a percben legszívesebben kiszaladt volna a világból. Később gondolt a fiúra is, de képtelen lett volna nyugodt hangon beszélni vele. Azt pedig önérzetből semmiképpen sem akarta, hogy lássa rajta az árulkodó csalódottságot. Inkább menekülésbe fogott. Biztos volt benne, hogy először Hajninál keresi majd. Az ügyvédi irodába nem mert visszamenni, Hajnit telefonon felhívta egy fülkéből, s a lelkére kötötte, hogy az égvilágon semmit se áruljon el róla, ami a fiút a nyomára vezethetné. Attól is tartott, hogy Hajnit követni fogja, ezért a szokott buszmegálló környékét messze elkerülte. Alkalmi fuvarral ért haza. Aztán mondott valamit, ami annyira nem volt jellemző rá. Könnyek között azt mondta, a fiúval nem akar találkozni többé. Soha többé.
Mari csüggedten hallgatta. Világossá vált számára, hogy ezek után Nógrádi Andrással sem vehetik fel a kapcsolatot. Már nehezére esett a gondolat, hogy végleg le kell mondania róla. Nem látja többet a fekete szempárt, az emlékeiben élő, kedves mosolyt.
Bánatosan sóhajtott.
-És, én a Lenkei, és Várhegyi családtól féltettem a nyugalmunkat!... Vasárnap a mise után beszélek a plébános úrral. Megmondom, köszönjük Nógrádi András jó szándékát, de a segítségét nem fogadjuk el. Megéltünk eddig is a magunk emberségéből, megélünk eztán is. Ha meggyógyul, amit adjon az Isten, ne fáradjon a látogatással se… - mondta a végét már igen csendesen, lelkében végleges lemondással, de lánya nyugalma, számára mindennél fontosabb volt.
Eszter megszólalt.
-Mikor az ismeretlen unokatestvérekről beszéltem, még nem sejtettem, hogy milyen jogos az aggodalmam. Most alaposan bebizonyosodott. Anyukám, ismerjük meg mielőbb az összes rokonunkat. Különben fóbiát kapok, s minden fiúban rokont sejtek majd.
Mari beletörődőn sóhajtott.
- Nem ellenzem tovább. De, hogy akarsz hozzáfogni, mert akárhogy nem lehet. Idős emberekről van szó, ha élteti még őket az Isten. Nem szabad óvatlanul rájuk törni.
- Van egy elfogadhatónak tűnő ötletem a plébános úrnak köszönhetően. Nógrádi Andrást családfakutatónak állította be. Ha jobban meggondoljuk, az is volt valójában. Ezen az alapon én is családfakutató leszek. Lenkei családnál azt mondom, a Várhegyi-családfát kutatom. Várhegyiéknél a Lenkei - családfára hivatkozom.
- Jaj, kislányom, kiderül, és szélhámosságnak tekintik majd. - ijedezett Mari.
- Ha idő előtt kiderül, kivédem! Te mindkét család tagja vagy, megbíztál, így jogosan állítom. Az más dolog, hogy ők hogy értik. Viszont az ötlet nagyon megkönnyíti a dolgomat. Látogatásom valódi okával csak akkor állok elő, ha alkalmasnak látom rá a helyzetet.
- Hajnit kérdezted róla ?- aggodalmaskodott Mari tovább.
- Szerinte is jó ötlet. De alaposan elő kell készíteni. A két család városában keresnünk kell olyan embereket, akik előzetes felvilágosítást tudnak adni a családokról. Lehetőleg olyanokat, akik mindjárt be is ajánlanak hozzájuk. Hajni körülnéz a kollégái között. Felhívja néhány volt egyetemi társát is, hátha ismeri valaki az ottani ügyvédek valamelyikét. A neveket már kinéztük a telefonkönyvekből. Most már csak szerencse kell hozzá. - mondta, s nehéz sóhajtás után hozzátette - Bár, ami a szerencsét illeti, Barna után nincs sok bizalmam benne!
- Csak Istenbe vetett hited ne rendüljön meg, Esztikém! Mi parányok vagyunk, nem látjuk a jövőt, de az Úr ismeri. Tudja, hogy mi leselkedik ránk. Gyakran azért kell megélnünk egy-egy bajt, hogy a nagyobbakat elkerülhessük!- mondta, s ezzel önmagát is vigasztalta.
Eszter is bízott a Gondviselésben. Fohászkodott azért, hogy mielőbb túljusson a csalódás okozta keserűségen. Nem ismerte még a vonzódások természetét. Ahogy teltek a napok, sokszor kapta magát azon, hogy minden városnevet, amit Barna említett, kiemelten hall a rádió híradásaiban, ahogy nem kerülték el figyelmét Németország keleti részéről szóló híradások sem. Volt ennél rosszabb is. Bárszekrényében mindig tartott egy-két üveg jó bort, valamennyi röviditalt, ha kollégák jönnek, vagy Hajnival beszélgetés közben megkívánnának egy kortyot. Barna tanult végzettsége miatt valamiképpen a borok befészkelték magukat a tudatába. Becsukott szekrényajtón keresztül is látta az üvegeket. Egyszer az is megfordult a fejében, hogy kiönti az egészet a lefolyóba, az üveget a szemétbe dobja. Végül nem tette, de komolyan haragudott magára, hogy akarata szerint nem tudta a gondolatait felügyelni.
Egy ideig azt hitte, ennyivel megúszta. Aztán szinte minden éjszaka álmodott valamit Barnáról. Hallotta az elfogódott hangját „ Őrizd meg nekem játékos kedvét…” Felébredt rá az éjszaka közepén, s vergődő szívvel próbált túljutni az álom hozta élményen, nehéz volt aztán újra elaludni. Mivel egyre többször rontották el éjszakáit a hasonló álmok, nappalai fáradtak, kedvetlenek lettek, étvágya is elromlott. Egy idő után anyja mellett Hajni is aggódni kezdett miatta, s egyik nap azt mondta :
- Te nagyon belefutottál valamibe, Eszterem! Nem tudom, szerelem-e, azt még kevésbé, hogy a srác érdemes-e rá, de azt látom, hogy emészted magad. Felejtsd el, hogy rokonok vagytok. Engedd, hogy félév múlva némi eséllyel induljon nálad. Csak azután dönts a továbbiakról.
- Nincs miről döntenem. Közeli rokon. Nagyapáink édestestvérek voltak. De mondjuk, ha teljesen elveszteném magam felett a kontrollt, s a házasság gondolatáig jutna a kapcsolatunk, össze se házasodhatnánk. Neked ezt tudnod kell!
Hajni elnevette magát.
- Peched van, Eszterem, mert valóban tudom! Még katolikus szertartást szerint is egybekelhetnétek. Az 1983-as új Kódex visszatért a római jogi fokszámításhoz, ott pedig a negyedik fok kizáróan csak az első unokatestvérek között állapít meg házassági akadályt. Elgondolásod szerint, második unokatestvérek vagytok.
- Az mindegy, ha egyszer az ember természetes ellenállásába ütközik. Nem akarom dramatizálni, de érzéseim szerint, vérrokonnal közelebbi kapcsolatba kerülni, hasonló a kannibalizmushoz… Brr!... Még a gondolatára is kiráz a hideg!
- Akkor ne gondolj rá!- mondta Hajni befelé sóhajtva, s mással folytatta. – Jó hírem van! Egy ismerősöm ismerőse felvette a kapcsolatot Lenkeiék városkájában az Illés nevű kollégával. Illés ismeri a családot, hajlandó segíteni.
- Szerinted, felhívhatom az úriembert ? Tudni fogja, hogy a nevemben kérték fel ?
- Úgy informáltak, de felírtam a közvetítő kolléga nevét. Hivatkozz rá rögtön. - mondta, s Eszter elé tett egy noteszlapot.
