Az érzelmek sodrásában
X/29
A hóesés már alábbhagyott, helyette erősen fújt a szél. Az autónál a reggeli asszonyok várták őket terjedelmes csomagjaikkal, s méltatlankodtak a hosszú várakozás miatt. Meglepődtek mindketten. Reggel szó sem volt arról, hogy Bálint haza is fuvarozza őket, de valamiképpen jogot formáltak rá. Bálint egyetlen szóval sem tiltakozott a jogtalan háborgás ellen, helyette elnéző mosollyal próbálta elhelyezni a sok csomagot. Az autóban is hallgatniuk kellett a nehezteléseket, hogy mennyire átfagytak a havas, hideg széltől a huzatos utcán, míg arra vártak, hogy végre előkerüljenek. Jósolgatták, hogy vége a karácsonyuknak, az ünnepekre ágynak esnek mindannyian.
Muhiné hozzátette még sértődött hangon:
- Így várjon szívességet az ember!
A többiek egymásra nézve bólogattak, mintha valóban bűnt követtek volna el ellenük. Eszter nyugtalanul mozdult a helyén, s noha nem volt természete a vitatkozás, most szívesen kifejtette volna, hogy a mondás helyesen úgy szól - Így várjon hálát az ember! Akkor szokás mondani, ha hálátlanságot tapasztalunk. S, nem akkor, ha éppen mi szorulunk másokra. A szívesség pedig jóindulat dolga, s nem valamiféle kötelezettség. Végül csak annyit mondott :
- Bálintot reggel egy árva szóval sem kérték, hogy bevásárlás után fuvarozza haza a társaságot.
Muhiné hangja újra felcsattant.
- Minek külön mondani, mikor tudjátok jól, hogy hétvégén csak esti busz van. Gondoltátok, majd addig fagyoskodunk valahol? Így is egy órát topogtunk, ha nem kettőt a cudar hidegbe, míg Hajniéknál szépen elvoltatok a meleg szobában. Gondotok meg egy se!
A többiek megint helyeseltek. Közben egyiküknek sem jutott eszébe, ha busszal utaznak be, eleve az esti busszal kell hazamenniük. Eszter nyelvén volt, hogy emlékezteti őket, aztán feladta, mint aki belátta, csak olaj volna a tűzre, annyira nincs belátás bennük.
Bálint tudta, hogy Eszter nehezen viseli az ilyenféle igazságtalanságot is, s beszédesen mosolygott rá, közben nyugtatta a régi, egyezményes jellel, - semmi baj, ne törődj vele, túléljük!
Az asszonyok nem foglalkoztak tovább velük, helyette nagy beszélgetésbe fogtak. Sorolták, ki milyen ajándékot vett gyereknek, unokának. Népes családjuk volt, s gazdag karácsony készülődött náluk, hosszú volt a lista. Eszter nem figyel oda, ha nem akar menekülni a bánattól. Most minden jobb volt, mint arra gondolni, amit Zoli tett. Hallgatta az asszonyokat. Egy idő után arról beszéltek, ki hogyan szabadul meg a kinőtt, vagy feleslegessé vált ruháktól, cipőktől. Általános gyakorlat volt náluk, hogy az összejött holmit időnként kivitték a kert végébe, gázolajjal meglocsolták, s meggyújtották. Esztert közelről érintette a téma, s megszólalt.
-Nem szabad elégetni azt, aminek a rászorulók még hasznát vehetnék. Főleg gyerekekre való, meleg holmit. Muhi néni, nekem adják, ha elmegyek érte ?- mondta kérő hangon.
Azokban az években még nem lehetett könnyűszerrel használt ruhához jutni, faluhelyen nem voltak turkálónak nevezett bálás üzletek, hírét sem hallották.
Az asszonyok nevettek, hangjukban visszautasítás volt, s Muhiné felelt.
- Minek az neked ? Csak nem a cigánygyerekeknek akarod, mert azoknak nem adjuk! Anyjuk megismeri, honnan való, aztán a nyakunkra járnak. Nem lehet megszabadulni tőlük. Egy darabot se, hogyisne!- mondta az eltökélt ember elutasító, megfellebbezhetetlen hangján.
Esztert nem lepte meg a válasz. Anyja is hasonlóképpen járt, a szomszédok, rokonok is. Ica nagynénje éppen a napokban panaszkodott Felesleges ruhaneműt odaadta az egyik sokgyerekes asszonynak, s a Dankó utcaiak úgy hozzájuk szoktak, hogy alig tudtak aztán megszabadulni tőlük. Talán azt gondolták, akik egyszer adtak, azok hamarabb könyörülnek újra. Asszonyok, gyerekek csoportosan mentek. Élelemért, meleg ruháért, cipőért könyörögtek jajveszékelőn, hogy hallgatni is rossz volt. Ha zárva találták a kiskaput, az utcáról kiabáltak be. Napokon át tartott az áldatlan állapot. Mikor végre feladták, úgy megszórták a házat mindenféle válogatott átokkal, hogy a babonásabb házbelieket kilelte a hideg.
Ácsfán nem volt nagy létszámú a cigányság. Néhány éve még putrikban éltek a falu szélén. A falu vezetése változtatni akart a helyzeten, s megyei segítséggel felépítették a Dankó utcai házakat. A putrikat lebontották. Csak félmegoldás volt. Mindennapi életet segítő víz kimaradt a házakból. Annál több volt belőle a lapályos területen. Nedvesebb évszakokban a Dankó utca valóságos sártengerré változott. A ragadós sár bekúszott a házakba, súlyosbítva az amúgy is egészségtelen körülményeket. Nem ez volt az egyetlen gond. Az utcában nagy volt a szegénység. Az utcabeli férfiak közül csak kevesen dolgoztak. Néhányan idénymunkát vállaltak a szövetkezetben, páran bejártak Tóvárra valamelyik üzembe. Ezek a családok egy idő után igyekeztek kijutni az utcából, újabb állami segítséggel máshol vettek házat, vagy valahol építkezésbe fogtak. A többiek tétlenségben várták sorsuk jobbrafordulását, s ezzel még lehetetlenebb helyzetbe sodorták népes családjukat. Az asszonyok kéregetésre kényszerültek. Valóban erőszakosak voltak, tény és való, hogy olykor elviselhetetlenül azok, de éhes, síró-rívó gyerekhadtól körülvéve, mi mást tehettek volna.
Eszter jó kapcsolatban volt Fodor Julival, a tanács mindenesével. Juli pedagógus végzettségű volt, de annak idején nem kapott állást az iskolában, s mivel mindenképpen a faluban akart maradni, a tanácsnál vállalt munkát. Aztán ott ragadt. A betegeskedő tanácselnök munkájának nagy részét Juli végezte, beleértve a szociális teendőket is. Eszterrel rendszeresen beszélgettek a faluban jelentkező gondokról. Sok idős, magára maradt ember élt a faluban, ellátásuk nem volt megoldott. Gondoskodásuknak köszönhetően a rászorulók néhány hónapja ebédet kaptak az iskola napközijéből. Így kerültek szóba a Dankó utcaiak is. Főképpen a gyerekek. Egyetlen Dankó utcai gyerek sem járt óvodába. Az iskolásokkal sem volt minden rendben. Juli többéves küzdelemmel elérte, hogy a nagyobb gyerekeket engedjék iskolába. De csak valamennyi ideig jártak. Azt sem folyamatosan. Akikben volt hajlandóság, meleg öltözet híján azok is otthon maradtak, amint bejöttek a hideg téli napok. Tarthatatlan volt ez a helyzet. Eszter éppen olyan elkötelezett volt, mint Juli, s nem nyugodhattak bele. Tudták, az óvoda, az iskola az első lépés ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű kis emberpalánták, egy napon majd magukra, környezetükre, s morális értékekre igényesebb felnőttekké váljanak.
Az egyik ilyen beszélgetésük alkalmával vetődött fel először a ruhagyűjtés gondolata. Egyetértettek abban, ha a nehéz körülmények között élő gyerekeket személyre szólón, rendszeresen ellátnák ruhafélével, s a tanács ingyen étkeztetné őket, kevés belátású szülőknek sem maradna hivatkozási alapjuk. Sikerrel járhat az akció, ha Julinak sikerül megszervezni a ruhák tisztítását is. Nyilvánvaló volt, hogy olyan házakban, ahol nincs vezetékes víz, kellő szándék esetén is nagyon nehéz tisztán tartani négy-öt, vagy még annál is több óvodába, iskolába való gyermeket.
Abban maradtak, Juli az új esztendő első napjaiban elfogadtatja a tervet a tanácson belül. Eszter közben meggyőzi iskolája igazgatóját, tőle várták a ruhatároló helyiség biztosítását. Bodrogi Dezső beleegyezése nélkül amúgy is nehezen ment volna, az igazgató jóváhagyása kellett mindenféle akció meghirdetéséhez az iskolában. Ha mindez együtt van, meg kell nyerni maguknak néhány embert, ami megint húzós munka lesz. Az iskolában, óvodában is ellenállásba ütközhetnek, nem mindenki fogadja megértéssel az igyekezetüket.
Eszter most kezdte belátni, keményebb fába vágták fejszéjüket, mint gondolták. Tudtak ugyan a faluban uralkodó szemléletről, de valahogy megfeledkeztek róla. Talán ezt az ellenállást lesz a legnehezebb leküzdeni, ha le lehet egyáltalán. Néhány pillanatra elcsüggedt, s gondolatban már-már veszni látta az ügyet, aztán mentő ötlete támadt: Úgy kell megoldani a gyűjtést, hogy elejét vegyék az ilyenféle elutasításnak. Már azt is tudta, hogyan. Hasonlóképpen megszervezik a közeli Bádogoson is a gyűjtést, s a két falu kicseréli a begyűjtött ruhaneműt. Akkor senkinek sem kell attól tartani, hogy az ismerős ruhadarabok elvezetnek az adakozókhoz, s miatta zaklatásoknak lesznek kitéve. Sürgősen megbeszéli Julival az új fejleményeket. Utána felhívja Bádogoson Kollár Rékát, évfolyamtársa volt a főiskolán, s tudja róla, hasonlóképpen elkötelezett.
Rékával évente néhányszor összefutott Tóváron, olyankor mindig beültek valahova egy kávéra, s beszélgetés közben meghányták-vetették falujuk gondját-baját is. Rékáék szerencsésebb helyzetben voltak. Akkurátus apja volt a tanácselnök, sok mindenben előbbre jártak. Komolyan remélte, hogy Réka jónak találja az ötletet, s meggyőzi hasznosságáról apját. De mielőtt bármit lépne, meg kell tudnia, az asszonyok ilyen feltételekkel hajlandók-e adakozni. Ha jómódjukban tekintélyes asszonyokat sikerül meggyőzni, követik majd mások is őket.
Megszólalt újra. Általában kerülte a demagóg, közhelyes mondatokat, de most nem válogathatott, mindenképpen meg kellett értetnie magát. Elismerte, hogy a ruhák, cipők nagy részét a Dankó utcai gyerekeknek szánja, hogy minél több apróság jusson el óvodába, iskolába. Magyarázta az érveit. Majd felfestett egy zaklatott jövőképet, ha minden marad a régiben. Nem sejtette, hogy évek múltán beigazolódik majd, ahol elmaradnak az erőfeszítések, vagy hamar feladták abban a tudatban, hogy az évszázados beidegződéseken úgysem lehetnek úrrá, a valóság messze túlszárnyalja majd az általa festett képet. Tartott kis szünetet, hogy a lassabban gondolkodó is megbirkózhasson a hallottakkal, majd elmondta a kigondolt megoldást. A döntést jó pedagógiai érzékkel az asszonyok jóindulatú, bölcs belátására bízta. Ezúttal nehezére esett így fogalmazni, hiszen eddig éppen a jóindulatú belátást hiányolta bennük. De hátha, mégis.
Az asszonyok hallgattak. Már Ácsfa határában jártak, feltűntek a faluszéli házak, s Eszterben egyre jobban fogyott a remény, mikor Muhiné végre megszólalt.
- Ha csak így nem ?!... De azt előre megmondom, rajtad is, Fodor Julin is elverjük a port, ha másképpen lesz! Igaz, asszonyok?
Eszter felelni akart, Bálint megelőzte.
-A lányokhoz számítson engem is, Muhi néni! Én fogom fuvarozni a holmit Bádogosra, onnan meg ide.
- Hát már neked sincs jobb dolgod ?!- nevetett az asszony, s vele nevettek a többiek.
Eszter jólesőn nyugtázta Bálint jelentkezését. Annak is örült, hogy jókor szólalt meg, de Bálint talán még többet tett azzal, amit akkor mondott, mikor megálltak a főtéren, s az asszonyok kezdtek kikecmeregni a kocsiból.
- Az ám, Muhi néni! Tetszett kérdezni, hogy Hajniék hazajönnek-e az ünnepekre. Nem jönnek. Hajninak van még ideje ugyan, de ikerbabákat vár, nagyon dagadnak a lábai. Tanácsosabb a kórház közelében maradni, főleg ilyen időjárás, s útviszonyok mellett. Szüleink mennek. Náluk töltik az ünnepeket.
Nagy szenzációt keltett az ikerbabák híre. Mellette az asszony értékelte az első kézből kapott értesülést. Mielőtt kiszálltak, magától mondta, az ünnepek után mindjárt összeszedi az unokák után kinőtt, vagy feleslegessé vált holmit, az új év első napjaiban mehetnek érte, hogy ne kerülgessék sokáig. A többiek is hasonlóképpen nyilatkoztak.
Eszter nem győzte köszönni. Bálintnak is hálás volt.
- Ügyes voltál, sokat segítettél! - mondta melegen, amint kettesben maradtak.
Bálint arcához hajolt köszönetül, búcsúzóul, s nyitotta volna a kocsi ajtaját.
- Ne szállj ki, hazaviszlek!- felelte Bálint valamiféle kedvetlenséggel a hangjában. Indított, s folytatta - Zolival kapcsolatban kell mondanom valamit. Eddig tépődtem, mondjam-e, mert Hajni biztosan agyoncsap, ha megtudja. Tulajdonképpen megértem a nővéremet. Szeret téged, Zolit kedveli, nem akarja, hogy boruljon a kapcsolatotok. De jogod tudni, hogy úgy nem történhetett a dolog, ahogy azt Hajni gondolja.
- Miért nem ?- kérdezte Eszter megbillenő hangon.
-Ha Zoli holt részeg volt, elzsibbadt tetőtől-talpig. Ha viszont annyira belelendült, ahogy a szédült nő dicsekedte, legfeljebb nyomás alatt volt, akkor pedig fel kellett ismernie a helyzetet.
Erre szokás mondani, az ilyen baráti őszinteséget nem köszöni meg az ember. Eszter szemét is elfutották a könnyek.
Bálint a tekintetét az ablak felé fordította, arcán olyan kifejezés ült, mint akit közelről, s fájdalmasan érint a téma. s mikor kis hallgatás után megszólalt, valamiféle megadás, beletörődés volt a hangjában.
- Nyugodj meg, a történtek ellenére is biztos lehetsz abban, hogy Zoli szeret téged.
- Akkor hogy tehette, hogy ?!
- Józanul nem tenne ilyet. Az alkohol vitte ebbe az irányba. Általában is többet iszik a megengedhetőnél. Be kellene fejeznie a piálást, mert nem lesz jó vége.
Eszter lelke fájt, most mégis Zoli védelmére kelt.
- Nem iszik. Ez kivétel volt.
- Akkor nem tudsz róla mindent. Mikor esténként eljön tőletek, útba ejti Miska bácsit. Többször láttam a kocsiját a vendéglő előtt. Egyik este átmentem, éppen konyakozott. Dupla gond, hogy utána simán beült a volán mögé.
Közben megérkeztek a ház elé, s Eszter nem mozdult. Boldogtalan arccal nézett maga elé. Bálint dühös mozdulattal ütött a kormányra, hangja is indulatról árulkodott.
- Én ostoba! Tetézem a bánatod, pedig nélkülem is kínpadon a lelked. De annyira szeretnélek megóvni mindentől, ami árthat, bánthat, félreviheti az életed.
- Tudom!- mondta Eszter, s nehéz sóhaj után folytatta - De rajtam most nem könnyű segíteni. Én magam sem értem, mi történik az életemmel. Teljesen összezavarodtam. Hiszen, ha valakiről, Zoliról tényleg el lehet mondani, hogy tettekkel is bizonyított... Most, mikor végre révbe érhetett volna, egy félreértett mozdulat miatt befekszik annak a nőnek az ágyába… Ezt képtelen vagyok megérteni!
- Ne tekintsd bölcselkedésnek, csak szerény meglátásnak. A férfiak általában másképpen élik meg ezeket a dolgokat, mint a nők. A nő minden kapcsolatába valamennyire beleadja a lelkét is. A férfiak közül csak kevesen élik át a szerelmet teljes lelkükkel, szívükkel. A többiek általában nem lelki síkon közelítenek. Szeretetük ettől még megalapozott lehet. Viszont, többségüket ez sem tartja vissza attól, hogy olykor lazára vegyék a formát. Néhány pohár ital után működni kezd a vadászösztön, s ha az alkalom úgy hozza, belemennek a kalandba. Aztán tovább lépnek, és elfelejtik az egészet. A történteket egy pillanatig sem élik meg hűtlenségnek. Nyugodt lélekkel térnek vissza komoly kapcsolatukba, amit szeretetük egy magasabb dimenzióba helyezett, amihez hitük szerint a futó kalandok nem érhetnek fel. Véleményem szerint Zoli is így gondolja. A nővel töltött, italtól mámoros éjszaka semmit sem változtatott a hozzád fűződő érzésein.
Eszter nem lett tőle boldogabb.
- Köszönöm, hogy igyekszel vigasztalni. Köszönöm a beavatást is.- mondta bánatos hangon, miközben kiszállt.
- De nem könnyítettem meg a dolgod.
- Nem! De legalább többet tudok a férfiakról.
- Rendben. Foglalkoztat még a hétfői utazás, hogy Zolival így alakult, mert szívesen elviszlek benneteket. A hó miatt ne nyugtalankodj. Hallgattam a rádiót, a megyén túl elfogadhatók az útviszonyok.
- Aranyos vagy, de nincs erőm a Bernát családdal találkozni. Minden ünnepen ott vannak nagyapáéknál. Anyát bántani fogja. Készült. Gondolom, csak telefonálunk.
- Ha mégis menni akartok, szólj! Akkor is, ha bármi gondod van. Előre mondom, Muhiékhoz is elviszlek, a többiekhez is. Hóban-fagyban nem engedlek kerékpárral cipekedni.
Eszter köszönte, s indult a kiskapu felé. Aztán visszalépett, mint akinek eszébe jutott valami.
- Ha az ünnepek alatt egyedül érzed magad, ugorj át. Bármikor. Ne várj külön meghívásra. Gyere nyugodtan. Gyere úgy, mint régen. Nem ígérhetem, hogy vidám társaság leszek, de azért majd igyekszem… - mondta, s megpróbált mosolyogni. Nem sikerült igazán. Bálint is hasonlóképpen mosolygott, s hangtalanul bólintott hozzá.
Tad Williams mondta:
„ Szinte soha nincs, hogy valaminek csak egyetlen oka legyen.”
X/30
Mariék megvárták Esztert az ebéddel. A tóvári útjáról csak annyit mondott, Zolival nem tudtak kibékülni, maga részéről lemondott az utazásról is. Mari szemét elfutották a könnyek. András meleg szavakkal vigasztalta, s azonnal felajánlotta segítségét. Még nem ismerte Marit eléggé, s kissé meglepte, hogy nem fogadta el.
Mari számára elképzelhetetlen volt, hogy kettesben autózzon egy „ idegen” férfival. Még akkor sem, ha megboldogult ura közeli rokona. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire irtózott mindenféle magyarázkodástól. Eszter nélkül akkor sem ment volna, ha rajtuk kívül mások is vannak az autóban.
Eszter örökölt valamennyit anyja természetéből. Ahogy hazafelé uralkodott magán, mert nem tartozott idegenekre a bánata, még Bálintra sem igazán, úgy tartózkodott attól, hogy András előtt beszéljen Zoli félrelépéséről, vagy inkább bűnéről, ahogy magában megélte. Még rosszkedvűnek sem akart mutatkozni előtte. Gyors kézmosás után leült az asztalhoz, hogy ne várakoztassa őket tovább, s igyekvő kedvességgel felelt, ha anyja, vagy András szólt hozzá. Mindehhez nagy lelkierőre volt szüksége. Hiszen már otthon volt, utat engedhetett volna a torkát fojtogató könnyeknek, most a helyzet elfogadhatóbb viselkedést kívánt tőle. De lélekben nem volt ott egészen. Tudatáig alig jutott el, hogy anyja meghívta Andrást az ünnepekre is, Barnával együtt töltsék náluk karácsony mindkét napját. András tréfásan kérdezte, nem tartanak attól, hogy a kosár miatt, amit a felajánlott fuvarért kapott, az ünnepek alatt felfalja az összes süteményt, mert ilyen édes-ízes elégtételben eddigi élete során még nem volt része.
Mari boldogan kacagott. Eszter erre eszmélt. Először hallotta így nevetni anyját. Olyan rosszul érintette, hogy majdnem elpattant benne a fegyelem. Csak nehezen bírta kivárni az ebéd végét, aztán rohant a szobájába, levágta magát a heverőjére, arcát a párnába fúrta, s zokogott, ahogy eddigi élete során még soha.
Hajni jó jósnak bizonyult. Eszter szentestén is megszenvedte a történteket. Nem hozott könnyebbséget az sem, ha Zoli bűnére gondolt, jobban tetézte szomorúságát. Anyjánál ott volt András egész este, s ragaszkodtak hozzá, hogy köztük legyen. Nem akart ünneprontó lenni, gyertyagyújtásra kiment.
Megálltak hármasban a fenyő előtt, s a karácsonyi ének alatt András titkon lopva megfogta Mari kezét. Nyilvánvaló volt, hogy komolyra fordult a kapcsolatuk. Esztert most mégsem ez foglalkoztatta. András mozdulatára felsírt benne a bánat: Zolival is így szerette volna, éppen így! S, úgy érezte, visszavonhatatlanul elveszett valami szép az életéből.
A következő percek még inkább igazolták. András kedves, meleg szavakkal átnyújtott egy betétkönyvet. Ötszázezer forint volt benne. Azokban az években még nagy pénz volt. Jóval több, mint amennyi önerő kellett a tóvári társasházban épülő lakásokhoz.
Mari az asztalt gyertyás, gyöngyös fenyőkoszorúval díszítette, s Andrástól kapott fehér orchideáit is feltette, mint aki nem tud betelni látásukkal. Valóban így volt. A virágok asszonyi életének boldog újrakezdését jelentették, András első szerelmes csókját.
Eszter leült az asztalhoz, s illendőségből evett néhány falatot, miközben befelé sírt. Most nem csak Zoli volt az oka. A betétkönyv is szorította szívét. András jeligének Nógrádi László nevét választotta, hogy ezzel is jelezze, fiatalon elhunyt édesapja nevében adja az önálló otthont megalapozó, tekintélyes összeget.
Eszter visszament a szobájába, s nem kapcsolta fel a villanyt. Az üvegajtón át beszűrődtek a fenyőfa színes fényei, s az ünnepi félhomályban sokáig ült könnyes arccal a fotelban. Édesapja járt a fejében. Tudta, nagyon örült a születésének, abban a pár napban, míg együtt voltak, dajkálta volna szüntelen. Most, huszonnégy év után András emberségéből, odaátról lélekben magához ölelte újra. Nem volt könnyű megélni a tudatát.
Aztán Zolira gondolt, a régi, kedves együttlétekre, s arra az órára, melyben bizonyossá vált, hogy baráti érzések helyét elfoglalta valami új, addig nem ismert boldogság. A gondolatnak megint sírás lett a vége.
