Az érzelmek sodrásában
X/23
Esztert az autóban is el-elfogta még a nevetés. Zolinak mesélte, a fiú túlzó bevásárlásában az volt a legmókásabb, hogy kettő darab zsemle helyett, amit Hajni a fasírt töltelékébe szánt, kettő darab kilós kenyeret vásárolt, mert a zsemle elfogyott. Gondolta, darab az darab.
Zoli arról beszélt, hogy Andris miképpen küszködött a parkolóban a három megtömött táskával. Kézben egyszerre nem tudta felvinni az első emeletre, mivel az egyiknek a füle elszakadt. Két táska fülét összekötötte a drága nyakkendőjével, hogy a vállára vehesse, a szakadt fülűt az ölébe fogta. Az meg sem fordult a fejében, hogy két úttal felviheti a három táskát minden gond nélkül.
Aztán a hóesésről, s a karácsonyi rokonlátogatásról beszélgettek. Zoli úgy látta, semmiképpen sem indulhatnak el a hosszú útra, ha továbbra is ebben a tempóban esik
-Az ácsfai úttal is gondok lesznek. A szél visszafújja a havat középre, nem győzöm kerülgetni az alakuló torlaszokat. Estére teljesen járhatatlan lesz…- mondta, s a maga csibész mosolygásával hozzátette- Ha nem tudok visszajönni a városba, akkor nincs más hátra, mint előre…Nálad kell aludnom! Mit szólsz hozzá?
Eszter évődőn nevetett.
-Csak ennyi ?! Más kívánságod nincs?
- Mondjuk, együtt reggelizünk… Hol is ?
Eszter már úgy nevetett, mint akit csiklandoznak.
-Mit szeretnél hallani, csibészke ?
Zolit tűzbe hozta. Bevágta a féket, s ültükben hevesen átölelte.
- Kicsi édes, igazán tudni akarod ?- súgta forró lehelettel, de válaszra nem várt, Eszter ajkához hajolt.
S, Zoli számára eljött a várva várt pillanat. Eszter elfogadta a csókját. Elfogadta úgy, ahogy az a nagykönyvben írva van. Úgy mondják, minden lány életében az első csók életre szóló élmény marad. Jöhetnek új, s új szerelmek, szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb csókok, de lelke a legelső csók emlékét örökre megőrzi.
Eszter is először élte át a varázslatos élményt. Szíve dörömbölni kezdett, elöntötte a forróság, mintha lobot vetett volna egész teste. Ettől az érzéstől megijedt. Finoman igyekezett ki Zoli karjaiból, s levegő után kapkodva mondta:
-Jaj, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről!
Zoli átfogta újra, most gyengéden ölelte. Közben babusgatta, cirógatta, mint aki elfogódottságában nehezen tud megszólalni.
-Édes, kicsi édes, csodálatos voltál!- mondta mégis, hangja remegett - Már alig mertem remélni, hogy megtörténik velünk. Iszonyúan féltem, hogy sohasem engedsz közelebb magadhoz. Megakadályoz benne annak a srácnak az emléke.
Esztert nem zaklatta fel Barna említése. Legszívesebben visszaszaladt volna Hajnihoz, hogy elmondja a jó hírt. Helyette magától simult Zoli karjaiba, s azt súgta:
-Attól már soha többé nem kell félned!
Megálltak még néhányszor az úton, noha a szaporodó hó erősen gátolta a kerekek munkáját, de nem törődtek vele. Nem tudtak betelni egymás közelségével. A boldogság édes érzése, mint a tüzes bor, megrészegítette őket. Később kissé megnyugodtak. Rákényszerültek, mert utol értek egy elakadt kocsit, öt utasa igyekezett kiássák a kocsit a szél által összehordott buckából. Zoli kiszállt segíteni, de nem volt rá szükség, csak a lapátját kérték el. Visszaült a kocsiba, s beszélgetni kezdtek. Zoli örömében tervezgetésbe fogott, úgy lendült bele, mint aki már régen várt az alkalomra, s sokszor átgondolta mondandóját. Elsőként a házasságkötést említette, mint aki tudja, megvan hozzá most már minden reménye. Aztán az önálló otthonukat hozta szóba. Szavaiból kitűnt, Tóváron szeretné elkezdeni közös életüket. Esztert váratlanul érte. Anyjához erősen ragaszkodott, a faluhoz, iskolájához, kis tanítványaihoz is. Harmadik éve tanította az osztályát, negyedik végéig akarta vinni őket, s nem csak szakmai megfontolásból. Szívéhez nőttek.
Mivel Zolival eddig nem beszéltek konkrétan a házasságkötésről, nem volt alkalma elmondani. Most megtette. Zoli mintha számított volna rá, szinte derűsen válaszolt.
- Gond egy sem! Ha Tóvár ellen nincs más kifogásod, naponta kiviszlek Ácsfára, este érted megyek. Viszont építkezni inkább a városban kellene. Már csak a jövőt illetően is. Inkább mi utazzunk naponta, mint a középiskolába került gyerekeink, nem ?!
Eszter elnevette magát.
-Nem szaladtál előre egy kicsit?
Zoli nem nevetett, megilletődötten felelt.
-Ami engem illet, a családalapításhoz boldogan fognék hozzá máris… Elérhetetlen álom egyelőre, ugye ?
Eszter megsimította Zoli arcát vigasztalón.
-Még egy kicsit legyél türelemmel, Zolikám!…- súgta, s gyorsan témát váltott.
Visszatért Zoli tóvári tervére. Kiderült, a tóvári központban építenek egy négyemeletes társasházat, vannak még benne szabad lakások. Zoli az anyagi vonatkozásokat is szóba hozta. Szomorkásan mondta, apjáéktól nem várhatnak komoly segítséget, Liliék miatt. Anyjáéknál is hasonló a helyzet. Jól állnak anyagilag, de mostohaapjáról mintázták a fösvénység szobrát. Így csak saját erejükre támaszkodhatnak. Ültükben jobban magához vonta Esztert, s azzal folytatta:
- Egy percig se nyugtalankodj! Ha kell, egyedül is megoldom. Van annyi megtakarításom, hogy az első részletet befizessem. Nyáron kell fizetni a másodikat, addigra összeszedem a pénzt. Munka mellett, az önvédelmi tanfolyamok mellé vállalok éjszakai vagyonőri szolgálatot. Viszonylag jól fizetik. Bármit elvállalok, amíg kettőnk közös otthona a cél.
Eszter meghatódva hallgatta. Zoli lelkesedése abból az önzetlen, áldozatot is felvállaló szeretetből fakadt, amit már megtapasztalt. Eddig nem tudta megfelelőn honorálni. Ez is múlt volt már. Átfogta Zoli nyakát, s csókot kínált köszönetül.
Zoli örömében visszaadta nemegyszer. Ezzel töltötték az időt egy darabig, s tovább is lefoglalja őket, de közben visszakapták a lapátot, s indulhattak. Míg az autó küzdött a hóval, Eszter a beszélgetésükön töprengett. Zolit szívesen nyugtatta volna azzal, hogy nem ilyen rossz az anyagi helyzetük. Anyjától számíthatnak valamennyi segítségre, ha szegény magához tér majd a sokkból, mert aligha fog örülni annak, hogy magára marad. De anyjával mindenképpen meg kell beszélnie először, addig nem hozhatja szóba. Ahogy azt sem, hogy Várhegyi Lóri, s Kori bácsiék ígérete szerint a nagyszülők hagyatékából számíthatnak anyja örökrészére. Csak türelmet kértek, míg értékesítenek valami balatoni ingatlant.
Arról viszont illett volna beszélnie, hogy neki magának nincs megtakarítása. Ami kevés volt, azt éppen most költötte el csizmákra. Az első két év keresetéből fedezte a kutatással kapcsolatos kiadásokat, az utóbbi hónapokban pedig segített néhány tanítványa nehéz helyzetben lévő családján. Az adakozásról most sem beszélt volna szívesen, s úgy döntött, egyelőre hallgat róla.
X/24
Hamarosan megérkeztek Ácsfára. Házuk előtt már nem látszott a reggeli hólapátolás nyoma. Felszaporodott égi áldástól Eszter alig tudta kinyitni a kocsi ajtaját. Szerencsére Hajninál felhúzta az új csizmáját, dobozába tette a félcipőt. Kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, hogy az ülésről kivegye a tekintélyes nejlontáskát, de olyan rosszul fogta meg, hogy tartalma kiborult a hóra. Köztük a két cipős doboz is. Zoli készségesen segített felszedni, s a gyermekcsizma láttán megkérdezte, karácsonyi ajándék valamelyik rokongyereknek, vagy csak megbízatás volt.
Eszter érezte, Zolival szemben már nem térhet ki az őszinte válasz elől. Amúgy sem volt természete a hazudozás, legfeljebb a dolgok elhallgatása, ha arra intették a körülmények, de most olyan erős volt benne az őszinteségre való késztetés, hogy nem volt választása, s még ott az út szélén átfogta Zoli nyakát. Zoli megpihentette arcán a tekintetét, majd hozzáhajolt, egyenként megcsókolta a szemeit, aztán csendes, komolyan mondta:
-Tudod ugye, hogy most egy ideig nem tudunk majd segíteni ?
Ezzel elmondta azt is, nem idegen tőle az együtt érző, segítő szándék, hogy megérti, amit tett.
-Szeretlek!- súgta Eszter határtalan örömmel.
Zoli válaszul megcsókolta. Eszter életében először nem törődött az utca kritikus szemével. Összefonódásuk után Zoli boldog nevetéssel felkapta, karjaiban vitte be az udvarba, fel a teraszra, s a bejárati ajtó előtt letette, hogy mindketten leverhessék magukról a havat.
Eszter amint földet ért, hangja csodálkozón csendült.
-Jé, mennyi lábnyom! Vendégek vannak.
- Remélem, nem ették meg az ebédünket!- súgta Zoli a maga tréfálkozós módján, s halkan összenevettek.
Az előszobában két idegen kabát volt, egy kalap, s két hótaposó csizma. A nappaliból férfihangok hallatszottak ki. Míg vetkőztek, Eszter súgva mondta:
-Hárman voltak. Árulkodik a vizes cipőnyom. Lehet, hogy Várhegyi Lóri bácsiék vannak itt ?
Okkal feltételezte. Lóri bácsi képeslapot írt Sopronból. Ott gyógykezeltette magát. Vele volt egy barátja is. Azt írta, jövet vagy menet elkanyarodnak Ácsfára.
- Akkor az ebédünknek annyi!- súgta vissza Zoli tréfás morózusan, ismerte Lóri bácsi legendás étvágyát.
Eszter halkan felnevetett, s nyúlt volna a kilincs után. Zoli visszatartotta néhány pillanatra, s a szívére vonta. Mozdulatában hangtalan kérdés volt, felvállalja-e nyíltan a rokonok előtt. Eszter értette.
-Gyere! – súgta látható örömmel, s megfogta a kezét.
A nappali ajtajának nyitására a vendégek felemelkedtek a fotelekből. Mari az étkezőasztalnál terített az ebédhez, nyugtalansága arcára volt írva. Elfúló hangon kiáltott Eszterék elé, mint aki tart a következő percektől.
- Gyertek, kislányom, gyertek!... Vendégeket kaptunk!
Eszter megtorpant a nyitott ajtóban. Arca bíborpirosba lobban, s zavarában elengedte Zoli kezét. Csak egy apró mozdulat volt, máskor s máshol jelentéktelen. Zolit a mozdulat szíven ütötte, s kezdte sejteni a vendégek kilétét.
Barna elhalványodva nézett rájuk. Látta örömtől sugárzó arccal, kéz a kézben mással azt a lányt, aki az elmúlt hónapokban kitöltötte minden gondolatát. Most mégsem a lányt nézte. Vetélytárs arcára tapadt a tekintete, mint aki onnan akarja leolvasni a magyarázatot. Zoli komoran, de nyugodtan állta a kutató tekintetet. Még abban a tudatban volt, hogy a fiú nem ellenfél, hiszen rokon. Csak Eszter mozdulata miatt sajgott a lelke. Az a mozdulat számára kétségessé tette az elmúlt boldog óra bizonyosságát.
Nógrádi András a maga kedélyes módján igyekezett feloldani a kínos pillanatokat. Közelebb ment örömtől sugárzó arccal, s nagy hangon mondta:
- Karomba, kishúgom! Hónapok óta várom, hogy megölelhesselek végre!
Eszter bágyadtan mosolygott, s hagyta, hogy a rokon jobbról-balról cuppanós csókot nyomjon az arcára. Mari akkor már mellettük topogott, s még inkább látszott rajta a nyugtalanság. A plébános távozása után Andrásékkal sok mindenről beszélgettek. Szóba került Eszter kórházbeli eltűnése is. Kénytelen volt elmondani az okát, s azt is, Eszter azóta igyekezett elfelejteni a fiút.
Zoliról óvatosan beszélt. Azt mondta, amennyire tudja, egyelőre csak jó barát. Tudta, Eszter majd Zolival toppan be. Mivel meghívta Andrásékat ebédre, elkerülhetetlen volt a találkozás. Lányával mindenképpen tudatni akarta, amit maga már tudott.
-Kislányom, András bátyád azt mondja, Barna nem rokon, hanem a néhai barátja fia, egyben keresztfia is. - mondta jajduló hangon.
Zoli arcából kiszaladt a vér. Eszter nem vette észre a változást. Maga már nyugodt volt, biztos önmagában, bizonyosabb az érzéseiben, mint eddig bármikor. Kétségnek legparányibb érzése sem volt benne.
A fiúhoz fordult.
- Szervusz!- mondta kedvesen- Örülök, hogy újra látlak!
- Én is örülök, hogy látlak…, - felelte Barna csendesen, mint aki már tisztában van azzal, hogy elkésett.
Eszter hátrafordult, hogy Zolit bemutassa a vendégeknek. Megdöbbenésére nem volt a háta mögött. Kapott a behajtott ajtóhoz, Zoli akkor csukta a bejárati ajtót.
-Zoli, gyere vissza!- kiáltott utána, s kifutott a teraszra papucsban, kabát nélkül, ahogy volt, s kiáltott újra. Zoli csak ment, mint a süket. Eszter kénytelen volt belegázolni a hóba papucsos lábával. Az autónál érte utol.
-Ne csacsiskodj, gyere vissza! Barna nem számít, mert téged szeretlek! Zolikám, már biztosan tudom, hogy így van. - mondta sírva-nevetve.
Zoli kinyitotta a kocsi ajtaját, s keserű hangon felelt.
- Nem tudod!... Nem!... Még nem!... Adok időt, és lehetősséget, hogy meggyőződj róla! Menj csak vissza, ismerd meg Barnát jobban, aztán döntsd el, hogy melyikünk a fontosabb. Nem akarok olyan társsal élni, aki rossz napjainkon azt gondolja majd, az a másik biztosan jobb lett volna.
Eszter még inkább megdöbbent.
- Nem fogom azt gondolni, mert szeretlek! Teljes szívemből, lelkemből szeretlek!... Felőlem Barna bármilyen lehet, nem érdekel!- mondta kívül-belül vacogva.
Zoli arcán bánat ült.
-Nem vagy ebben egészen biztos! Ne kezdj el újra tiltakozni, édes! Tudom, hogy mit beszélek. Elengedted a kezem, amikor megláttad… Elengedted!- mondta fojtott hangon.
Ezzel bevágta magát a kocsiba, s indított. Eszter megbántódva nézett a távolodó autó után.
-Féltékeny bolond!- kiáltotta aztán dühös könnyekkel, s a tehetetlenség érzésével. Alaposan átfagyva, papucsos lábával bokáig merülve a hóba, visszament a házba.
X/25
A nappaliban együtt érző csend fogadta. Eszter is hallgatott a történtekről, nem volt szándékában beszélni róla, de Barna kis idő után megszólalt.
- Most gondolod, az ördög hozott ide bennünket.
- Ne nyugtalankodj, mert nem gondolom! – felelte Eszter, s közben a kályhánál melengette zoknis lábait.
- De, ha fontos lett…- mondta Barna megbillenő hangon.
Eszter bocsánatkérőn nézett rá.
- Ne haragudj rám, hogy így alakult. Már tudod, hogy rokonnak hittelek. Számomra olyan akadály volt, hogy a találkozásunkat is el kellett felejtenem. Nem ment könnyen. De egy nap jött Zoli, és mostanra valóban fontos lett… Hallott rólad. Azt akarja, hogy nélküle tisztázzuk a helyzetet.
- Ezért rohant el.
- Ezért. Közben úgy viselkedett, mint akinek teljesen elment az esze!- mondta keserűen, s elhallgatott. Mikor újra megszólalt, igyekvőn kedves volt a hangja. -Azt viszont tényleg gondolom, hogy elhűl az ebédünk, miközben mindannyian éhen halunk. Anyukám, asztalhoz ülhetünk?
- Igen, persze!– rebbent Mari, s mozdult.
Leültek négyesben a szépen megterített étkezőasztalhoz. Eszter egy idő után meglepve látta, hogy anyja, s András között már kialakult valamiféle összhang, kellemes harmónia, ami magában oldotta a helyzetet. András közvetlen módon, Marikámnak szólította anyját. Míg anyja igyekezett mindenben a kedvét keresni, s olyan szíves szóval kínálgatta, ami önmagáért beszélt. Lassan megindult a vidámabb társalgás az asztal körül. Mire befejezték az étkezést, mintha Barna is beletörődött volna a helyzetbe, vagy csak törekedett rá, s pajtáskodó hangon beszélt. Egyszer csak azt mondta:
- Hoztam neked valamit. Kitalálod, hogy mi az?
- Csak nem a pici hordó?- kérdezte Eszter kis mosollyal.
- Mutasd a tenyeredet!- mondta a fiú, s Eszter kinyitott tenyerére tett egy kicsi remekművet.
A hordócska akkora volt, mint egy nagyobb tojás, ébenfaszínű, szabályos dongáit három bronzgyűrű fogta össze, s mindegyik dongán égetett szőlőfürtminta díszelgett. Mielőtt Eszter alaposabban megnézhette volna, Barna lekapta a tenyeréről, s feszültségről árulkodó hangon magyarázta, mutatta is, hogy a hordócska középen szétcsavarható, majd nyújtotta újra, s a keze remegett közben.
Eszternek komoly lelkifurdalása támadt.
-Barna tényleg ne haragudj rám! – mondta újra, s a két tenyere közé fogta a fiú hordócskát tartó kezét – Hidd el, rettenetesen bánt, hogy szomorúságot okoztam.
- Ne okold magad. Az én hibám. Számítanom kellett volna rá, mert benne volt a pakliban, de javíthatatlan álmodozó vagyok. A kis hordót fogadd el azért emlékbe, mert neked készítettem.
Eszter átvette, s puszival köszönte, vigasztalta vele a fiút, noha maga is rászorult volna a vigasztalásra. Nagyon nehezére esett most Zoli miatt illőn viselkedni. Legszívesebben magára zárta volna szobája ajtaját, hogy kisírja megbántottságát. Nem értette, Zoli hite hogy rendülhetett meg benne egy apró mozdulat miatt, mikor az autóban történtek után tudnia kellene, halál biztosan tudni, hogy a lelke felé fordult, s ezen az sem változtathat, hogy Barna nem rokon, mert elvesztette jelentőségét.
Tudta, Zoli most iszonyúan gyötrődik, s bár neheztelt rá, nyomasztotta mégis a gondolat. Elhatározta, reggel bemegy a városba a korai busszal. Zoli délelőtt szabad, elmegy hozzá az albérletébe. Megérteti vele, hogy féltékenységében túl nagy jelentőséget tulajdonít annak az apró mozdulatnak. Semmi köze sem volt az érzéseihez. Csupán a váratlan, zavarba hozó helyzetből adódott.
Anyja az üvegfal túloldalán mosogatáshoz látott, András utána ment, s halkan beszélgettek. Barnával a nappali foteljaiban ültek, a fiú a szokott lendületével mesélte az NDK-beli élményeit. András közben kétszer is kérte, hogy kicsit halkabban beszéljen, mert Marikával nem értik egymás szavát. Barna mindkétszer készségesen felelte, „ igen, keresztapám!” de nem vett vissza a hangerőből.
Eszter magában csóválta a fejét, s behívta a szobájába, folytassa ott az elbeszélést. Barna megdicsérte a szobát, aztán felfedezte a plüssmackó-gyűjteményt, s mint a bohókás gyermek, hangos örvendezésbe fogott. Egyenként örült minden darabnak, kézbe vette, megszemélyesítette őket, s mindegyikhez volt néhány kedves szava. Eszter kezdte hinni, hogy ez a sajátos attitűd varázsolta el az első találkozásuk idején. Most csupán kellemes hatással volt rá. Nem tudta kikerülni a gondolatot, önmagának köszönheti az elmúlt hónapok gyötrődését, mert engedte, hogy lelke túlértékelje a találkozásukat. Zoli szerelme kellett ahhoz, hogy a dolgok helyükre kerüljenek.
Miközben mindezt gondolta, Barna még mindig a maciknak örvendezett. Maga hozzálátott kipakolni a táskáját, a városban vásárolt néhány dolgot betette a szekrénybe. Csak a gyermekcsizmát hagyta az asztalon dobozostól, s egy zacskó szaloncukrot, amit majd a csomagba tesz, néhány fontos élelmiszer mellé. Délután folyamán el akart ugrani a rászoruló családhoz, abból az igazságból kiindulva, hogy aki gyorsan ad, kétszer ad.
Barna a macik után a kis csizmával kezdett foglalkozni. Kivette a dobozból, nézegette, s megkérdezte, kié lesz. Eszter mondta, hogy nehéz körülmények között élő tanítványának vette.
Barna felnevetett, majd elkomolyodva kérdezte:
-Sok rászoruló gyerek van az osztályodban ?
Ahogy mondani szokás, a jóindulatú ember mindig önmagából indul ki. Eszter is azt gondolta, Barna részvétből érdeklődik. Talán segítene is, főképpen így karácsony előtt, ha elmondja, hogy milyen nehéz körülmények között élő családhoz készül. Amint befejezte, Barna ítélkező megjegyzést tett az említett család származására. Eszter ellene volt minden általánosításnak. Főképpen, ha egy egész népcsoportot bélyegeznek meg, mert egy részük nem tudja, vagy nem akarja betartani a törvényes határokat. Neheztelés volt a hangjában, mikor felelt.
-Elhamarkodottnak tartom az ítéleted annak ellenére, hogy az anya valóban cigány származású. Az apa nem, mégis az apa hagyta el őket. Mindketten állami gondozottak voltak. Idekerültek a szövetkezethez, a tehenészetben dolgoztak. Albérletüket a szövetkezet fizette egy ideig. Úgy sem volt könnyű az életük, főképpen aztán, hogy jöttek a gyerekek. Az apa a negyedik gyermek születése után lelépett. Az anya azóta egyedül küzd szinte emberfeletti módon, hogy eltartsa, s megtarthassa a gyermekeit. Gyesen van, de mikor teheti, napszámba jár, mellette maga varrja a gyerekek ruháit, alakítja egyikről a másikra. A cipőket nem lehet házilag megoldani. Minap a kis tanítványom erősen sántítva jött iskolába. Kiderült, a régi csizmájának levált a talpa, s kisebb testvére két számmal rövidebb csizmáját húzta fel. Mire beért az iskolába, teljesen elnyomorodtak a kis ujjai.
-De van egy adakozó tanító nénije, így nem kell tovább sántikálnia! - mondta Barna olyan hangsúllyal, mint aki összegzi a hallottakat, s nevetve hozzátette - Tanító néni, ha így folytatod, ne lepődj meg, ha Zoli dupla lakatot tesz majd a családi kasszára. Helyében nekem is az volna az első dolgom. Ha gyarapodni akar az ember, nem foglalkozhat mások nyomorával. Mindenki küzdjön meg vele, ahogy tud. Magánügye.
Eszter megdöbbent. Jó emberismerőnek gondolta magát, s erről a kedvesnek, jóérzésűnek tartott fiúról még véletlenül sem feltételezte volna ezt a fajta hozzáállást. Gondolt mást is. A Teremtőnek magában hálát adott, hogy nem engedte belefutni abba zsákutcába, ami Barna mohóságával volt kikövezve, hanem időben Zoli felé fordította szívét.
Zolira sem neheztelt már. Igazságot kereső lelke belátta, Zolinak féltékeny sértődöttségében is igaza volt. Általában szükség van a tapasztalatokra, hogy tudja az ember, kiről mond le valójában. Tudta, neki nem volt rá szüksége. Arra viszont mindenképpen jó lesz a tapasztalat, hogy Zolit meggyőzze, hiteles hangon mondhassa : Barna semmilyen módon sem szólhat bele se a mostani, se későbbi életükbe, mert a lelkük fényévekre van egymástól.
