Titkok és tévedések
X/5
Faluhelyen felfigyelnek az idegenre. Azt is megjegyzik, ha autójával átutazóban megáll néhány percre a falu boltja előtt. Számtalan vigyázó tekintet kíséri további útját, kifelé megy a faluból, vagy más szándéka van.
Ácsfán az átlagosnál is nagyobb volt az érdeklődés, mivel zsákfalu volt, átutazó nem fordult elő. Ha valakinek mégis eszébe jutott volna, hogy a falun át folytassa útját, csak az erdőn keresztül, gyalogosan tehette, vagy az erdő szélén, kertek alján hosszan bandukolhatott, míg elérte a szántásokat. Ott sem talál olyan dűlőútra, ami a termelőszövetkezet tekintélyes majorságán túlra vezetne. Az ácsfaiaknak elhanyagolt erdejük volt, bővelkedett tüskés szederben. Eleinte csak az erdőszélen honolt, s onnan lopakodott a kertek alá, de tűzzel-vassal irtották, s kénytelen volt az erdőt választani. Egyre mélyebbre nyomult be, s olyan hegyes, karmos tüskéi voltak, hogy szúrásait harmadnap is fájlalta az arra tévedt, gyanútlan barangoló.
A helybeliek közül sokan ismertek olyan gyalogösvényt, melyen látogathatták a gombalelőhelyeket, vagy gallyat hoztak ki a szűkölködők. Mi tagadás, olyanok is akadtak szép számban, akik a vadnyúl miatt járták az elvadult erdőt finom nyúlpecsenye reményében, miközben azzal nyugtatták lelkiismeretüket, hogy a vadnyulak túlontúl elszaporodtak, s ha nem ritkítják naponta, hamar rákapnak a kerti gyümölcsfákra is.
A faluban egyik nap megjelent egy autós idegen. Negyven körüli férfi volt, s kiadó ház felől érdeklődött. Nem kelt szenzációt, ha nem teszi hozzá, hogy mindössze egy hónapra keres szállást. Egy egész házat, egy hónapra, s éppen Ácsfán. Akkoriban még nem volt gyakori a falusi túrizmus. Ácsfán talán nem is hallottak róla, s elképzelni sem tudták, mit akar éppen náluk, ahol semmi látnivaló.
Ácsfa amolyan átlagosnak mondható falu volt, de ezzel együtt kellemes benyomást tett a látogatóra. Kikövezett utcája kevés volt, viszont a házak előtt, s az udvarokban sok volt a virág, a járdák szélén szépen gondozott, fiatal gömbakácok sorakoztak. Legtöbb zsákfaluval ellentétben, Ácsfát elzártsága alig-alig akadályozta a mindennapi létezésben. Lakosság nagy része a termelőszövetkezetben dolgozott, többiek bejártak a húsz kilométerre lévő Tóvárra. Onnan naponta három buszjárat volt Ácsfára, reggel, kora délután, s este. A főutca a falu közepén kiszélesedett, s térré formálódott. Ott volt a tanácsháza, az iskola az óvodával, mellé épült a kétszintes pedagógusház, s az új egészségház. A tér másik oldalán volt a katolikus templom a plébániával, a református imaház, paplakkal, s a főtérinek nevezett vegyesbolt, mivel még két kisebb üzlet is volt a faluban. Az autóbusz a főtéren fordult meg. Idővel hozzáigazították a központi fekvésű terecskét. Közepén kerek virágágyást alakítottak ki, formás szökőkúttal, melyet a közeli artézi kút vize táplált. A főtér után folytatódott a főutca. Egyik oldalán volt a posta, mellette a kultúrház, benne kis mozi. Másik oldalon kapott helyet a rendőrőrs, s az utána lévő házban volt a vendéglő. Az ácsfai vendéglő valójában kocsma volt, de nem a közismert talponállóféle, hanem színvonalasabbak közül való. Talponálló is volt a faluban, messze esett a főtértől, amit a lakosok többsége helyeselt. A rend őrének kevés dolga akadt a szomszédos vendéglőben. Csak elvétve fordult elő duhajkodás. Nem véletlenül. A vendéglős, hatvan körül járó, joviális ember, esténként leült a söntéspult előtt lévő, erre a célra fenntartott, tekintélyes székre, s megszólaltatta tangóharmonikáját. Olyankor mindenki elhallgatott, hogy aztán csendes nótázásba fogjon. Az ácsfai vendéglős olyan gyönyörűségesen tudott játszani, olyan nagy művésze volt hangszerének, milyen kevés akad falusi körökben. Okkal lehetett volna a falu nevezetessége, de ilyesmi senkinek sem jutott eszébe, mikor azt kutatta, a farmernadrágos, autós idegent mi szél hozta falujukba. Sokan tudtak róla, hogy a főtéri vegyesboltban érdeklődött kiadó ház felől. A boltban nem kapott eligazítást, így autójával bejárta a falut, lassan haladt, nézelődve, majd a plébánia előtt leparkolt, s bement a paphoz.
Délben már az egész falu erről beszélt. Néhányan kettesével-hármasával várakoztak a vegyesbolt előtt, s figyelték a plébánia ablakait. Papjuk miatt aggódtak, mert a világban sok rossz történik manapság. Ki tudja meddig ácsorogtak volna, ha nem látják, hogy az idegen beáll autójával a plébánia udvarára, s a plébános személyesen zárja be utána a nagykaput.
Ettől valamelyest csillapodtak a kedélyek, de másnap, a vasárnapi misén többen voltak, mint rendesen. Mise után a templom előtt csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket: Az idegen a mise alatt végig ott ült az oltár mellett lévő vendégpadban, ahova addig csak papokat ültettek, ha valamilyen ünnepre érkeztek a faluba. Újabb talány volt, mert ezúttal sem volt papos külseje. Rövid ujjú selyeminget viselt, s vasaltnadrágot. A nyári ing nyaka nyitva volt, s jól látszott, hogy vékony, magányos aranylánc volt a nyakában. A csoportokban beszélgetők egyetértettek abban, hogy pap nem visel láncot kereszt nélkül. Se vékonyat, se vastagot. Viszont, mégiscsak ott ült a papok padjában. Imádkozott, énekelt is, mint aki jártas a liturgiában. Kikövetkeztették, hogy az éjszakát is a plébánián töltötte. Nem fért a fejükbe, akkor miért érdeklődött szállás után, miért járta be a falut nézelődve, mikor ott volt a szeme előtt a hatablakos plébánia. Lehetett ezen is csoportosan töprengeni egy ideig, s mi tagadás, az ácsfaiak igen élvezték az ilyen talányokat.
Eszter ezen a vasárnapon nem volt misén. Este későig olvasott, reggel elaludt, Mari sajnálta felébreszteni, s egymagában ment misére. Utána nem hozta szóba az idegent. Általában sem szeretett szenzációt kreálni a kisebb-nagyobb történésekből. Csendes természetével nem fért volna össze. Most más oka is volt a hallgatásra.
Fogadott testvére, Ica hazakísérte, ( nem volt babérlevele a vadashoz, belépett érte, ) s Eszternek nagy hangon mesélt az idegenről, s arról is, ki mit mondott, vagy gondolt róla.
Majd azzal folytatta :
-Bocsássa meg az Úr, de a plébános úr helyébe szigorúan ráparancsolnék arra, aki a vendégpadban ül, hogy szegje le a fejét, ne zavarja a lányokat, asszonyokat az ájtatoskodásban. Akkor az idegen se nézelődött volna annyit a fekete szemeivel!
Eszter felnevetett.
-Így megnézte, Ica néném ?
-Meg én, hallod! Ha már egyszer annyira nézelődött. Marink, te is láttad, ugye ?
Mari furcsa arccal felelt.
-Csak egyszer. Aztán nem nézegettem…- mondta valamiféle bánattal a hangjában, s elfordult.
Eszter intett a nagynénjének, hogy ne mondja tovább, annyira nyilvánvaló volt, hogy anyját bántja valami. Ica gyorsan másról kezdett beszélni. Sürgette a babérlevelet, mert nem készül el időre az ünnepi ebéd, pedig az ura már tegnap megnyúzta hozzá a két vadnyulat.
Mari odaadta. Még mindig bánat volt az arcán. Ica indult, de aztán megtorpant, mint aki ráébredt, hogy mi baja lehet Marinak. S, azt mondta :
-A testvérség miatt ne fájjon a fejed. Erzsink beszélt Zsuzsinkkal, Pistinkkel is. Úgy gondolják, ahogy én. Erzsink jó tanácsot adott neked, meg kell ismerkedni a régi rokonokkal. Már csak ez miatt a lyány miatt is, hátha szerencsésebb lesz, mint szegény apja után.
Mari szemét elfutotta a könny. Ura említése mindig felidézte benne a bánatot. Most különösen. A misén nagy megrázkódtatás érte. Az emlegetett idegen volt az oka, noha ártatlan volt benne. Ott ült valóban a vendégpadban. Eleinte nem foglalkozott vele, csak éppen megállapította. Férfit nem néz meg asszonyszemmel. Özvegysége óta nincs ilyen kívánsága. Nem tudna mást szeretni. Csak azt az egyet tudta. Az egyetlent. A soha nem felejthetőt.
A mise alatt az imakönyve fölé hajolt, elmélyült az imádságban, mikor Ica meglökte a könyökével. Felpillantott, s tekintete találkozott az idegen tekintetével. Csak egy pillanat volt, csak egy sóhajtásnyi, de úgy érte, mint a villámcsapás. Elzsibbadtak ültében a lábai. Az a tekintet, az a bogárfekete szempár az idegen arcában, az ura tekintete volt. Bénultan ült a helyén. Az idegen figyelme akkor már másfelé járt, mintha keresett volna valakit. Lehajtotta újra a fejét, s nem mert többet felpillantani. Nem volt ereje még egyszer szembenézni azzal a tekintettel.
Még mindig a történtek hatása alatt volt. Icának nem tudta hosszas szóval köszönni a jó hírt a testvérség miatt, ami után annyira vágyott. Csak megölelte, szinte magához szorította, s felsírt csendesen. Ica úgy válaszolt, ahogy Erzsi. Ne butáskodjon, testvérek maradnak, mi mások lehetnének. Ettől kicsit összeszedte magát, erőt vett zaklatott lelkén, s kikísérte a kapuig.
Eszter sóhajtva nézett utánuk. Megérezte, hogy anyja bánata valamiképpen összefügg apja emlékével. Talán valamilyen évfordulójuk volna, töprengett a kávéját kevergetve, s sorra vette, amit tudott. Megismerkedésüké nem lehet, az emlékezetes lakodalom ősszel volt. Februárban házasodtak össze. Apja májusban született, az sem lehet. Halála évfordulója január huszonötödikén van, egy héttel az ő születésnapja után. Névnapjáról augusztus nyolcadikán szoktak megemlékezni, apja azt a László napot tartotta életében. Az pedig még egy jó hónap.
Bárhogy törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy anyját mi bánthatja. Pedig nagyon szerette volna tudni, de rákérdezni nem akart. Ismerte. Ha magától nem mondja, akkor várni kell az alkalomra. Az viszont megnyugtató hír volt, hogy a Kocsis testvérségnek eszébe sem jutott hátat fordítani, s viszonylag elfogadhatón álltak a dologhoz. Kicsit zavarta ugyan, hogy leginkább az anyagiakon keresztül nézték, de gondolta, még mindig jobb, mintha neheztelésükkel akadályoznák a tervét.
X/6
Eszter vasárnap délután Hajnihoz készült. Általában csak ilyenkor tudtak hosszabb időre találkozni. Barátnője a közeli Tóváron, ügyvédi irodában dolgozott, naponta hazajárt, de mindig az esti busszal. Gyakran szombatonként is lefoglalta munkája, ügyfelei érdekében nem nézte a naptárt.
Tasi Hajnalkáról napjainkban azt mondanák, hogy szingli a javából. Eszternél nyolc évvel volt idősebb, már belépett a harmincas éveibe, s kezdődő ügyvédi pályáján máris sikeresnek mondták. Munkatársai, ellenfelei egyaránt elismerték gyors, logikus problémamegoldó képességét, s becsülendő munkabírását. Viszont némelyek rosszallón emlegették idealista beállítottságát.
Hajni komolyan törekedett arra, hogy egy-egy ügye kapcsán közelebb hozza a joghoz az igazságot, mivel szerinte nem mindig voltak összhangban. Mellette ragyogó fiatal nő volt. Természetes bronzvörös haja, hibátlan fehér bőre, s jó alakja vonzotta a tekinteteket.
Kívülállók szerint minden együtt volt ahhoz, hogy teljes életet éljen, s nem értették, miért utasít vissza minden közeledőt. Csak kevesen látnak bele a másik ember lelkébe, ismerik titkait, ahhoz közeli, igaz barátnak kell lenni. Eszter idővel ilyen barátnője volt Hajninak.
Eleinte Hajni öccsével barátkozott. Bálinttal osztálytársak voltak az általános iskolában, s tízesztendős koruktól ragaszkodó pajtások lettek. Vakációk idején is keresték egymás társaságát. Hol Bálint volt náluk, hol Eszter ment hozzájuk. Olyankor Hajnival is sokszor beszélgettek. Hajni akkor már egyetemista volt, s Eszternek jólesett, hogy szóba állt vele.
Nem csak beszélgettek, Hajni néha elvitte őket fagylaltozni, s egyszer elment hozzájuk is, megnézte a mackógyűjteményét. Később kapott tőle egy plüssmackót, Pestről hozta karácsony táján, amitől a mackó Eszter számára még kedvesebb lett.
Hajnival akkoriban még nem vált szorossá a barátságuk. Míg Bálinttal sokáig megmaradt. Nem puszta barátság volt, hanem olyan bensőséges kapcsolat, mely testvérek között is ritka. Bálint később messzi középiskolába került, Eszter a közeli Tóvárra járt gimnáziumba, de változatlanul tartották a kapcsolatot. Rendszeresen leveleztek, vakációk idején naponta találkoztak. Sok közös programjuk volt. Így indultak az egyetemi, főiskolás évek is. Nem Bálinton múlt, hogy másképpen folytatódtak. Eszter volt az oka. Akkoriban úgy érezte, bármilyen fájó lesz, be kell fejezniük a rendszeres kapcsolattartást. Abba a korba jutottak, mikor az ilyen bensőséges barátságok könnyen fordulnak szerelembe. Eszter nem akart ilyen módon beleszeretni Bálintba. Azt sem akarta, hogy a fiúval történjen hasonló. Bálint néhány hónappal fiatalabb volt, s Eszter érettebb fiút tudott csak elképzelni maga mellett. Ez valamiféle eltökéltség volt benne, felfogásából következő szilárd elhatározás.
Bálintnak őszintén megírta, s bármilyen kedvesen tette, a fiú belebetegedett. Eszternek nem volt tudomása róla. Számára úgy tűnt, Bálint a maga kedves, alkalmazkodó módján tudomásul vette. Hamarosan abbamaradt a levelezés, s azon a nyáron már elmaradtak a rendszeres találkozások is. Általában csak az utcán futottak össze. Eszter olyankor igyekezett könnyíteni döntése súlyán, a fiút mindig örömmel üdvözölte. Bálint valamivel visszafogottabb volt, de kedvessége megmaradt, csak szomorkás mosolya árulkodott. Eszter úgy gondolta, annyi évi szoros barátkozás után a szomorúság természetes folyamat, hiszen neki is nagyon hiányzott, de majd hamarosan túl lesznek rajta mindketten.
Hajnival csak évek múlva lettek igazán barátnők. Elmondhatták volna, barátságuk könnyek között született. Hajni akkor már ügyvédjelölt volt Tóváron. S, volt egy jóképű barátja. Eszter néhányszor látta őket együtt a városban. Úgy látta, nagy volt a szerelem köztük, mindig összekapaszkodva mutatkoztak.
Eszter egyik nap, ismét Tóváron járt, a szokott buszmegállóban várt az ácsfai buszra. A megállóban megállt egy autó csikorogva. Hajni barátja ugrott ki a kocsiból, feltépte a hátsó ajtót, s éktelen káromkodás közben Hajnit valósággal kirángatta a járműből, termetes táskáját szabályosan utána hajította, s veszett tempóban elrobogott. Megdöbbentő jelenet volt, s megrázó percek követték. Hajni úgy zokogott, mint akinek a szíve készült megszakadni. Eszter hirtelenében azt sem tudta, mit mondjon, mivel vigasztalja. Tehetetlenségében azt tette, amit együtt érző lelke diktált, magához ölelte, s vele sírt. Azokban a percekben szerencsére rajtuk kívül nem volt más falubeli a megállóban. Nem mentek haza a közben beérkező busszal. Hajni abban a kétségbeesett lelkiállapotban nem akart találkozni a szüleivel. Eszter nem tudta magára hagyni. Behúzódtak a közeli park fái közé, s az esti buszig együtt maradtak. Azóta ragaszkodtak egymáshoz. Leginkább Hajni járt hozzá, több volt a helyük, s zavartalanabbul tudtak beszélgetni. Hajni a szüleivel, s Bálinttal lakott a főtéri pedagógusház kétszobás lakásában. A szülök a kisebbik szobát foglalták el, a nagyobbat gipszkartonnal kettéosztották Hajninak, s Bálintnak, hogy legyen külön-külön kuckójuk. Nem is volt több annál. A bútorok miatt mozdulni is nehéz volt benne, mellette minden szó áthallatszott. Bálint az a kedves fiú maradt, aki volt, s bármennyire szerették Hajnival mindketten, titkaikba nem akarták beavatni. A barátnők telefonon gyakran beszélgettek. Általában Eszter hívta fel Hajnit a tóvári ügyvédi munkaközösségben, az iskolából, vagy a postáról, mivel Eszteréknek abban az időben még nem volt telefonjuk. Olyankor megbeszélték a legközelebbi találkozást, s az eltelt napok történéseit. Legutóbb Hajni említette, vasárnap délután várja hozzájuk, egyedül lesz. Szülei elutaznak, Bálint is kószál valamerre az országban, beszélgethetnek nyugodtan.
A misével kapcsolatosan emlegetett vasárnapon igen meleg volt, s Eszter szellősen öltözött. Ünnepnap szívesen viselte kedvenc halványkék, vékony anyagból készült, pántos, bő aljú nyári ruháját, azonos színű hajpánttal. Szerette, ha a haján lévő pánt harmonizált a ruhájával. Nyúlánksága miatt ritkán járt magas sarkú cipőben, ehhez a ruhához az illett jobban. Megfordult a fejében, aztán mégis lapos sarkú mellett döntött. Fehér, keskeny bőrpántokból font szandált választott, mintha megérezte volna, hogy futáshoz kell öltöznie. Megnézte magát gondosan a tükörben. Nem volt hiú, de szívesen volt elégedett, egyféle biztonságot adott. Szandálhoz illő táskát könnyed mozdulattal a vállára lendítette, divatos napszemüvegét a hajpánt fölé tolta. Gyakori szokása volt, hogy kéznél legyen, s indult.
Anyjának mindig szólt, mielőtt elment otthonról. Most a kertben talált rá, kardvirágokból hatalmas csokrot kötött éppen. A temetőbe készült. Eszter úgy ítélte meg, a délelőtti mise után tapasztalt, szomorú hangulatában nem szerencsés gondolat temetőt látogatni. Anyja az ebéd alatt is bánatos volt, noha igyekezett titkolni. Aki ismeri a másik minden rezdülését, az előtt nehéz titkolózni. Hajni várta, de most jobban nyugtalankodott anyja miatt.
-Kimegyek veled a temetőbe. Ma nem engedlek el egyedül! – mondta határozottan.
- Magamban szeretnék kimenni. Menj csak Hajnihoz nyugodtan.-
-Egyáltalán nem vagyok nyugodt. Látom, hogy bánt valami, a temető tetézni fogja.
- Tévedsz, kislányom! Édesapád közelsége mindig megnyugtat. Mondom, menj nyugodtan. Nem lesz semmi bajom. Majd visszafelé bemegyek Zsuzsinkhoz. Beszélnem kell vele is.
Eszter töprengőn nézte anyját. Milyen törékeny, s gyakran milyen védtelennek, bizonytalannak tűnik, de ha apjáról van szó, lélekben erőt mutat. Pedig huszonnégy esztendeje, hogy elvesztette. Milyen szerelem volt az, amiből ennyi erőt lehet meríteni, vagy csak ébren tartja magában az érzést? Ez is csak kapaszkodó volna, magára maradt ember kétségbe esett igyekezete, ahogy a fogadott testvéreihez ragaszkodik. Nem tudta eldönteni, s befele sóhajtva mondta :
- Most nem szívesen fogadok szót, anyukám! Legalább azt ígérd meg, hogy a temetőben nem sírsz.
Mari nem felelt. Összefogta a csokrot, szárát ügyesen körbetekerte vékony spárgával, s letette az esővízgyűjtő hordó fedelére. Megigazította laza kontyba tűzött, szép barna haját, s sóhajtott, mint aki azt szánja feleletnek. Eszter nem érte be vele.
-Ezt a választ nem fogadom el. Mondd szépen, hogy megígéred!
Mari elmosolyodott.
- Most tanító nénisen beszéltél.
Eszter elnevette magát.
-Nem volt szándékos. De megígéred, ugye, s be is tartod?!
Mari újra sóhajtott, s azt mondta :
- Tudod jól, csak azt ígérem meg, miről biztosan tudom, hogy betarthatom. Ma nem vagyok biztos benne. De ne aggódj, megnyugszom utána hamar. Menj hát nyugodtan. Elhervadnak a virágok, ha még sokáig beszélgetünk.
Eszter mosolyogva csóválta a fejét, csókot cuppantott anyja arcára, s beletörődőn elment.
Mari is készülődött. Általában szolidan öltözködött, de mindig volt benne valami megkapó harmónia. Rövid ujjú, halvány barackszínű selyemblúzt vett fel, szép kis kerek gallérja volt, s hozzá világosbarna nyersselyem szoknyát. Cipője, táskája sötétebb árnyalatú volt. Táskát Esztertől kapta Mária-napra. Ízlésének kicsit modern volt, de most jól jött a hosszú bőrpánt rajta. Vállára akaszthatta, könnyebb volt fogni a kardvirágból készült, meglehetősen nagy csokrot.
Szokottnál korában indult a temetőbe. Talán kesergő lelke sürgette, noha kora délután még néptelen volt a temető, lehangolóbb, főképpen meleg nyári napon, s nyugtalanítóbb a madárhangos csend. Az ura sírja a kis kápolna után volt, mindjárt mögötte, első sír abban a sorban. Sok éven át szerény fakeresztje volt, míg sikerült megcsináltatni a szép síremléket. Márvány állólapján a kereszt alatt, aranyozott betűkkel írták fel Nógrádi László nevét, s az örökre fájdalmas tényt, hogy mindössze huszonhat évet élhetett.
Az állólap két oldalán kővázák voltak, Mari mindkettőbe szánt virágot, ahogy Kocsis nevelőszülei sírjára is, azért kötött nagy csokrot, amit két kézzel sem volt egyszerű vinni. A csokortól alig látta lábai előtt az utat, a kis kápolna mellett meg is botlott kicsit a hepehupás járdán. Plébániának nem volt pénze betonozásra, a hívek már gyűjtöttek rá, mire bejön az esős idő, elkészülhet a járda, nem kell bokáig merülni a sárban, gondolta elégedetten.
Amint felpillantott, megtorpant, s felkiáltott. Az ura sírjánál ott állt az idegen. Kiáltásra a férfi hátrafordult, s kissé csodálkozón nézett. Aztán elmosolyodott, s igyekvő kedvességgel szólalt meg.
-Kézcsókom! Csak nem ijesztettem meg ?!
Mari nem felelt, csak állt. Állt, s nézett. A férfi megindult felé, s nyugtatón folytatta.
- Édes asszonyom, nehogy rossz szándékot lásson bennem! Plébános úr vendége vagyok. Talán tud róla, ha ott volt a reggeli misén. Rosszul van ?... Krétafehér az arca… Bocsánatot kérek, ha ennyire megijesztettem, Isten a tanúm, nem volt szándékomban!- mondta, s megtorpant közben tisztes távolságra.
Igyekezete hiábavaló volt. Mari hátrálni kezdett, közben kihullt kezéből a virág, leesett válláról a táska. A férfi most már nyugtalan hangon kérlelte, s újra megindult.
-Asszonyom, ne menjen el! Nagyon kérem, álljon meg!.., Jöjjön vissza, mindent megmagyarázok!
Beszélhetett. Közeledtére Mari sarkon fordult, s rohant, ahogy lábai bírták. Nagyot dörrent utána a becsapódó temetőkapu. A férfi lehajolt a virágért, feltette a legközelebbi sírra, aztán a táskát emelte fel, s indulni akart vele Mari után. Az utcáról hallatszó hangok megtorpanásra késztették.
- Mari mi van veled, kísértetet láttál ?!- rémüldözött egy idős asszonyhang.
Egy hasonló hang messzebbről kérdezte :
-Mi történt ? Csak nem kísértetet láttatok?
-- Csak a Mari! Most látta, éppen most!
-Szűzanyám, segíts!
Hirtelen többen is összeszaladhattak, zsibongás támadt. Egy újabb hang azt kérdezte :
-Ki látott kísértetet ?
- A Szabó Mari!
- Melyik Szabó ?
- A Kocsiséké. Ott rohan, ni!
- Zsuzsijuk felé rohan…- állapította meg valaki.
- Falfehér volt. Egy szót se tudott szólni!- mondta az első hang.
- Kísértet van a temetőnkbe! – kiabálták rémült hangok innen is, onnan is.
Az senkinek sem jutott eszébe, honnan tudnak a kísértetről, ha Szabó Mari egy szót sem tudott szólni. Aztán valaki, aki igencsak járatlan volt a kísértetek vélt világában, azt kiabálta:
- Szóljunk gyorsan a temetőcsősznek, hozza a vasvillát!
Egy jártasabb vitatta.
-Inkább a plébános úrnak szóljunk. Gyertyát kell gyújtani ilyenkor. Szentelt gyertyát. Azzal kell körbejárni a temetőt.
-Azt is, de vasvilla is kell!- állította az előző hang.
Közben senki sem nyitott be a temetőbe, csak a kapu előtt topogtak, s mintha egyre többen lettek volna. Már gyerekhangok is vegyültek a többi közé. Végül valakit elküldtek a temetőcsőszért, másvalakit a plébániára. Az idegen mindezt bosszúsan hallgatta, s nem csak az volt az oka, hogy akarata ellenére pánikot keltett. A párbeszédekből rádöbbent, hogy éppen azt az asszonyt riasztotta meg, akit a lányával együtt szeretne közelebbről megismerni. Akikhez tapintatosan akart közel jutni a következő napokban. Ezen a délutánon a lehető legrosszabbul alakultak hozzá a dolgok. Most aztán töprenghet, hogyan hozza helyre. Bosszúság mellé tolakodott egy másik érzés is, valamiféle elégedettség, bizonyosság. Igazolása a múltnak, hogy unokabátyja annak idején nem a káprázatnak engedett. Szabó Mari valóban kedves, s szép lány volt, akiért érdemes volt mindent feladni. Hiszen még ennyi év után is kifejezetten vonzó teremtés. Riadtságában is volt valami megkapó. Csak állt, s nézett. Közben olyan elárvultnak, védtelennek tűnt, mint a fénycsóvába került őzike. Talán még most is itt állna, ha beszédével, közeledtével nem riasztja el.
Gondolt volna mást is, de aztán észbe kapott. Nem maradhat tovább a temetőben, mert azok ott kint, nagyon szervezkedtek. Mari táskáját jól látható helyen, egy kiálló faágra akasztotta, s indult. Mivel a kijáraton át nem volt tanácsos távoznia, hátul keresett kiutat. Üggyel-bajjal megbontotta egyik helyen a drótkerítést, s az erdő felé sietve elhagyta a temetőt. Éppen az erdő felé, ahol még sohasem járt, s mit sem hallott a tüskés szeder bekerítőn terjeszkedő természetéről.
Mari közben eljutott Zsuzsiékhoz, berontott a kapun, az előszobaajtón, de onnan tovább már nem jutott. Elsötétült előtte a világ, s lábai összecsuklottak alatta. Zsuzsi a puffanásra szaladt ki. Jajveszékelve hívta a közelben lévő fiát, ketten bevitték a közelebbi szobába, feltették a heverőre. Zsuzsi vizes ruháért szaladt, dörzsölte vele Mari arcát, szíve tájékát, miközben rendelkezett.
- Palkó keltsd fel apádat, hozzatok orvost! Gyorsan, gyorsan!
Álmos arcú férfi jelent meg az ajtóban, alsónadrágban volt, s morózusan kérdezte a bajt. Zsuzsi válaszolt, az ura ingerülten tiltakozott.
- Nem ülök kocsiba! Láttad, hogy bort ittam az ebédhez. Jól tudod, a jogosítványom a kenyerünk. Balla meg utazik rám a nyúl miatt. A nyavalyás nem hitte el, hogy a kerekek alá szaladt, és semmi közöm a csapdákhoz. Ha meglát a kocsival, megállít, az biztos!
- Akkor majd Palkó!- rebbent Zsuzsi, s csupa aggodalom volt.
- Nem vezetett még eleget. Menjen biciklivel.
Mari közben magához tért, még fehér volt, s reszketett is, mint akit a hideg ráz, de tiltakozott.
- Nem kell orvos, jobban vagyok… Inkább haza szeretnék menni, csak egy kicsit pihenek még.
Zsuzsi nem faggatta, beérte a kívánságával, s újra az urához fordult.
- Így nem engedem el. Palkó hazaviszi. Vigyázni fog, lassan megy majd. Ugye, fiam ?!
A huszonéves fiú szaporán bólogatott, s közben alig várta, hogy beülhessen a kocsiba. Apja megadta magát.
- De aztán tényleg óvatosan vezess, mert letöröm a derekadat!- mondta, s eltűnt az ajtóból.
Ment a fiú is előhozni a kocsit. Amint kettesben maradtak, Zsuzsi elpityeredett. A három Kocsis lány között a legfiatalabb volt, Marival majdnem egyidős. Mindig közel álltak egymáshoz. Simogatón mondta:
- Úgy megijesztettél. Nagyot puffantál. Elszédültél ebben a melegben. Mondta Erzsink, hogy sokat nyugtalankodsz mostanában. Miattunk nem kellene. Menj el holnap az orvoshoz, Marink!
Mari nem felelt, felkelt a heverőről, s az arcához hajolt. Nem volt még jól, csak megnyugtatásul mondta. Valójában azt sem tudta, hogy jutott el hozzájuk. Temetőben történtek még mindig lidérces álomnak tűntek, de hessegette a gondolatát. Nem akart az idegenre gondolni. Lelkét most már nemcsak a tekintete gyilkolta, hanem mosolya is. Olyan volt, éppen olyan, mint Laci mosolya, sírt fel benne a bánat, s mielőbb haza akart jutni, hogy kisírhassa magából a fájdalmat.
Viktor Hugo mondta:
„ A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba, és gyakran tovább zöldül a szív romjain.”
X/7
Eszter ezekben a percekben már Hajni társaságában töltötte az időt. Barátnője mindenféléről mesélt, köztük legújabb hódolója viselt dolgairól. Az új munkatárs fiatal ügyvédjelölt volt, s a fiú saját bevallása szerint még nem volt komoly kapcsolata. Nem csodálkoztak rajta azok után, amit nap mint nap művelt. Vígjátékba illő, csetlő-botló figura volt, s Hajni iránti rajongása komikusnál komikusabb helyzetekbe sodorta. A minap is. Kedveskedésből igyekezett Hajnit megelőzni a kávéfőzésben, vitte aztán ragyogó arccal tálcán, s mikor odaért, megbotlott a semmiben, s Hajni ölébe borította a tűzforró kávét csészéstől.
-Gondolhatod, hirtelen azt sem tudtam, hogy szabaduljak meg a gőzölgő nadrágomtól! - mesélte Hajni nevetve, mint aki utólag csak a helyzet komikumát látja. - Ki kellett bújnom a nadrágból azonnal, ott helyben, az irodában. Így is bepirosodott a combom. Ott álltam aztán bugyiban. Andrist legszívesebben fejbe vertem volna, de szegény a nélkül is romokban hevert. Közben a két kollégánk fetrengett a röhögéstől. Az idétlenek azóta is cukkolnak. Kínálgatják a forró kávét, merthogy szívesen megnéznék a fehérnemű kollekcióm többi darabját is!
Eszter vele nevetett, aztán kedvesen mondta :
-Nagyon szeretem benned ezt a jókedvű hozzáállást!
Hajni beismerőn nevetett.
- Akkor nem voltam éppen jókedvemben. A csetlő-botló felbosszantott, de amit a két idétlen művelt, attól elszállt az agyam. A kávétól csöpögő nadrággal végigvertem rajtuk. Persze, azt is bugyiban. Erre még inkább röhögtek, szó szerint leestek a székről közben. Szerencse, hogy nem volt ügyfél a közelben, mert akkor óriás botrány van!... – mondta, s elhallgatott. Mikor folytatta, már nem látszott vidámnak. Öregebbnek is tűnt, mint annak előtte. Nehéz sóhaj után mondta. - Amúgy is rossz hetem volt. Gézáékba belefutottam kedden az áruház előtt. Családi bevásárláson voltak. Géza égő szemekkel bámult rám, miközben félig átesett a kisfián. Tudom, már ezerszer megbánta, amit velem tett, de sohasem fogja bevallani. Nem is teheti. Széle, hossza egy neje megint babát vár. Három év alatt három gyerek. De lehet még akárhány. Apósék kövér pénztárcája elbírja.
Eszter értette, s megfogta a kezét. Összekulcsolódtak az ujjaik, s hallgattak. Hajni nagyon szerette azt a fiút. Hitte, hogy Géza is őszintén szereti. Házasságról beszélt, közös jövőről. Hajni ebben a boldog tudatban élt hónapokon át, addig a bizonyos napig. Akkor tudta meg, hogy babájuk lesz, s örömtől repesve megmondta. Csókot várt. Boldog tervezgetést. Helyette az élettől irtózatos pofont kapott. Géza felbőszült. Hallani sem akart gyerekről, vagy házasságról. Magánkívül üvöltötte, hogy nála komolyan csak olyan lány jöhet számításba, akinek legalább lakása van, mert egy életen át nem gürcöl a rohadt lakásért. S, Hajnitól még abban az órában megszabadult, a szó szoros értelmében. Hajninak akkor nem csak a szíve készült megszakadni. Néhány nap múlva spontán elvetélt. A lelke azóta sem tudott meggyógyulni, s csak a Teremtő tudja, megnyugszik-e valaha.
Hajni megszólalt újra.
- Látod, időközben nekem is összejött a lakás ára, lassan a kocsié is, nem kellett hozzá egy egész élet. Nem fájna annyira, ha a baba túléli. Ősszel már óvodába menne …- mondta, s könnyekbe fúlt a hangja.
Eszter magához ölelte, mint azon a bizonyos napon. Fájt a szíve érte, s aggódott miatta. Évről-évre várta, hogy oldódik a bánata, de semmi sem változott. Majd megveszi a lakást, s magányosan él benne, mert nem tud az emlékeitől szabadulni. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, hogy ne így teljen el fiatalsága, egy számító, semmirekellő alak miatt.
A vasárnap délutáni utca csendjét szokatlan zaj zavarta meg. Hajni szobája az erkélyre nyílt. Kitekintettek, s egymásra nevettek. Idős asszonyokból valóságos népgyűlés volt a plébánia előtt, akadt köztük néhány gyerek is. Izgatottan zsongott a tömeg.
Eszter aggódón mondta :
- Csak nem a plébános úrral történt valami ? Mondják, befogadta a nagy feltűnést keltett idegent.
Kimentek az erkélyre. A plébánia a tér túloldalán volt. Az asszonyok csak egymás közt beszéltek, mint akik várnak valamire, mindössze egy-egy szó jutott el a pedagógusházig
–Valami más bajuk van…- vélte Hajni - Mintha a temetőt emlegetnék. Egyébként, te láttad már a fazont ?!
- Még nem volt hozzá szerencsém.
- Elbliccelted a misét, Eszterem! A papok padjában ült. Imádkozott, énekelt rendesen, de kizárt, hogy pap volna. Nagyon is világi. Az este átugrottam a vendéglőbe üdítőért. Miska bácsi játszott éppen, kicsit leültem. A fazon besétált, s gint rendelt tonikkal.
- Hány éves lehet?
- Negyven körüli. Értelmes fazonnak látszik. Sokat elmond róla a megjelenése is. A misén vasaltnadrág, selyeming, s felvállalt hitélet. Miska bácsinál márkás farmer, s egy városi vagány magabiztossága. Mielőtt jöttél, láttam elmenni valahova. Megint düftin volt, mint aki szolid teadélutánra indult.
Eszternek támadt egy ötlete.
- Nincs kedved közelebbről is megismerkedni vele?- kérdezte kis mosollyal.
Hajni átlátott rajta, s nevetett.
- Kerítőkém állítsd le magad, mielőtt még akcióba lendülnél! Tudod jól, nem ismerkedem. Csak azért néztem meg, mert idegen. És, ott ült előttem, szemem látóterében. - mondta, s figyelt újra.
Eszter is ezt tette. A plébános kijött az egybegyűltekhez, hirtelen támadt csendben hangja betöltötte a teret.
- Kedves híveim, csillapodjatok! A temetőben bármit láttatok, az ellen imádság kell, nem vasvilla. Pista gyerekkel megüzentem, várlak benneteket a litánián. Teremtő Istenünkhöz együtt imádkozunk majd, hogy szabadítson meg a Gonosztól bennünket. Kérjük, tisztítsa meg lelkünket, s gondolatainkat, hogy félelmünkben ne lássunk ott is ártó szellemeket, ahol nincsenek.
Balla rendőr éppen akkor ért oda a kerékpárján. Sebtében öltözhetett, nem volt begombolva a zubbonya, tányérsapkája ferdén állt a fején. Körzeti megbízotthoz illő eréllyel intézkedett, valósággal dörrent a hangja.
- Mi van itt, asszonyok ?... Mi ez a csoportosulás ?
A plébános válaszolt.
- A temetőben valamitől megijedtek, azt beszéljük meg.
- Kísértettől!- sipította egy öregasszony.
- Mi a nehézségtől ?! Julcsa néném ne beszéljen bolondokat, világos nappal nincsenek kísértetek. Nem tudják, hogy azok csak éjfélkor járnak, napvilágnál soha?- mondta Balla teljes meggyőződéssel a hangjában.
A plébános hátrasimította ősz haját, mint aki szívesen tiltakozna az ilyenféle felvilágosítás ellen, de ha akar, se jut szóhoz, mert többen is kiabálni kezdtek.
- De Szabó Mari látta!
- Az Eszter tanító néni anyja!- toldotta meg egy gyerekhang, hogy ő is szerepeljen.
- Akkor az ott is volt!– sipította újra a Julcsa néninek nevezett asszony, s bizonyságul hozzátette - Megnémította szegényt a kísértet!
Eszter elhalványodott.
- Megéreztem, hogy ma valami baj lesz !- mondta ideges hangon, s fordult, rohant.
Hajni ment volna vele, de kérte, maradjon, egyedül gyorsabban hazaér, ami azt jelentette, hogy futva fogja megtenni az utat, s máris kettesével vette a lépcsőket.
Mari a szobájában volt, vizes ruhával borogatta sírástól bedagadt szemeit, s összerezzent a kicsapódó ajtó hangjára.
- Anyukám, mi van veled ?!- rebbent hozzá Eszter, s valóban tartott attól, hogy nem fog beszélni, ahogy gyermekkorában egyszer már megtörtént vele.
Mari csendesen felelt.
- Nyugodj meg, már jól vagyok!
- De rengeteget sírtál!
- Okom volt rá, kislányom!
- Azt beszélik, hogy kísértetet láttál…- mondta Eszter bizonytalan hangon, mert maga nem hitt az ilyesmiben. De nem tudta, anyját mi zaklathatta fel ennyire, mit látott, mit nézhetett félre.
Mari rácsodálkozott.
- Beszélik ?! Ki beszéli ?
- A fél falu ott van a plébánia előtt. Többen is állították. Mi történt, anyukám ?
Mari fájdalmasat sóhajtott.
-Ó, dehogy volt az kísértet! De inkább az lett volna. Eleven ember volt édesapád szemeivel, mosolyával.
Eszter befele sóhajtott.
- Annyi év telt el azóta, anyukám! Csalhat az emlékezet.
Mari szomorú mosollyal nézett rá.
- Azt gondolod, kislányom, az ember elfelejtheti valaha is azt, akit mélyen, őszintén szeretett? Pontosan emlékszem édesapád arcára, még a hangjára is.
- Kiben fedezted fel a hasonlóságot?! - kérdezte Eszter, noha kezdte sejteni, így is folytatta- Csak nem az idegenben ?
Mari a két tenyerébe temette arcát, s felsírt újra.
- Benne! Isten megbüntetett vele. De miért büntet, miért ?! Hiszen Ő tudja legjobban, hogy mennyit szenvedtem eddig is édesapád elvesztése miatt. Elém hozza eleven szemekkel, mosolygásával ?!
- Merő véletlen az ilyen hasonlóság!- vigasztalta Eszter, miközben megtelt a szeme könnyel.
- Nem hiszek az ilyen véletlenekben. Tekintete már a misén szíven ütött. Most ott találtam édesapád sírjánál. Mikor megláttam, nagyot jajdultam. Megfordult, s rám mosolygott. Édesapád volt teljesen. Kiment belőlem minden erő. Futni, rohanni szerettem volna, de a lábaimat alig tudtam emelni. Eddig csak lidérces álmomban történt velem ilyen. Ébren rettenetesebb. Iszonyú. Ellenségemnek se kívánom. Azt sem tudom, hogy jutottam el Zsuzsinkig, náluk meg összeestem. Palkó hozott haza.
Eszter leült mellé, s miközben tűnődőn simogatta a karját, egyszerre megvilágosodott előtte a dolog. Olyan egyszerű volt, annyira kézenfekvő a magyarázat, hogy nem is értette, anyjának miért nem jutott eszébe még a templomban.
Szinte vidáman mondta:
-Van magyarázat a történtekre, édes-drága anyukám! Az idegen apa rokona! Mégpedig közeli rokonnak kell lenni, ha ennyire hasonlítanak.
Mari a könnyeit törölgetve felelt.
- Nem segít rajtam!
- De igen!- felelte Eszter határozottan, noha tudta, hogy a tekintet, a mosoly továbbra is fájdítja majd anyja szívét, de azt akarta, hogy könnyebb legyen a súlya - Segít, ha belátod, hogy nem Isten büntetése. Mindössze furcsa rokonlátogatásról lehet szó. Kíváncsi lett ránk. Idejött, s a plébános úrhoz szállásolta be magát, mert valamilyen okból nem akart egyből beállítani hozzánk!
- Még szerencse! - mondta Mari sóhajtva, de már nyugodtabbnak tűnt.
Eszter úgy vélte, anyjának segített a gondolat. Őt magát is vigasztalta. Keserűen gondolt arra évek óta, hogy apja családját nem érdekli a létezése. Most felbukkant egy rokon, az első a Nógrádi családból, aki érdeklődik irántuk. Az órájára nézett, s mozdult is hozzá.
- A litánia előtt el kell szaladnom a plébános úrhoz, helyre kell tennünk ezt a kísértet históriát. Beszélek a titokzatos rokonnal is, ha már visszament a plébániára. Kíváncsi lettem rá.
- El ne hozd! – kiáltotta Mari tiltakozón, feltámadt félelemmel, de aztán enyhült valamennyit, mert hozzátette kérő, erőtlen hangon - Ma véletlenül se, Esztikém!… Majd talán holnap, vagy holnapután, ha csakugyan rokon, és találkozni akar.
- Rendben, anyukám! Lesz rá elég idő, mert azt mondják, egy hónapra jött.
Mari nem felelt, csak magában fohászkodott, hogy ezúttal tévedjen a lánya, s az Isten mielőbb vigye el innen az idegent. Nem sejtette, hogy félig már teljesült a kívánsága.
