Az érzelmek sodrásában
X/42
A párok pánikszerűen menekültek az asztalok közé. Eszter az anyjához sietett. Mari kényszerű, furcsa fogságában a várhatónál bátrabban viselkedett, csak boldogtalanul súgta:
- Egész évben rólunk fognak beszélni!
Most azt sem vigasztalta volna, ha sejti, hogy András kiállása láttán néhány reménytelenül magányos nő szívesen cserélt volna helyet vele, s Nagy Klára lélekben már besárgult az irigységtől.
- Annyi baj legyen!- súgta vissza Eszter legyintőn, mint akinek már minden mindegy. Nem sejtette, hogy ezen az estén adnak még több okot is arra, hogy az ácsfaiak sokáig emlegessék őket.
András hangja most már egyértelműn fenyegető volt.
- Engedd el, vagy ütök!
Közben néhányan bizonytalankodón megjelentek az elnök mögött, mint akiknek kötelező kiállni, de kevés kedvvel, s bátorsággal teszik. Köztük volt a cingár főkönyvelő is, sápadt, ijedt arccal.
Bálint határozottan viselkedett. Nyíltan, félreérthetetlenül András mellé állt. Nem akármilyen cselekedet volt saját főnökével szembefordulni. Eszter megsimogatta érte a tekintetével.
Arra ocsúdott, hogy Zoli is András mellé lépett, olyanféle testtartásban állt meg, mint aki arra készül, hogy néhány szakszerű, jól irányzott rúgással bírja jobb belátásra az italos, elképesztőn makacs embert.
Nem volt szükség a segítségükre. Nagy Zsiga felmérte az erőviszonyokat, s gyorsan meggondolta magát. Elengedte végre Mari kezét. Mari nem úszta meg ennyivel. Az elnök az arcába csikorogta:
- Ki vagy rúgva!
Aztán Bálinthoz fordult.
-Te is, te barom!- mondta úgy, mint aki szívesebben ütne.
Bálint felnevetett.
-Meggondolod te azt holnapra!
Alighanem okkal mondta, mert Nagy Zsiga csak halk káromkodással felelt, s elrobogott a konyhába vezető csapóajtó felé. Mentek a vendéglő dolgozói is, sietett utánuk a szövetkezet főkönyvelője, még mindig feltűnően sápadt volt.
András kézfogással köszönte Bálintnak, s Zolinak a karakán pártfogást. Megindultak vissza az asztalokhoz. Eszter pár lépést Zoli mellett tett meg. Zoli ugyanazzal a komor, keserű arccal hallgatott, ahogy a poharába beletaláló italt nézte.
Eszter legszívesebben rákiáltott volna, hogy ne játssza újra a sértődöttet, mert a nélkül is éppen elég van a rovásán. Helyette halk nehezteléssel szólalt meg.
- Vártalak a táncba!
- Nem úgy tűnt!- felelte Zoli zordan.
Egymásra néztek. Zoli szemében szívet szorító, kiáltó bánat volt. Eszter hitetlenkedőn kérdezte:
-Csak nem vagy féltékeny Bálintra ?!
-Láttam, amit láttam! - felelte Zoli fojtott hangon.
- Hogy te milyen csacsi vagy!
Feleletet nem kapott. Zoli otthagyta, s elment a helyére. Lettit hívta mindjárt, s rendelt még egy tüzes konyakot. Aztán hozzátette, hogy legyen dupla.
- Ez egyszerűen borzasztó!- mondta Eszter nyílt keserűséggel, amint leült az asztalukhoz.- Zolin megint kitört a féltékenység. Változatosság kedvéért most Bálint miatt, mert együtt táncoltunk. Bálintra féltékeny, éppen Bálintra, mintha nem tudná, hogy gyerekkori barátok vagyunk. Tetejében nagyon komolyan gondolja. Iszik, kesereg. Még mindig úgy viselkedik, mintha kicserélték volna.
- Menjünk haza, András!- indítványozta Mari- Látod, Eszter is csak kesereg.
- Látom, hogyne látnám, hogy Zoli se könnyíti meg a helyzetünket, de ahogyan mondani szoktuk, még nem ért véget a nap! Ami pedig azt illeti, nem szabad most hazamennünk. Csak magunknak ártanánk vele. Gyávaságnak ítélnék. Megfutamodásnak. Az olyan embereken pedig bátrabban köszörülik a nyelvüket.
- Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mikor érzem, hogy mindenki minket néz! - mondta Mari úgy, mint akiből teljesen elfogyott a kritikus percekben mutatott bátorság.
- Dehogy néznek, Marikám! Van jobb dolguk is. Ha mégis gondolod, éjfél után elmehetünk. Addig pedig részt veszünk a közös programokban. Jól érezzük magunkat akkor is, ha kicsit sem tisztelt elnök urat megüti a guta miatta!
Bálint nem fűzött észrevételt sem Eszter, sem András szavaihoz. Kényelmesen hátradőlt a székén, s Zolit figyelte. Éppen rálátott. Nézte, ahogy felhajtotta a dupla konyakot, aztán a boroskancsóból töltött magának, s szinte egy hajtásra azt is utána küldte, majd töltött újra. Vöröset ivott, míg asztaltársasága előtt fehérbor volt a kancsókban, s jóval ritkábban emelgették poharaikat. Bálint megállapította magában, hogy Zoli meglepőn jól bírja az italt, lehangoltságon kívül nem látott mást rajta. Mégis valamiféle elégtételt érzett, s gondolatban beszélt hozzá :" Öreg, ha Eszternek köszönhető jó sorsoddal sem tudsz élni, akkor vajon mit teszel majd, ha az a magasságos, könyörületes Úristen meghallgatja végre mindennapi imádságom?!"
Mivel senki sem olvashat a sors könyvében, nem sejtette, hogy egy napon majd őszinte szívvel megbánja ezt a gondolatát.
X/43
A vendéglői program szerint kilenctől tizenegyig harmonikaszó, tánc, utána Szív küldi-t hirdettek. Majd tizenegytől éjfélig közös televíziózást, a kabaré műsor javának megtekintését. Éjfélkor a televízión keresztül, az országgal együtt köszöntik az új esztendőt. Majd hajnalig tánc, melyhez a helybeli lakodalmas banda biztosítja a zenét.
- Elkezdik a Szív küldi-t!- örvendezett Kismagdi izgő-mozgó jókedvében. Valóban. Letti a söntéspult mögött notesszal, s tollal fogadta a jelentkezőket. Bálint is, Dávid is beállt a sorba, majd Barna is követte őket.
Miska elfoglalta helyét újra a székében, s felhangzott megint a gyönyörűséges harmonikaszó. Miska bácsiról tudott volt, először mindig hallgatót játszott, megboldogult felesége, Annuska emlékére. Így csillapította lelke bánatát. Maga sohasem dalolt, de azt szívesen vette, ha vendégei dalolgattak. Ahogy most is. Törzsvendégek közül sokan ismerték a nóta szövegét is, de azt talán csak kevesen tudták, hogy egykoron Gárdonyi Géza írta. S, dalolták visszafogottan, halkan, ahogy az alkalomhoz illett.
„ Annuska, lelkem! Szeretsz-e engem? Szeretsz-e engem, szép kökényvirág? Ne nézz se jobbra, ne nézz se balra. Ne nézd, hogy mit mond az irigy világ! Annuska, lelkem, csókolj meg engem, csókolj meg, ha a szívecskéd szeret. Ne nézz se jobbra, ne nézz se balra, csak hunyd be, hunyd be, szép kökény szemed. Annuska, lelkem! Ölelj meg engem! Ha észre is vesz az édes anyád. Ne nézz se jobbra, ne nézz se balra, mintha a nyakkendőm igazítanád.”
Amint befejeződött a nóta, Miska még improvizált kicsit levezetőnek. Letti beszüntette a nótarendelést, nagyapja mögött rákönyökölt a söntéspultra, dekoltázsát még inkább közszemlére téve adta az instrukciókat, hogy mikor melyik nóta következzen, s bejelentette az első Szív küldi számot.
Szebbnél szebb nóták jöttek sorra, nevek és üzenetek kapcsolódtak hozzá. Némelyik nyílt szerelmi vallomás volt, míg mások rejtélyes üzeneteket kaptak, melyet csak az érthetett, akinek szólt. A nóta viszont mindenkié volt. Letti az egyik ilyen alkalommal azt mondta :
-Most egy messzire való lány figyeljen, mert a nóta neki szól! Aki küldi, azt reméli, találkozásuknak az új esztendőben is lesz folytatása.
Kismagdiban nem volt kétség, boldogan mosolygott, s kislányos zavarában lesütötte tekintetét, így várta a nótát. Dávid árulkodó, elégedett mosollyal nyugtázta. Kismagdinak küldött nóta azt mondta:
„ Olyan szépnek látlak téged, mint egy nyíló rózsát. Ezért küldi szívem néked, szívből ezt a nótát. Ha te kincsem, mindörökre hű maradnál hozzám, én az igaz boldogságot lábad elé hoznám...”
András is, mások is dalolták, csak éppen Dávid nem. Kismagdi mégis elvarázsoltan nézett a fiúra, érdemeiből semmit sem vont le, hogy nóta közben úgy hallgatott, mint Heltai Jenő fogadalmat tett, néma leventéje.
Eszter elnyomott egy mosolyt, noha nem volt amúgy mosolygós kedvében. Szeme sarkából Zolit figyelte, s egyre nyugtalanabb lett attól, amit látott. Zoli előtt a kétliteres üvegkancsóban már alig volt a borból, egyedül itta meg, nem beszélve a konyakokról. Éppen keseregni akart anyjának miatta, de Letti hangja közbeszólt.
- Eszter figyelj, két nótát is kapsz! Az elsőt Barna küldi, a második nóta titokzatos küldője kézcsókját küldi, s az a kívánsága, fogadd a nótát szóról szóra!
Eszter meglepődött. Érthetetlen volt számára mindkét nótaküldő szándéka. Barnára tekintett kérdőn, a fiú nem indokolt, hajlandóságot sem mutatott rá, csak torzan mosolygott.
A második nóta küldőjének kilétéről sejtése sem volt. Zoli aligha lehetett, nem vallott volna rá. Köztük lévő feszültség még kevésbé tette valószínűvé, de nem is látta elmozdulni az asztaltól.
Miska már játszott, megint bevezette a nótát néhány taktussal, András közben okulva az előbbiekből, azt mondta, Eszternek közösen dalolnak. Bálint mindjárt bólintott. Együtt dalolt velük a vendégsereg, az orgonavirágos tavasz éjszakákról, mikor a boldogtalan lélek a múltat keresve, szerelemről ábrándozik.
Eszter megbocsátón, kedvesen nézett Barnára, de kicsit csóválta a fejét közben, mint aki azt mondja, " már túl kellett volna tenni magad a történteken, hiszen időközben más lánynál is megfordult a lelked."
Következett a másik nóta, melyet Eszternek szóról-szóra úgy kellett volna értelmeznie küldője kívánsága szerint, ahogy a nóta mondja. Ezt a nótát kevesen dalolták. Nem véletlenül. Sándor Jenő szívszorítón szép nótája évtizedekkel előbb született, a fiatalság nemigen találkozhatott vele. Hacsak szerelmi bánatában nem akadt rá valahol, s megjegyezte magának, mert a nótával együtt dobbant a szíve.
„ Imádság már az is, ha szemedbe nézek, könyörögve kérdem : mért lettél a végzet ? Mért hideg a szíved, forró nyári este ? Mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve ? Könnyeim utánad miért is peregnek? Ilyen bánatosan, ilyen halálosan miért is szeretlek?”
Eszter elnyílt szemmel hallgatta. Aztán valami megérzéstől vezérelve Bálintra nézett. Abban a pillanatban tudta, kitől kapta a nótát.
- Miért küldted éppen ezt ?- kérdezte kis nehezteléssel, mint akinek egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy személyes oka lehet rá.
Bálint arcán volt valami nyugtalanító kifejezés, aztán változott az arca, s kesernyés mosollyal mondta:
- Gondoltam, ha Zolin újra kitört a féltékenység, legyen rá valami oka is.
- Előbb Barna, most meg te! Ne tegyétek ezt velem!- nevetett fel Eszter tiltakozón.
Aztán összerezzent. Zoli hatalmasat ütött tenyerével maga elé az asztalra, hogy ugráltak a poharak, s odakiáltott Lettinek.
- Várj a következő bejelentéssel!...-mondta, majd Miskához fordult, s már csendesebben folytatta- Miska bácsi, játszd el nekem - Petúr dalát!
Letti nem vette jó néven a közbeszólást még a tóvári berkekben közismert, s közkedvelt sportembertől sem. Mivel természeténél fogva kissé lazán állt műsorközlői feladatához is, jó hangosan megjegyezte:
- Indulatodban se muszáj csapkodni az asztalt, bajnok! Vezesd le inkább a tatamin. Azért még elismerést is kapsz!
- Bocsánat!- mondta Zoli bebizonyítva, hogy ilyen helyzetben sem feledkezik meg az elemi udvariasságról.
A terem szinte elcsendesedett. Miska elmosolyodott, módfelett kedvelte Zolit, s játszani kezdte az első akkordokat. Zoli felállt kezében teli pohárral, s kellemes hangja betöltötte a termet.
-„ Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd, S, az üdvösségedet könnyelmün tépi szét, Hazug szemében hord mosolyt, és átkozott könnyűt, S, míg ez szívedbe vágyat olt, az égő sebet üt…”
Mire a dalban eljutott addig, hogy „ gondold meg és igyál, örökké a világ sem áll,…” már nem egyedül dalolt. A férfiak sorra álltak fel az asztaloknál hasonló módon, kiengedték hangjukat is, mintha mindnek egyszerre támadt volna sürgős felpanaszolni valója. Innen-onnan nevető, vagy méltatlankodó női hangok kísérték a férfiak különös produkcióját.
Mire véget ért a dal, felhangosították a televíziót a kabaréműsor miatt.
Esztert nem érdekelte a kabaré. Elfoglalták gondolatai. Már sehol sem volt a mérlegelő fontolgatás. Úgy érezte, cselekednie kell, mielőtt Zoli teljesen leissza magát. Amint végiggondolta, felpattant a helyéről, s indult. Mariék csak akkor vették észre, mikor már ott volt. Eszter nyilvánvaló szándékkal rátette Zoli itallal teli borospoharára a tenyerét, s hangja határozottan csendült.
- Elég volt! Ne igyál többet!
- Mert ?!- kérdezte Zoli, s felemelkedett. Nézték egymást. Egymás szemébe néztek. Eszter szája szélén remegett a sírás, s igen halkan mondta:
- Mert végleg elrontasz mindent.
- Hát, nincs még vége ?- kérdezte Zoli fátyolos hangon.
- Nem tudom. De azt igen, hogy biztosan vége lesz, ha megiszod ezt a pohár bort. Végleg vége lesz!
Zoli mélyet sóhajtott, mint aki nagy-nagy nyomás alól szabadult, de hangja neheztelő volt.
- Ezek szerint úgy gondolod, hogy részeg vagyok?!
- Ma este rengeteget ittál. Petúr dalával csak azt bizonyítottad, hogy ebben az állapotban nem tudsz helyes döntéseket hozni. Ahogy ok nélkül rád tört már megint a féltékenység is.
- Nem ok nélkül! Bálint tánc közben végig a szívére ölelt.
-Hogy szokás karolni azt, akivel ilyen táncot táncol az ember, ennyire szűk helyen ?!
- Láttam az arcát, kicsi édes!- mondta annyi keserűséggel, hogy Eszter fellázadt.
- Te vagy keserű, akkor én mit mondjak?! Petúr dalát érezted jogosnak, jellemzőnek arra, ami köztünk van, mikor te vétkeztél?! Szerencsétlen, véletlen mozdulatom miatt, eddigi kapcsolatunk legszebb órája után hagytál faképnél sértődésből, burkolt féltékenységből. Még azon az éjszakán kikötöttél más ágyában. Most Bálint miatt sértődsz. Pedig pontosan tudod, Bálint a barátom kisiskolás korom óta. Olyan, mint egy testvér. Együtt érez velem örömben, bánatban. Tudta, mennyire rosszulesik, hogy hiába várlak. Bántotta, hogy bánkódom. Ha láttál az arcán valamit egyáltalán, csak az együttérzést láthattad!
- És a nóta ?! Tőle kaptad, a fejem teszem rá!
- El is vesztenéd mindjárt, mert az a nóta valójában neked szólt. Bálint azt mondta, ha már féltékenykedsz, legyen rá valami okod is. Büntetés volt. Bőven rászolgáltál.
- Hogy azt a!- nevetett fel Zoli dühösen, s hozzátette, mint aki megadta magát- Rendben van, akkor ezt hagyjuk!
Esztert most nem lehetett egykönnyen megbékíteni.
-Ne hagyjuk! Alaptalanul gyanúsítottál, miközben magadnak nagyvonalúan megbocsátottad a bűnöd!
- Nem bocsátottam meg, és soha nem is fogom!... Esküszöm mindenre, ami szent, hogy ezerszer megbántam, irgalmatlanul megbántam, hogy bódult fejjel, esze ment módjára, jégre vittem a boldogságunkat!- mondta Zoli, s őszinte megbánásról tanúskodott megrendült hangja.
Eszter szemében megremegett a fény.
- Elhinném, boldogan elhinném, ha nem ennyi ital után mondod!- felelte, s teleszaladt könnyel a szeme.
Zoli gyönyörködőn nézte. Olyanféle öröm volt a szemében, mint mikor valaki túljut a mély szakadék fölött himbálózó, már-már leszakadni készülő, ingatag hídon. Szinte ujjongott a lelke annak tudatában, hogy van még remény. Nem érte be ennyivel, megjelent szája körül az a csibész mosoly is, amit Eszter már jól ismert, s most nem értette az okát. Hangja sem volt már komoly, vagy megilletődött. Éppen ellenkezőleg. Tréfálkozó, bolondozó módon szólalt meg, mint akinek esze ágában sincs titkolni, hogy hirtelen nagyon jó kedve támadt.
- Itt, és most, mindenki előtt, - legyen az hölgy, vagy úr, aki inkább bennünket figyel, mint ezt a félresikerült kabaréműsort, vagy a mellette ülő párja szemét, esetleg helyette, feltételezve, de meg nem engedve, más úr vagy hölgy köti le figyelmét, nem beszélve Letti dekoratív dekoltázsáról, vagyis - legelőször előtted, szívem édes kicsi boldogsága, és a tisztelt, igen nagyra becsült érdeklődők előtt, ezennel leteszem az ünnepélyes esküt arra, hogy ebből az italból, ami ebben a kancsóban van, életem végéig egy kortyot sem iszom többet, ha te édes, úgy akarod! – mondta, miközben szívére tette az egyik kezét, míg a másikat esküre emelte.
Eszter szeme még mindig szomorú volt. Most nem tudta értékelni Zoli humorát.
- Áh! Nem beszélsz komolyan!- mondta keserűen.
Zoli keze lehanyatlott.
- Mert ennyi ital után nem lehet hinni nekem, hiszen úgysem tudom, hogy mit beszélek?!
- Sajnos, ezt kell gondolnom.
- Szeretnék kérni tőled valamit… - mondta Zoli, s most nem volt az arcán a csibész mosoly. Komor, keserű volt az arca újra. Aki figyelte őket, s csendes hangjukat nem halhatta a felerősített televízió hangjától, a teremben ülők zsongásától, arcuk változásából is köveztethetett arra, hogy éppen hol, merre tartanak az egymáshoz vezető úton. Mari is ezt tette. Lányáékról nem tudta levenni tekintetét. Viszonylag közel voltak, mégsem lehetett érteni egyetlen szavukat sem. Olyannak tűntek, mint akik csak beszélgetnek. Lánya változatlanul szomorú volt, míg Zoli hol ilyen, hol olyan, s rengeteget beszélt. Ez kicsit elbizonytalanította abban a feltevésében, hogy a fiú részeg. Sok italos emberrel találkozott már a mindennapi élet során, de mindnek botladozott a nyelve, vagy viselkedése árulkodott arról, hogy többet ivott a megengedhetőnél. Zolinál nem tapasztalt hasonlót. Mondta Andrásnak. András felnevetett, s azt felelte, ha Zoli esze elment attól, ami a kancsóban van, aligha jön vissza többé. Mari sejteni vélte a rejtélyes mondat értelmét.
- Nagy betyár ez a fiú!- mondta maga is elmosolyodva.
- Inkább az legyen, mint mulya!- felelte András, s neheztelő pillantást küldött keresztfia felé. A fiú félig háttal ült, s a kabaréműsort figyelte elmélyülten, miközben Kismagdiék takarásban csókolóztak a háta mögött.
András mosolygott a bajsza alatt, s Marit közelebb vonta magához. Mari nyugtalan maradt a lánya miatt, s rebbenő aggodalommal kérdezte:
- Mit gondolsz, kibékülnek?
- Úgy nézem, még ebben az évben!
Zoli nem lehetett biztos benne, mert kissé sápadt volt, hosszúnak találta Eszter hallgatását.
-Rendben, mondjad!- szólalt meg Eszter végre, mint aki először alaposan meghányta-vetette magában a dolgot.
- Szeretném, ha ezt az utolsó pohár italt megosztanád velem annak jeléül, hogy legalább holnapig bízol abban, hogy emlékezni fogok minden szóra, amit most beszélünk.
Eszter tétovázott néhány pillanatig, hol a pohárra, hol Zoli arcára nézett, aztán sóhajtott.
- Jól van! Legyen meg a kívánságod.
Zoli felemelte a poharat, s udvarias mozdulattal felkínálta az italt. Eszter elvette a kezéből, s ivott egy kortyot. Zolira kapta a tekintetét, majd a pohárra, s feltűnő gyorsasággal ivott még egy-két kortyot, mint aki meg akar győződni arról, hogy jól érzi, amit érez. Aztán valósággal lecsapta a poharat az asztalra, s hirtelen támadt indulatában két ököllel ment Zoli mellének.
- Te csaló csibész! Egész este bohóckodtál, málnaszörppel borzoltad az idegeimet?! Tudtad, hogy nem fogom tétlenül nézni sokáig, ide csalhatsz vele. Hogy merted ezt megtenni velem?! – kiabálta, megfeledkezve arról, hogy hol van.
Nagy sikert aratott. A fél terem feléjük fordult, s jobban nevettek, mint a kabarén. Zoli is nevetett, harsányan, jókedvűen, s úgy fogta le, hogy közben magához ölelhesse. Mikor Eszter csillapodott végre, még inkább magához szorította, s hozzáborulva sírta-súgta:
- Édes, kicsi édes, nem tudok élni nélküled!
Ebben a pillanatban véget ért a kabaréműsor, s a képernyőn megjelent az óra. A terem elcsendesedett. A televízió képernyőjén az óramutató lassú méltósággal járta körbe a búcsúzó esztendő utolsó perceit.
