Titkok és tévedések
X/3
Ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez. A Kocsis házaspár elhalálozása óta csupán néhány esztendő telt el. S, lám, életükben szigorúan őrzött titok nem volt titok többé. Szabó Mari megismerte kis-kori múltját, árvasága történetét. Kezébe vehette hajdani anyakönyvi kivonatának másolatát, szülei hasonlóan fontos okiratait. Egykori újságból kimásolt fényképüket. Nézte őket, álmaiból ismerős arcukat, s magyarázatot kapott kísértő álmaira. Sírva-nevetve ismételgette valódi nevét, ujjai közben önkéntelenül simogatták a fényképet. Tűnődőn hallgatott aztán sokáig, mint aki elrévedt a múltban, eltűnt emlékeit keresve. Mikor megszólalt, elérzékenyült újra, noha lányának csak annyit mondott:
- Nagyon formázod édesanyámat!
„Édesanya” Hirtelen futott nyelvére a név, s megszorította szívét. Ahogy az a felismerés is, hogy valahol mélyen mindig is benne élt. Megint rászorult lánya vigasztalására, mint azon az emlékezetes délutánon. Ennél több nem történt. Szabó Mari megtalálta kis-kori önmagát, s beérte ennyivel. Könnyei felszáradtak, s visszatalált régi nyugalmához. Azt gondolta lemondáshoz szokott módján, : akiket valaha szeretett, a sírból nem lehet visszahozni. Ahogy az akkori élete is félbeszakadt azon a rettenetes júliusi napon. Nem mehet vissza a múltba, mert nincs hova visszamenni. Életének az a szakasza végleg lezárult. Számot vetett mostani életével is. Már ahhoz a családhoz tartozott, ahol szeretetben, tisztes szegénységben felcseperedett. Legnehezebb időkben sem tettek különbséget közte, s saját gyermekeik között. Mikor férjhez ment, ugyanúgy segítették, mint a többieket. Akkor is mellette álltak, mikor párnapos gyermekkel tragikus módon egyik napról a másikra, alig húszévesen özvegyen maradt.
Az ura messzi városba való volt. Egyik barátja odanősült a faluba, a lakodalomban ismerkedtek meg. Megszerették egymást, s hamarosan összeházasodtak. Az ura a megyei útjavítóknál kapott munkát. Sokat volt távol, járták a megye útjait, hol erre, hol arra érte őket az este. Csak vasárnaponként, meg ünnepeken volt otthon, s Eszter születésekor pár napot. Szabadságot vett ki, hogy mellettük lehessen. Boldog napok voltak. Az ura nem tudott betelni a pici lány látásával. Dajkálta volna szüntelen, mint aki érzi, mindössze ennyi apai örömöt kapott az élettől. Amint visszament, még azon a napon, egy meghibásodott munkagép az árokba vitte, s maga alá temette. Azonnal meghalt. Mikor halálhírét vette, úgy érezte, nem éli túl, de ott volt néhány napos gyermekük, s erőt kellett venni magán. Nagyon nehéz volt, noha addigi élete tanította tűrésre, de az iszonyú bánatba nem lehetett belenyugodni. Mellett nyomasztotta a gond is. Jövedelem nélkül maradt.
Az ura szülei jómódú iparosemberek voltak, de kezdettől ellenezték a házasságukat. Laci elvitte bemutatni a szüleinek, s a lelketlen emberek nyíltan megmondták, kívül tágasabb. Nem szegény parasztlányt szántak a fiuknak, aki napszámban keresi a kenyerét. Nem vettek részt az esküvőn sem. Unokájukra sem voltak kíváncsiak. A temetésen ott voltak ugyan, fényes autóval jöttek, nagy koszorút hoztak, de hozzájuk egy szót sem szóltak. Az sem érdekelte őket, az unokájukkal mi lesz most már, apa nélkül hogy fog felcseperedni. Elmentek a nélkül, hogy a pici lányra egy pillantást vetettek volna.
A szegénység maradt. A temetés elvitte a megtakarított pénzt. Nem tudta fizetni a házbért. Nevelőszülei újra segítettek. Visszaköltözhetett a családi házba. Az urának volt biztosítása. Vállalata fizette a gépkezelők után, de a biztosító formai hibára hivatkozott, s nem akart fizetni. A vállalat beperelte a biztosítót. Otthon nem várhatta ki a bíróság döntését, nevelőszüleit nem terhelhette végtelenségig. Három hónapig szoptatott még, aztán napszámba állt. Mama elvállalta a kislányt. Nem kellett a hátára kötve magával vinni a határba, fél napszámért dolgozni mellette.
Évek múlva, mikor véletlen szerencse folytán bekerült a termelőszövetkezet irodájába, a sors azt is megadta, hogy kitanulja a könyvelőséget. Mamáék gondoskodtak akkor is Eszterről, mivel gyakran későig tartottak az órák. Így volt zárszámadások idején is, a szövetkezetből mindig éjféltájban szabadult. Akkoriban már újra külön laktak. Az ura után megkapta a biztosítási összeget kamatokkal együtt, egy kisebb házat vett belőle, de fel kellett újítani. A család összefogott. Hétvégeken ott volt mindenki, míg tartott a munka. Segített, amiben tudott. Papa akkor már gyengélkedett, de nem akart kimaradni, lentről irányította a cserepezőket, vagy a kéményrakókat. Nélküle a kályhának aligha volna ilyen jó huzata, mert az öccse is, a sógora is akkor rakott kéményt életében először. Mama főzött a népes családra. Senki sem tud olyan húslevest, birkagulyást, vagy marhapörköltet főzni, mint amilyet a mama tudott.
A szíve összeszorult újra. Őket is elvesztette. Nehéz ebbe is beletörődni, mert emberséges szülei lettek. Már akkor a gondját viselték, mikor még nem érezték magukénak. Ismerte a gondolkodásukat. Lánya meglátása nélkül is pontosan tudta, miért változtatták meg a nevét. Holtukban is áldotta őket. Gondoskodásuk nélkül valóban nehezebbek lettek volna a napszámos évek, az élete gyötrelmesebb lett volna.
Mivel az ember természetéhez tartozik, hogy keresi a vigasztalódást, rátalált maga is hamar. Ott volt vele kedves gyermeke, tanult lánya, ki se időt, se pénzt, se fáradtságot nem sajnált, hogy megismerhesse árvasága történetét. Pedig hányszor kérlelte, de hányszor, hogy ne kutasson tovább, hanem élje a maga fiatal életét, de a feltett szándékáról nem tudta lebeszélni. Örült, hogy a titokra fény derült, de annak talán még jobban, hogy befejeződött a kutatás. Eszter végre foglalkozhat saját életével. Nem sejtette, hogy korai az öröme.
Eszter nem tekintette befejezettnek a kutatást. Mikor előbbi kutatása során leutazott abba az isten háta mögötti faluba, az egykori szolgálólányt kereste, aki anyjával együtt menekült meg a lebombázott ház romjai közül. A hajdani lány helyett idősödő asszonyra talált. Hiszen mindenki felett szállnak az évek. Mikor Eszter elmondta, hogy mi járatban van, az asszony a fejéhez kapott. A felbukkanó múlt megijesztette, hogy aztán annál nagyobb legyen az öröme. Azt sem tudta, mivel kedveskedjen. Közben gazdái kislányról mindent tudni akart, hogy van, hogy telt az élete, jó emberekhez vezette-e Isten, jól bántak-e vele..,
Eszter elmondott mindent, amit jónak látott. Az asszony, mintha rokonuk lett volna, megsiratta anyja özvegységét, Kocsis nagyszülei halálát. Csak aztán tért rá a mondandójára. Olyan pontosan emlékezett mindenre, mintha az elmúlt évtizedek alatt naponta elmondta volna. Eszter alig győzte hallgatni, s jegyzetelni.
Várhegyi Miklós városi tisztviselő volt. Feleségének Valéria volt a neve, Valinak szólították. Az asszony hozzátette kis zavarral, hogy akkoriban nagyságos urat, s nagyságos asszonyt kellett mondani. Ha akarja, így emlegeti őket. Eszter azt felelte, eszébe ne jusson, csak mondja a keresztnevüket, s meséljen tovább.
Az asszony hálásan nézett rá, de teljesen nem tudta függetleníteni magát a múlt emlékeitől, s Miklós urat, Vali asszonyt emlegetett aztán. Azt mondta, mikor hozzájuk került, Miklós úr fiatal kora ellenére már magas beosztásban volt a városnál. Gyakran fogadtak vendégeket, ők is eljártak otthonról. Fogadásokra mentek, vagy színházba. Szép pár voltak, nagyon összeillettek. Egy híres bálon le is fényképezték őket, s betették az újságba. Szinte büszkén mondta, mintha része lett volna benne. Megközelítőn jól emlékezett az akkoriban ismert társasági lap nevére. Megjegyezte, mert annak idején a fénykép miatt, titkon sokszor a kezébe vette. Aztán a nehéz időket hozta szóba, mikor már kevés szó esett szórakozásról, s annál több a háborúról. Miklós úr haragudott a németekre a megszállás miatt, azokra az urakra is, akik németbarátok voltak. Sokszor hallotta háborogni. Nem hallgatózott, sohasem vetemedett volna ilyesmire, de hangosan beszélt. Vali asszony nem győzte csillapítani. Amúgy nagyon megértették egymást, szépen éltek. Emőke volt a mindenük. Mindig Vali asszony foglalkozott vele, rá csak akkor bízták, ha elmentek valahova.
Aztán rátért a tragédiával kapcsolatos eseményekre. Azt mondta, kerületükben nem volt kötelező kitelepítés, de házukból a legtöbb lakó vidékre menekült a bombázások elől. Folyosójukon csak egy orvos maradt a feleségével, nem volt gyerekük. Az asszony nagyon ragaszkodott az urához, hallani sem akart arról, hogy egyedül elmenjen. Egy emelettel lejjebb egy tűzoltószázados lakott a feleségével, s felnőtt fiával. Miklós úrral közös légoltalmi csoportba tartozott a százados. Gyakran összeültek beszélgetni. Még két lakásban maradt ember az első emeleten. Az egyik gyógyszerész volt, a másik megint orvos. Egyikük sem mehetett vidékre valami rendelet miatt. Családjaikat időben elmenekítették a rokonokhoz.
Vali asszony csak a szüleihez ment volna Emőkével Békés megyébe, de ott már oroszok voltak. Miklós úr szerint az ö falujában is bent voltak. Szörnyű híreket lehetett hallani. Utazni is lehetetlen volt. Így gazdáival maradt. Az óvóhelyet a ház pincéjében biztonságosnak gondolták. Akkor már egy ideje sokat voltak lent. A szomszéd házakból is jöttek, az utcáról idegenek is, akiket éppen a közelben ért a légiriadó. Ha lefújták a légiriadót, a csomagokat nem volt tanácsos lent hagyni, folyton vitték-hozták, mikor egy időre felmentek a lakásba. Olyankor mindig igyekeztek elvégezni a főzést, mosdást, mosást. Bennük volt a félelem, hogy mindjárt megszólalnak a szirénák újra.
Ahogy azon a rettenetes júliusi napon is. Vasárnap volt, mosáshoz készülődött, mert azokban az időkben nem lehetett tekintettel az ember az ünnepnapokra. Alig fogott hozzá, mikor felbőgtek a szirénák. Sietve indultak lefelé, ahogy mindig szoktak. Miklós úr a bőröndöket vitte, Vali asszony mögötte ment, kézen fogva vezette Emőkét, s két kisebb táska volt a másik kezében, ő volt leghátul az elemózsiás kosárral, s vitte a saját motyóját is. A gépek hangját nem hallotta még, talán a légvédelmi ágyúk hangja elnyomta. Erősebben dörögtek, mint máskor, s mintha a szirénák is sürgetőbben szóltak volna. Az orvosék is kint voltak már a folyosón, előttük igyekeztek lefelé, az orvos hátraszólt Miklós úrnak. A légvédelmi ágyúkról mondott valamit, nem lehetett jól érteni abban a zajban, de mindenki megszaporázta lépteit. Maga is igyekezett utánuk. Hosszú volt a függőfolyosó, az orvosékkal együtt a végén laktak, mindig időbe telt, mire elérték a lépcsőházat. Most nem jutottak el odáig. Még a függőfolyosón voltak mindannyian, mikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Szinte megsüketült bele. A légnyomás valósággal hátraröpítette, s mindent kivert a kezéből. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Arra ocsúdott, hogy Emőke mellette van. Nem tudja, hogy került mellé.
Sokszor álmodik azzal a nappal. Mindig azt álmodja, hogy Emőkét nem a légnyomás, hanem Vali asszony dobta hátra az utolsó pillanatban, mikor repedni kezdett köztük a folyosó. Látja álmában ahogy felemeli, s eltorzult arccal lendíti felé, miközben azt sikoltja - Mentsd meg!
Mindig vizesen ébred, csavarni lehetne a ruhát rajta. Isten tudja, hogy miért álmodik az ember ilyen szörnyűségeket. A valóságban is rettenetes pillanatok voltak. A bomba az utcai részen csapódott be, közel a bejárathoz, magához a lépcsőházhoz is, s azonnal ledöntötte azt a részt. Omlott utána az udvari frontnak az első része, recsegett, ropogott, zuhant minden.
Látta, bár sohase látta volna, hogy szakad le Miklós úrék alatt a folyosó, hogy zuhan a mélybe mindenki, aki azon a részen van, hogy temetik be őket a rájuk omló falak. Ott leszakadt mind a három szint. Inkább csak a zajból gondolta, mert a portól akkor már semmit sem látott. Jajdulni sem volt ideje, mikor lábuk alatt is megmozdult a talaj. Emőke karját megmarkolta, magához rántotta, s zuhantak maguk is. Isten megsegítette őket. Az alattuk lévő emeleten megmaradt egy darabon a függőfolyosó, csak odáig estek, s nem omlott rájuk a fal, de a tető egy része megindult felettük. A zuhanástól eltört a medencéje. Akkor még nem tudta, csak fektében érezte, hogy baj van. Akkor jött rá a gerenda, s eltörte mindkét lábát. Ha változik az idő, még most is hasogatja a fájdalom. Jött volna rájuk a többi is, ha egy tokostól kiszakadt ajtó nem akad el éppen a fejük fölött. Ferdén állt meg, olyan volt, mint egy csúszda, az udvarra zúdította a megbomlott tetőrészt. Honnan került oda, még most se tudja megmondani, de megmentette az életüket.
Azokban a percekben nem tudta mi van a kislánnyal. Zuhanás közben nincs észnél az ember, talán kiesett a karjaiból, mikor talajt értek. Közelében feküdt hason, s nem mozdult. Szegénykét teljesen belepte a por. Nem mert hinni benne, hogy életben van. Mivel maga nem tudott mozdulni, kezével se érte el, csak szólítgatni tudta, hátha mégis él. Nem tudja, mennyi idő telt el, de egyszer csak megmozdult, s mászni kezdett felé. Nem sírt, nem szólt, csak mászott. Később se szólt, bárhogy kérdezgette. Szerencsére hamar rájuk leltek. Pedig azon a napon sok házat ért találat, sok dolguk lehetett a mentőknek, mondta, s elhallgatott. Aztán sóhajtott néhányat, s nyugodtabb hangon folytatta, mint akit megtanított már az élet arra, hogyan kell túljutni hamar a keserűségen.
Anyja nagyszüleit vette sorra. Vidéken élt mindkét család, más-más településen. Tudta a települések nevét, az apák foglalkozását. Egyikük tanító volt, a másik orvos. Csak az anyai szülőket ismerte, Lenkei tanító úrékat. Jóravaló, kedves embereknek tartotta őket. Különösen tanítóné asszonyra emlékezett szívesen. Mindig barátságos volt vele, Juliskámnak szólította, mert amúgy rendesen csak Julis a neve. Vali asszonynak három testvére volt, közülük kettővel sokszor találkozott. Pali fiatalúr jogásznak tanult Pesten, hetente többször is náluk volt, míg Gizi kisasszonyt csak nyáron látták, tanult valamerre. A harmadik testvér megint lány volt. Margitkának hívták, igen gyönge volt a tüdeje, azért nem hozták Pestre, féltették a városi levegőtől. Vali asszony testvérei valósággal rajongtak Emőkéért. Pali fiatalúr kis hercegnőmnek szólította, Gizi kisasszony is folyton szeretgette, babusgatta, mikor náluk volt. Margitka kedvéért gyakrabban jártak le a Lenkei szülőkhöz, mint amúgy tették volna, mert a gyöngécske lány is látni akarta.
Várhegyi szülőkkel nem találkozott az öt esztendő alatt. Miklós úrék látogatták őket évente kétszer-háromszor, hogy lássák az unokájukat. Egyszer véletlenül hallotta, hogy a Várhegyi szülők nehezteltek a fiukra. Nem akart az apja, s a bátyjai után maga is orvos lenni. Az egyetemet abbahagyta, s hivatalt vállalt, hogy megnősülhessen. A két bátyja évente néhányszor meglátogatta őket családostól. Akkor is beugrottak, ha Pesten dolguk volt. Ha hétköznap jöttek, Miklós urat a hivatalában keresték fel, aztán hozzájuk is benézték néhány percre, hogy Vali asszonnyal, és Emőkével is találkozzanak. Mellette Miklós úrral gyakran leveleztek. Onnan tudja, vele küldték postára a leveleket, a postás meg hozta a válaszokat.
Eszter elégedett volt a hallottakkal, nagyon megkönnyítette további dolgát. Közben képet kapott a két családról is. Várhegyi szülőkön töprengett kicsit. Gondolta, bármennyire is nehezteltek a fiukra, tartották vele családostól a kapcsolatot, s elvesztésüket nem dolgozhatták fel könnyen. A Lenkei család jobban érdekelte. Őket közelebb érezte magához. Fájdalmasabbnak a bánatukat, mert ragaszkodóbbak voltak. Elvesztették lányukat, unokájukat, testvérek a testvért. Talán azóta is siratja, gyászolja őket az, aki még életben van a családból.
