Titkok és tévedések
X/4
Esztert továbbra sem hagyta nyugodni a kutatás gondolata. Nem csak anyja, vagy maga miatt. Sohasem volt érzéketlen mások gondja, baja iránt, de kutatása során tapasztalt emberi tragédiák arra intették, hogy nem elég a részvét. Abban a világban, ahol ilyen szörnyűségek történhetnek, mindenkinek van teendője legalább a maga környezetében, hogy kevesebb legyen a gond, a bánat.
Elhatározta, a Lenkei családdal felveszi a kapcsolatot. Palit, Gizit, Margitkát még életben találhatja, hiszen fiatalabbak voltak nővérüknél, s nagyszülei se érnék még el a hetvenet, ha a háború kegyetlen módon nem töri derékba fiatal életüket. Később a Várhegyi családot is felkeresi. Emberi számítások szerint nagyapja testvéreit is életben találhatja. Ha mégsem, talán vannak gyermekeik, akik ismerték, s szerették Miklós nagybátyjukat, s szívesen fogadnák a megkerült rokont.
Sejtette, hogy anyja beleegyezését nem lesz könnyű megszerezni. Ahogy a hivatalos teendőknek se örül majd. Nem tudják elkerülni, mivel kiderült valódi személyazonossága. Hajni figyelmeztette, eszükbe ne jusson elhallgatni. A törvények rosszul tolerálnák. Hajni elvállalta ügyüket. Van tennivalója máris. Első lépésként Kecskés János vallomását kell megszereznie a pót-anyakönyvezés körülményeiről. Közjegyzővel írásba kell foglaltatni. Kecskés az egyetlen hiteles tanú, s idős korban bármit hozhat a holnap.
Hajni hamarjában mondott még pár dolgot. Köztük azt is, hogy anyja végül megtarthatja megszokott nevét, de helyében megbarátkozna az eredetivel, szülei emlékére. Rendezés során Várhegyi Emőke Emese lesz újra. Arra az időre mindenképpen, míg helyben hagyják ismét a Szabó Máriát, ha továbbra is ragaszkodik hozzá.
Nem tudja, anyjának hogy mondja el, hogy anyja ne bánja meg mindjárt azt az emlékezetes délutánt, mikor először beszéltek meghitt bizalmasan. S, ott vannak az új rokonok. Ha megtalálja őket, anyjának is fel kell velük venni a kapcsolatot. Megint fogadott testvérei érzékenységére gondol majd, s tiltakozni fog. Ilyen fordulatot nem lehet eltitkolni azok előtt, akik a mindennapi életükbe belelátnak. Anyja az új rokonok látogatását nem foghatja továbbképzésre, ahogy fogadott testvérei előtt, szorongásában nevezte két esztendőn át a lánya pesti útjait.
Minél többet töprengett, annál inkább hitte, hogy anyja visszahúzódó, szorongó viselkedése a hajdan magára maradt gyermek félelméből fakad. Még most sem érzi biztonságban magát. Ha találkozna azokkal, akik valaha szerették, s még most is hiányzik az életükből, változhatna a helyzet. Szilárdabb talajt érezne a lábai alatt. Akkor talán fogadott testvérei ragaszkodása miatt sem nyugtalankodna ennyit. Az is kiderülhetne, hogy alaptalan volt az eddigi félelme is, mivel a maga részéről nem hiszi, hogy a Kocsis család hátat fordítana.
Persze, tévedhet. Bonyolult az emberi lélek. Bárhogy lesz, nem szabad, hogy bármi is visszatartsa. Ahogy Hajni mondja: a dolgoknak menniük kell a maguk rendes útján.
Anyjának meg kell ismernie a rokonait. Bármit mond majd, bármennyire bizonygatja az ellenkezőjét, a múlt hiányzik az életéből. Anyja nem törődhet bele negyvenes évei elején, hogy így telik majd el az egész hátralevő élete. Önmaga miatt is lépnie kell. Hivatalosan is joga tudni, kik voltak a felmenői. Tudni akarja, milyen emberek voltak. Szeretetreméltók, vagy nehezen elviselhetők, indulatosak. Ma már azt is fontos tudni, a családban milyen öröklött betegségek fordultak elő, mert a vér ebben az értelemben sem válik vízzé.
Mikor a további tennivalókon gondolkodott, szobájában tett-vett. Nyári délután volt. Ablakán ilyenkor sütött be a nap, már nem perzselt, de még volt ereje. Nem húzta be a sötétítő függönyöket, szerette a nap melegét. Anyja tréfálkozón napimádónak nevezte. Főképpen akkor, ha bikinisen kifeküdt egy plédre az udvar füves részén. Most is arra készült. A szekrényből kivette a plédet, bikini már rajta volt, s ment az udvarra.
Nyakig begombolt ruhában is megkapó jelenség volt. Parányi bikinire vetkőzve még inkább. Ahogy Mari tűnődőn sóhajtotta, Eszter valóban formázta anyja fényképen látott, fiatalon elhunyt édesanyját. Éppen olyan karcsú volt a dereka, s szép formásak félig takart keblei. Nyúlánkságát is tőle örökölte, de legjobban arcuk formájában, szemük, hajuk színében hasonlítottak. Csak hajviseletük volt más. Fiatal nagyanyjának az akkori előkelő divat szerint bubifrizurája volt. S, Vali alighanem nyáron is féltőn őrizte bőre fehérségét. Úri társaságokban úgy illett. Míg mai korban élő unokája vidáman fütyült az ilyenféle, régimódi elvárásokra. Most is igyekezett élvezni a nyár barnító melegét. A pléden hason fekve, kényelmesen elnyúlt. Figyelt arra, hogy feje a nyárfa árnyékába kerüljön. Alig napozott pár percet, mikor neszezést hallotta a szomszéd kerítése mögött. Bosszankodó nevetéssel állapította meg magában, hogy Julis néni unokái jöttek leskelődni. Két gimnazista, helyes srác volt. Közeli Tóváron laktak, de nyaranta sokat voltak ácsfai nagyanyjuknál. Némi köze lehetett hozzá a leskelődésnek is. Ha kifeküdt napozni, a srácok képesek voltak a deszka rései között egész idő alatt kukucskálni. A bikini felsőt nem vehette le miattuk, pedig az éretlenek alighanem abban reménykedtek. Nem haragudott rájuk igazán, csak szabadabban szeretett volna napozni. Hirtelen mozdult. Feltérdelt, mint aki talpra fog ugrani. A fiúk egymás lábát taposva rohantak el a kerítéstől, fojtott, mérgelődő nevetésük árulkodott a kerítésen át. Nem akarta megijeszteni őket. Más oka volt mozdulatának. Eszébe vágott, hogy főiskolás korában ismert egy Lenkei nevű srácot, egyik szobatársnője fiúja volt. Neve miatt akár unokatestvére is lehetett, s ha gyanútlanul ő jön vele össze, vagy valaki mással, akiről csak később derül ki, hogy közeli rokon, nagyon rosszul érezné magát. Nyugtalanná tette a gondolat. Befejezte a napozást, gyorsan lerázta, összehajtotta a plédet, s komoly arccal sietett be a házba, mint akinek fontos, s sürgős mondandója támadt.
Mari a konyhában meggyet tett el. Az asztalon sorakoztak a tisztára mosott üvegek, felét már megtöltötte. Rápillantott Eszter arcára, s aggódón kérdezte:
- Csak nem a gyomrod ?! Mondtam ugye, hogy nyers uborkával vigyáznod kell. Kicsinek is érzékeny voltál.
-Más nyomaszt, anyukám. - felelte Eszter, s óvatosan belefogott mondandójába. Anyjával igyekezett megértetni, hogy mi minden indokolja a rokonokkal való megismerkedést.
Mari arca egyre komorabb lett, végül elfordult az asztaltól, mint akinek elment a kedve a befőzéstől, s kesergőn felelt.
-Úgy hiányzott ez nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés! Ismerkedjünk meg velük, aztán a többi hercehurca… Már most mondom, nem változtatok nevet! Hajnival ne is próbáljatok rábeszélni, mert megharagszom. Anélkül is lesz elég bosszúságom. Számba vettétek, hogy az összes iratunkat kicserélik?!... Magyarázkodhatok munkahelyen, orvosnál, mindenütt. Ami meg azokat a rokonokat illeti, hogy gondolod ennyi év után ?! Egykori szüleim testvérei már arra sem emlékeznek, hogy a világon voltam.
Eszter érvelt újra. Szó, szót követett. Eszter visszafogottan beszélt, Mari egyre indulatosabban, noha nem volt természete, de most nagyon felzaklatta Eszter terve. Először csak kérlelt, aztán parancsolt : meg ne tudja, hogy Eszter kapcsolatba lép a rokonokkal. Felforgatná egész életüket, s mi végett. A hivatalos tennivalókba majd beletörődik valahogy, ha egyszer meg kell lennie, de a régi rokonságot egyszer s mindenkorra felejtse el. Nem akar találkozni velük. Nem emlékszik rájuk, előtte idegenek. Fogadott testvérei szeretetét nem teszi kockára értük, mondta feldúlt hangon, majdnem sírva.
Eszter sóhajtva felelt.
-Bizonytalan vagy a testvéreid ragaszkodásában, magadban is, különben nem félnél!
-Ilyet ne mondj! – kiáltotta Mari, s folytatta volna hasonlóképpen, de a konyha ablakán át megpillantotta egyik nővérét. Az udvarukban volt, fához támasztott kerékpárjánál bíbelődött egy termetes táskával, s közel volt a nyitott ablakhoz.
Mari hangja suttogóra váltott, s sürgetőn mondta:
-Jön Erzsink, menj be gyorsan a szobádba!
- Látod, hogy most is mennyire szorongsz ?!- mondta Eszter meggyőződéssel a hangjában, s eltűnt a konyhából.
Középkorú asszony lépett be az ajtón, cipelte a táskát, tele volt meggyel az is, s köszönés helyett azt kérdezte :
- Lányoddal miről vitatkoztok ennyire ?
Mari remélte, hogy keveset hallott.
-Nyers uborkát evett, megfájdult a gyomra. Pedig figyelmeztettem, hogy kicsinek is érzékeny volt.
- Én mást hallottam, Marink !... - mondta Erzsi egyenesen, s neheztelőn folytatta – Miért titkolod előttem, mikor eddig elmondtunk egymásnak mindent őszintén ?!
Mari nem felelt mindjárt. Gyötrődőn tapogatta a homlokát, aztán bement a szobába, kihozta a régi iratmásolatokat, az újságból fénymásolt fényképet, nővére elé tette, s színtelen hangon mondta :
- Ezen vitatkoztunk!
Erzsi nézegette, némelyiket forgatta is, aztán letette, s csak annyit mondott :
- Na, még ilyet?!
Hallgattak egy ideig. Mari érezte, nővére ennél többet vár, de nem volt ereje, bátorsága a teljes történethez. Annyit elmondott, hogy Eszterrel egyszer beszélgettek a családba kerüléséről, aztán Eszter megtalálta mama beírását a kalendáriumban, beszélt Kecskéssel, onnan tudta, hogy honnan jött. Mikor Pestre járt továbbképzésre, kíváncsiságból utánanézett ( két éven át mondogatta a továbbképzést, most még inkább ragaszkodott hozzá, nem derülhetett ki, hogy akkor sem mert őszinte lenni. ) Folytatta aztán azzal, hogy nem csak az iratokat, az újságot találta meg, hanem arra a lányra is rábukkant valahogy, aki egykori szüleinél dolgozott ( a világért sem mondta volna, hogy szolgált.) Tőle tud a rokonokról. Fejébe vette, hogy felkeresi őket.
Hallgattak megint egy ideig, aztán kesergőn feljajdult a hangja.
- Nem akarja megérteni, hogy nekem már semmi közöm azokhoz az emberekhez. Idegenek!
-Már hogy volnának idegenek, Marink ?! Eszternek igaza van, a rokonaitok.
Mari felsírt, s Erzsihez borult.
- Nekem ti vagytok a rokonaim! A testvéreim. Az édestestvéreim.
Erzsi felnevetett, de hangjában meghatottság bujkált.
- Mi mások lehetnénk. Csak nem fogsz ez miatt sírni ? Ne butáskodj, Marink!
- De így gondolják-e majd a többiek is ?- kérdezte Mari nyugtalan lélekkel, miközben kibontakoztak az ölelésből.
Erzsi leült a székre nagyot nyögve.
- Mindjárt leszakad a derekam. Délig a kertben kapáltam, aztán eszembe jutott, hogy most főzöd be a meggyet. Gondoltam, leszedem a fánkról a maradékot, hogy nektek is elég legyen télire. Nyújtózkodni kellett. Egyik gyerek se ér rá olyankor, mikor kellene.
Marinak mást mondott ezzel, mint amit hallani szeretett volna, s felsírt újra.
- Te sem vagy biztos benne! Jaj, istenem!
- Ne sírj már, no! Majd mindenkivel megbeszéled, helyettük nem felelhetek. De úgy tudom, eddig egyikük se adott okot kételkedésre... Segítsek leszedni a szárát ? Ülve megcsinálom.
- Eszter majd segít, te csak pihenj!- mondta Mari még mindig sírós hangon.
Nagy zománcos tálba kiöntötte a táska tartalmát, miközben újabb keserve támadt.
- Hiába rokonok, ha másféle emberek!… Ügyvéd, orvos van köztük, nem is egy. Nem vagyunk mi ehhez szokva.
- Eleven embert csak nem esznek?!
Mari bánatos volt, de most elnevette magát. Erzsi vele nevetett, aztán szinte jókedvűen folytatta :
- A helyedben én kíváncsi volnék rájuk!
- Komolyan mondod ?
- Úgy hát! Már csak Eszter miatt is. Ha jómódúak, talán segítenék. Férjhez megy, gyerekei lesznek, nem fértek el mindannyian ebben a kétszobás kis házban. Tanítói fizetésből hogy fog építkezni. Főleg, ha hasonló veszi el. Azzal az ötödrésszel se megy sokra, amit mamáék után örököltél. Költöttél is már belőle, mikor a hűtőládát vetted. Tudjuk, apja szülei után meg semmi se maradt rá.
Onnan tudták, hogy Hajni tavaly utánanézett. A lelketlen szülők kevéssel előtte haltak el, de már előbb elajándékozták a vagyonukat. Az öreg Nógrádi testvéröccsének a fia kapta meg. Hajni szerint megtehették, életükben szabadon rendelkezhettek. Csak annyit tartottak meg, amennyi a szociális otthonhoz kellett.
Mari sóhajtva bólintott, így volt valóban. Erzsi praktikus észjárása szerint folytatta.
- Még az is lehet, hogy örököltök. Ha Várhegyi, vagy Lenkei nagyszüleidnek volt valami vagyonuk, szüleid után abból nektek is jár. Hajninak mondjátok, hogy nézzen utána. A Bakos pék gyerekeinek is vissza kellett adni az örökségből, mikor Amerikából előkerült az elhalt testvérük gyereke.
Mari szomorú lett újra.
- Na, akkor aztán tényleg nagyon örülnének nekem!- mondta tiltakozó hangon, s már előre szégyellte még a gondolatát is, annyira nem volt természete a haszonlesés.
- Ugyan már! Nem így kell nézni. Emlékezz csak, apánk mindig azt mondta, ne kívánd a másét, de a magadét ne hagyd! – mondta határozottan, s nyögve felcihelődött.
Mari kikísérte. Közben kérlelte, testvéreiknek beszélje el, amit tőle hallott. Nincs ereje mindenkinek külön-külön elmondani, aztán majd maga is beszél velük. Mikor visszatért a konyhába, kelletlenül folytatta munkáját. Nehezen viselte a változásokat, mint aki folyton-folyvást attól tart, csak rosszabb jöhet. Bármennyire fegyelmezte magát, mélyen élt benne a félelem. Ahogy most is erőt vett rajta. Potyogni kezdtek a könnyei, abbahagyta a munkát, s kötényébe temette az arcát.
Eszter halkan nyitotta az ajtót, átölelte anyját, s nyugtatón mondta :
- Ne félj, édes-drága anyukám, itt vagyok veled! Együtt megbirkózunk minden gonddal.
Mari menedéket keresve a karjaiba fordult, s ott sírdogált még egy ideig. Aztán lassan megnyugodott, s a Teremtőnek lélekben megköszönte, hogy ilyen törődő, vigasztaló gyermeket adott.
