Titkok és tévedések
X/1
Az ácsfai Nógrádi Esztert huszonkét esztendős korában megkérdezték volna származása felől, alighanem azt válaszolja, csak akkor tud felelni, ha megfejtette az öreg kalendárium titkát.
Eszter kiskorától kereste a magyarázatot a rejtélyes dolgokra. Három esztendősen azt akarta tudni, miért halt meg az apja. Régen történt. Eszter pár napos volt, mikor Nógrádi Lászlót tragikus baleset érte. Szabó Mari a lánya előtt nem beszélt a tragédiáról, valójában sohasem emlegette az apát. A csöppnyi gyermek lelkét nem akarta terhelni, s elképzelni sem tudta, hogy juthatott eszébe mégis. Eszter öt esztendősen a felől tudakozódott, anyjának miért más a lánykori neve, mint testvéreinek. A Kocsis családban tabu volt a téma, s Mari riadtan mondta, hogy erről nem szabad beszélni. Eszter ennek ellenére újra, s újra szóba hozta. Mari továbbra is kitért a válasz elől, de minden alkalommal a lányka lelkére kötötte, hogy rajta kívül senkivel sem beszélhet róla. Mivel valójában semmit sem mondott, Eszter továbbra is várta a magyarázatot. Tizenévesen, kis tinik módján követelte is. Mari végül belátta, valamit mondania kell. Így is csak annyit mondott, azért más a neve, mert nem a Kocsis családban született. Kiskorában, a háború alatt került a családhoz. Intette most is, be kell érnie ennyivel. Ha Kocsis mamáék tudomására jut, hogy ez náluk téma, úgy érzik majd, már nem tartja magát gyermeküknek.
Eszter végzős gimnazista volt, mikor papa után eltemették mamát is. Úgy gondolta, anyjának nincs oka tovább titkolózni, s most már hallani akarta a teljes történetet. Mari kénytelen volt beismerni, hogy maga sem tud többet, mint amit addig elmondott. Kiskorából nincsenek emlékei. Mintha törölték volna a memóriáját, ahogy a filmekben mondják. A családban nem beszéltek róla, a különböző név sem tűnt fel neki sokáig. Egy nap, talán tíz-tizenegy esztendős lehetett, mikor a boltban egyik asszony azt mondta a másiknak:
„ Hogy megtanult beszélni a Kocsisék árvája! „
Lélekszakadva futott haza, s mamát megkérdezte, miért mondtak ilyet. Mama felelet helyett sírva fakadt. Nem merte többé szóba hozni. De gondolatban sokat foglalkozott vele, s furcsa álmai lettek. Teliholdas éjszakákon némelyik azóta is kísérti. Zaklatott álmában fel-felbukkan egy mosolygós női arc, hozzáhajol kalapban, vagy a nélkül, s egy magas, fiatal férfi, aki leguggol, s széttárja karjait hívogatón. Talán ők voltak a szülei. Most már sohasem tudja meg. Kocsis mamáék a választ magukkal vitték a sírba, mondta könnyekkel a hangjában. Eszter átölelte vigasztalón. Ezen az emlékezetes délutánon lélekben közelebb kerültek egymáshoz, mint addig bármikor.
Eltelt néhány esztendő, s Nógrádi Eszterből ifjú hölgy lett, vagy ahogyan a faluban emlegették, igen szemrevaló teremtés. Nem hasonlított sem anyjára, sem korán elvesztett apjára. Kissé nyúlánk volt, középtermetű anyjánál fél fejjel magasabb. Szeme kék volt, haja sötétszőke, míg Mari barna hajú, barna szemű volt, s elmondása szerint, Nógrádi Lászlónak bogárfekete volt a szeme, sötétbarna a haja.
Eszter, az apját csak néhány halvány, megkopott esküvői fényképről, amatőr felvételről ismerte, szüleinek nincstelenségükben nem volt módjuk avatott fényképészt fogadni.
Öltözködésében is eltért a faluban gyakori viseletektől. Mindig figyelt a megjelenésre. Nem hivalkodón, de finom ízléssel öltözködött, s mégis modern időknek megfelelően. Akkor is, ha csak boltba szaladt. Soha, senki sem látta slamposan, otthon sem járt elnyűtt holmikban, csámpásra taposott, ócska lábbelikben. Hajviselete sem volt szokványos. Vállig érő, sötétszőke haját homloka felett hátra simította, s színes hajpánttal leszorította. A frizura igen jól állt neki, s egyben praktikus volt. Tiszta homlokát szabadon hagyta, szép ívű, sötét szemöldöke, s szeme égszínkékje is jobban érvényesült. Mellette kevés munkával rendben tarthatta kissé göndörödő, rakoncátlankodó fürtjeit. Bőre színe tavasztól őszig mutatta a nap erejét, de télen szinte teljesen kivilágosodott, várta az első tavaszi napsugarakat.
Az eltelt években szellemiekben is gyarapodott. Gimnázium után elvégezte a Tanárképző főiskolát, s tanítani kezdett kis faluja iskolájában. Élhette volna a huszonévesek vidám életét, de egyelőre más tervei voltak. Bizonytalan kis elsősei láttán gyakran jutott eszébe anyja gyermekkora. Talán éppen ilyen riadtan tekintett fel a közelében lévő felnőttekre, mert nem értette, mi történik körülötte.
Anyját körülvevő titok valójában azóta az emlékezetes délután óta motoszkált benne, mint megoldásra váró feladat. Mikor Kocsis nagyszülei hagyatékát felszámolták, az öreg kalendáriumot sem véletlenül emelte ki a sok limlom közül. Tanulta, hogy a régi, paraszti családokban a Biblia mellett gyakran megtalálható volt a kalendárium is. Sokszor abba jegyezték fel a családban történt fontos eseményeket.
S, valóban. Nagyanyja öreg kalendáriumában is, melyet még a háború előtti években adtak ki, s valamiképpen megőrződött, rábukkant egy különös beírásra. Nem mindennapi női név volt, régi dátummal : Várhegyi Emőke Emese 1944 július 2.
Népes famíliájában senki sem ismerte a nevet. Sohasem hallották. Abban viszont egyetértettek, csak mama írhatta be, mert papának nem volt szokása a ceruzával való bíbelődés. Nem foglalkoztak tovább a dologgal. Eszter annál inkább. Anyja története, s a beírás között összefüggést sejtett. Elhatározta, hogy a végére jár. A következő két esztendőben minden szabadidejét a titok megfejtésére fordította. Anyja kívánságára a rokonságban nem érdeklődött tovább, helyettük más falubelieket keresett fel. Beszélt a hajdani orvosuk fiával, néhai apja fél évszázadon át gyógyított a faluban, középkorú fiának volt néhány emléke a falubeli háborús évekről. Felkeresett még pár idős embert, köztük egykori szomszédasszonyt is, aki akkor már a lányánál élt a szomszédos faluban, s a nyolcvanas éveiben járt. Összeadva is keveset tudott meg, de olyan emberhez irányították, aki a háború után amolyan kiskirály volt az elöljáróságon, s évtizedeken át hivatalban maradt. Egybehangzón mondták, olyan hatalma volt, hogy engedélye nélkül semmi sem történhetett a faluban. Idős volt már az ember, magányosan élt valamikor szépnek mondható házában, s megörült a látogatónak. Azt hitte, a fiatal tanítónő hivatalból jár nála, s a falu fejlődésében játszott szerepe érdekli. Panaszosan mondta, egy ideje méltatlanul megfeledkeztek róla. Harmadik utóda, a mostani tanácselnök már futtában sem kezel vele. S, hosszan mesélte volna, mi mindent tett az évtizedek alatt. Mivel Esztert más érdekelte, a maga lendületes módján vissza-visszavitte az időben. Sikerült végül annyit megtudnia, hogy anyja a fővárosból került le más árvákkal egy segélyakció során. Néhány hét után a többi gyermeket továbbmenekítették valami vidéki intézetbe, mivel még tartott a főváros bombázása. Anyját betegség miatt ideiglenesen a Kocsis családnál hagyták. Az ember nem tudta, anyja mikor, hogyan jutott árvaságra, de arra emlékezett, hogy a gyerekek ősszel érkeztek a faluba. ( A kalendáriumba beírt dátum júliusi volt. ) Az ember aztán arról beszélt, hogy Kocsisékat hivatali hatalmánál fogva hogyan szorította rá, hogy az árvát végleg befogadják. A pestiek magukkal vitték az árva igazolólapját, így a nevét Kocsisék bemondása alapján jegyezték fel, a többi adatot maga találta ki, mert az árvát pót-anyakönyvezni kellett.
Eszter a látogatás után három dologban volt biztos : a fővárosban kell folytatnia a kutatást, a helyi anyakönyvi bejegyzést nyugodtan elfelejtheti, s az öreg kalendáriumba beírt névnek, s a júliusi dátumnak továbbra is jelentősége van. A névnek mindenképpen. Kocsis nagyszülei igazolólap híján a náluk hagyott gyermek valódi nevét elhallgathatták, helyette olyan nevet mondtak, milyet akartak.
Számtalanszor megtette az utat Ácsfa, s Budapest között. Levéltárakat, könyvtárakat keresett fel. Az egykori lakónyilvántartó dokumentumaihoz akart hozzájutni. Hivatalos engedély nélkül nem volt rá lehetősége. Kérvényezte, de a hivatal szerint magáncélú volt az érdeklődése, s kellően nem megalapozott. Ügyvédbarátnőjével készítették a beadványt. Tasi Hajnalka fellebbezni akart, de Eszter nem engedte. Úgy gondolta, csak idejét vesztegetné vele. Hajnit sem akarta igénybe venni tovább. Akkor indult ügyvédi pályája, arra kellett figyelnie. Egyedül folytatta a kutatást, maga elgondolása szerint. A második világháború alatt, a fővárost ért bombázásokról készült írásos anyag olvasásába fogott. Mikor nagyjából tisztába jött az akkori eseményekkel, módszeres kutatáshoz látott. Korabeli kiadványokból kigyűjtötte az elsősegélyt nyújtó helyek címeit abból kiindulva, hogy Várhegyi Emőke Emese, vagy valamelyik családtagja megfordulhatott ott. Ha feljegyezték a sebesültek nevét, címét, közelebb kerül a célhoz. Segélyhelyek általában kórházakban, más egészségügyi intézményekben, kerületi elöljáróságok épületeiben, iskolákban voltak. A fennmaradt írásos anyag nem tartalmazott feljegyzést az ellátott sebesültekről.
Figyelme a bombázások áldozatai felé fordult. Ha Várhegyi Emőke Emese a légitámadások során jutott árvaságra, hozzátartozóit köztük kell keresnie. Talált egy hivatalos kiadványt 1946.-ból, melyből megtudta, háromezer áldozata volt a fővárosi bombázásoknak. Ebből közel félszázat nem tudtak azonosítani. Az ismert áldozatok névjegyzékéhez sem tudott hozzájutni, vagy nem készült ilyen, vagy nem volt nyilvános.
Akkor jutott eszébe a telefonkönyv. Először az aktuális kötetet vette kézbe, sorra felhívta a Várhegyi vezetéknevűeket. Senkinek sem volt a háború alatt eltűnt Emőke Emese nevű hozzátartozója. A kutatást újra a múltban kellett folytatnia. Hozzájutott a négy évtizeddel azelőtti telefonkönyv kiadványokhoz. Két könyv volt fontos számára, melyik a bombázások előtt jelent meg, s ami a háború befejezése után. Összehasonlította a két könyvet. Megnézte, a Várhegyi vezetéknevűek közül kik maradtak ki a háború utáni kiadásból. Címek alapján utcajegyzéket készített, s összevetette a bombázásokat elszenvedő utcák jegyzékével. Egy utca mindkét jegyzékben szerepelt, egyetlen Várhegyi vezetéknevű telefon előfizetővel, bizonyos Várhegyi Miklóssal. Felpörgött a szíve, s rohant a pontos címre. Az egykori ház hűlt helyét találta. Az üres telken egy virágpavilon árválkodott.
Csak pillanatnyilag keseredett el, mint aki a csalódás ellenére a lelke mélyén érzi, hogy jó nyomon jár, közel jutott a megoldáshoz, de lépésről-lépesre kell majd haladnia. Ezt tette valóban. Az üres telekkel szomszédos házakban ajtóról-ajtóra járt, olyan régi lakókat keresett, akik tudtak valamit a lebombázott ház lakóiról. Bárkiről. Talált valakit, aki emlékezett a Várhegyi névre, de csak annyit tudott róluk, hogy fiatalok voltak, kisgyerekkel. Viszont abban a házban, ugyanazon a függőfolyosón közelről ismert egy orvos családot. Szolgálójukról tudta, hogy Várhegyiék szolgálójával barátkozott. Az orvosék szolgálója túlélte a háborút, a bombatalálatkor éppen nem volt a házban. Most a közelben lakott, gyakran találkozott vele. Úgy gondolta, emlékszik a lányra, mert abban az időben nagyon jóban voltak. Gyakran látta őket, együtt jártak kimenőre, összekapaszkodva, nevetgélve. Azt is tudja talán, lánypajtása túl élte-e a háborút, merre vitte utána a sorsa, vagy hova való volt.
Így történt szóról-szóra. Az egykori szolgálólány nem felejtette el hajdani lánypajtását. Beszélgetésük után Eszter már tudta, megtalálta a keresett családot. S, leutazott egy isten háta mögötti faluba megkeresni azt, aki mindezt igazolhatja.
Egy napon anyja elé tett néhány régi keltezésű iratmásolatot, s valamikori társasági lapból fénymásolt fényképet. Jóvágású, magas termetű fiatalember volt a képen, fekete frakkban, fehér mellénnyel, fehér csokornyakkendővel. Mellette kissé nyúlánk, igen karcsú, mosolygós fiatal hölgy állt, gyönggyel hímzett, fehér estélyi ruhában.
S, elmondott egy történetet, melyet kutatása során tudomására jutott tényekből, s a falubeli emberek emlékfoszlányaiból rakott össze egy árva kislányról. S, arról a befogadó, derék emberpárról, akiket a sors akaratából nagyszüleiként szerethetett.
X/2
1944. július másodikán Budapestre elveszejtő kegyetlenséggel csaptak le tömegével a bombázó kötelékek. Ezen a napon a négy esztendős Várhegyi Emőke Emese szülők, s otthon nélkül maradt. Csoda volt, hogy túlélte a légitámadást a lebombázott ház romjai között.
Szolgálólányukkal menekült meg. A lány sérülései súlyosak voltak, míg a gyermek csaknem sértetlen maradt, de az átélt borzalmak elnémították. Mielőtt a lányt elvitték az elsősegélyt nyújtó helyre, beszélt a gyermek kilétéről, s hogy szülei odavesztek. A mentők felírták a gyermek nevét, s a napi dátumot egy kartonlapra, a kislány ruhája elejére tűzték, így vitték az ideiglenesen felállított gyűjtőbe. A bombázás okozta zűrzavarban csak így tudták számon tartani a kétségbeesett, elnémult, vagy síró-rívó, szüleiket követelő apróságokat. A kislány októberben vidékre került. Gyermekmentő kezek a bombázások, s az éhezés elől vitték le hasonló sorsú társaival, hogy irgalmas családoknál néhány hét alatt kissé megerősödjenek.
A kartonlapot a befogadó család kezébe adták azzal az utasítással : őrizzék meg, mert az árván maradt gyermek egyedül ezen van nyilvántartva. Mikor három hét után elvitték a fővárosi gyerekeket, a kislánynak éppen szamárköhögése volt. A pesti emberek azt mondták, majd egy-két hét múlva érte jönnek. A kartonlapot magukkal vitték, hogy ne felejtődjön el a hátrahagyott gyermek. Aztán mégsem jelentkeztek érte.
Kocsis István családjában négy gyermek volt, három lány, s egy fiú. Kocsisék napszámból élő emberek voltak. Irgalmasak is a maguk módján. A pesti árvát papjuk, s az orvos rábeszélésére fogadták be ideiglenesen, de lassan kezdett kopni a türelmük. Mentek panaszra a paphoz, neheztelni az orvoshoz. Végül az elöljárósághoz fordultak intézkedésért. Akkor már karácsony után voltak, s kezdték hinni, hogy az árvát végleg náluk felejtették. Az elöljáróságon azt mondták, legyenek türelemmel, egyelőre nem tudnak intézkedni. A gyermeket nem küldhetik a többiek után, nem tudják, hol vannak. A fővárosba se mehet. Budapestet körülzárták az oroszok.
Hazamentek dolgavégezetlen, s a közeli szomszédok, ismerősök érdeklődésére keserűen felelték, hogy mindig a szegény emberrel babrál ki a sors. Aztán a dunántúli falun is átvonult a front, valahogy túlélték az öt gyermekkel. Mikor a világ csendesedni kezdett körülöttük, újra szabadulni akartak az árvától. Kocsisné megint a papnál járt, majd az orvosnál, s mivel egyiktől sem kapott megnyugtató választ, elfogyott a maradék türelme, s az orvosnak ingerülten odamondogatta, könnyű más konyhájára kosztost vinni. Etesse tovább ő az árvát, ha valóban irgalmas ember. Az orvos válaszul átfogta a vállát, s szelíd erőszakkal beljebb vezette. Háza tele volt menekültekkel. Ahogy mondta, némelyiknek nevét sem tudta, rokonnak, ismerősnek a rokona, ismerőse. Kocsisné nagyon restellte a dolgot, s az orvoshoz nem ment többet neheztelni. Helyette újra az elöljárósághoz fordultak. Akkor már más emberek voltak hivatalban, köztük egy bizonyos Kecskés János, akivel Kocsis sokszor dolgozott együtt az aratások, betakarítások idején. Kecskés valamiért nem szívlelte Kocsist. Talán szegénységében, napszámot féltő irigységében kell keresni az okot. Most, hogy hivatalba került, élt a hatalmával.
1945. nyara volt, a faluban folyt a földosztás. Kocsisék is igényeltek földet. Kecskés volt a földosztó bizottság elnöke, s Kocsis Istvánra támadt kemény szavakkal. Azt mondta, az ne tartsa markát az állam felé, aki sajnálja a falatot a háborús árvától. Az államnak százezer árváról kell gondoskodni. Az elöljáróság szigorú parancsba kapta, hogy saját körzetében maga oldja meg az árvái sorsát. A vidéknek is ki kell venni részét az országos gondokból. Egyetlen gyereket se küldhetnek fel a fővárosba, még akkor sem, ha valamilyen okból onnan jött. Ha nem hajlandó megérteni, talpalatnyi földre se számítson. Kecskés Jánosnak jogában állt-e kijelenteni mindezt, az nem derülhetett ki olyan időkben, mikor gyakran előfordult, hogy a helyi hatalom kénye-kedve szerint döntött életről-halálról.
Kocsis Istvánnak nagyon kellett az a néhány hold. Hitte, hogy megváltást jelenthet nyomorgató szegénységükben. Nem sejtette, mert nem láthatott előre a jövőbe, hogy néhány év múlva azzal a pár hold földdel milyen megalázó módon hajtják majd be a kolhoznak emlegetett szövetkezetbe. Szorongatott helyzetében elvállalta az árva nevelését. Kecskés azt mondta, írásba kell foglalni. Szedjék össze, amit az árváról tudnak. Kocsis István gondolta, azzal nem fognak sok időt tölteni. Az elöljáróság előtt nyilatkozzanak az asszonnyal. Amint mindketten aláírták a befogadó nyilatkozatot, a dolog hivatalossá válik. Az árva megkapja új anyakönyvi kivonatát, mert anélkül olyan, mintha nem is létezne. Azokban a háború utáni hónapokban ilyen egyszerűen intézték némelykor az ügyeket, vagy csak igaznak bizonyult az a régi mondás, hogy szükség törvényt bont.
Kocsis Istvánnak gondot okozott a nyilatkozat emlegetése. Szegény ember semmit sem ír alá szívesen hatóság előtt. Hazafelé találkozott a pappal, s aggodalommal említette a nyilatkozatot. Várta a tanult ember hozzáértő véleményét. A papot inkább a dolog lelki oldala érdekelte, s hosszan beszélt az irgalmas krisztusi szeretetről. Kocsis István levett kalappal hallgatta. Közben az járt a fejében, hogy szegénységben nagyon nehéz irgalmasnak lenni. Különösen a mostani időben. Arcára volt írva a keserűsége. Nem sejtette, hogy eljön majd az idő, mikor az emlegetett, krisztusi szeretet ereje segíti őket ahhoz, hogy az árvában ne éhes szájat lássanak, hanem egyet az öt kedves gyermekük közül. Most ment, rohant volna. Olyan gyorsan köszönt el, hogy a papnak utána kellett kiáltani, a vasárnapi mise után ruhaosztás lesz külföldi csomagokból, az asszony hozza magával az összes gyereket, mindegyikre lesz gondja.
Kocsisné amint megtudta, hogy az árva végleg a nyakukon maradt, olyan keserves sírásba fogott, hogy a szomszédba is áthallatszott. Nehezen értette meg, az ura kénytelen volt a föld miatt így dönteni. Mikor végre megértette, megcsendesedett. Aztán az emlegetett nyilatkozaton kezdett gondolkodni, de más okból, mint az ura. Eszébe jutott az árva neve. Mielőtt a pestiek elvitték a kartonlapot, tintaceruzával sietve felírta az árva nevét, s azt a dátumot, amit a lapon látott. Most arra a meggyőződésre jutott, új nevet kell adni az árvának, azt írják be a nyilatkozatba.
Nem haragból gondolta, hanem a józan paraszti ész intette rá. Akit hozzájuk hasonló szegénységre ítélt a kíméletlen sors, azt nem hívhatják Várhegyi Emőke Emesének. Ismeri a maga fajtáját, az úri név miatt kiközösítenék, vagy csúfolnák szüntelen. Napszámban is keserítenék az életét. Ha megtanul újra beszélni, s szolgálónak állna, (saját édes lányainak sem remélt szerencsésebb sorsot ) abban is akadályozná. A nagyságák lecsúszott úrilánynak néznék, olyat pedig nem fogadnak fel. Maga sohasem szolgált, de volt egy közeli rokona, aki évekig Pesten szolgált, tőle sok mindent hallott. Úgy okoskodott, nem muszáj emlékezni arra, hogy mit írt be a kalendáriumba, mert a szegény ember lányát időben kiokosítja az élet. Az urán, s rajta kívül senki sem tudta az árva nevét. Mióta náluk volt, csak kislánynak szólították. Így alakult. A faluban az emberek úgy emlegették egymás között, a Kocsisék árvája. Így tartották számon az elöljáróságon is. A kislánytól sem kellett tartani. Továbbra sem beszélt. Csak kucorgott ott, ahova leültették, s hallgatott. Éhen halt volna, ha arra várnak, hogy kérjen. Hasonló korú lányai öltöztették, mosdatták, etették, itatták, s játszottak volna vele, ha megszólal, de ha nagyon erőltették, sírva fakadt. Rájuk kellett parancsolni, hagyják békén, majd beszél, ha akar. Csak a közeli szomszédasszonynak mondta panaszosan, hogy talán sohasem fog megszólalni, mert alighanem légnyomást kapott. Nem kesereg, ha előre látja, hogy gyerekeik kitartó törődése, tapasztalható szeretete az árvát egy napon mégis szóra bírja.
Gyorsan végzett a névválasztással. Szabó vezetéknév mellett döntött, azokból volt legtöbb a faluban, s mellé a Mari nevet választotta. Kedvelte ezt a nevet. Ha negyedikre lányuk született volna Pisti fiuk helyett, ezt a nevet adja neki. Az urával szigorúan megállapodtak abban, hogy soha, senkinek sem mondják el, hogyan döntöttek az árva nevét illetően, még saját, édes gyerekeiknek sem. Várhegyi Emőke Emeséből így lett Szabó Mari.
A kis háborús árvának valóban az a nehéz sors jutott, ami a Kocsis lányoknak. Amint elvégezte a nyolc általánost, napszámba állt fél napszámért, mint fogadott nővérei. Tavasztól késő őszig dolgoztak a határban. Vékonyka kislányok felnőtt munkát végeztek. Szőlőket nyitottak, kapáltak aratásig, aztán szedték a markot, majd jött a szüret, s a többi betakarítás.
Nehéz volt a kapa, égető a nyári nap melege, s alig tudták felemelni a szőlővel teli vödröt, de felemelték, mert aki félig szedett vödörrel öntötte fel a puttonyt, annak a gazda másnap már nem adott munkát. Egyedül a teli krumplis-zsákot cipelhették ketten, az férfimunkának számított. Dolgoztak zokszó nélkül. Mindannyian tudták, a családnak arra a kevés keresetre is szüksége van. Mari különösen igyekezett. Erzsi, Ica, vagy Zsuzsi „testvére” helyett gyakran magától mozdult, mert erre az időre kislányésszel is felfogta árvasága létét. S, noha nem értette, hogy lett árva, miért, de azt érezte, hálával tartozik a szeretetért, gondoskodásért, amit a családtól kap kiskora óta. Sohasem mondták, nem is éreztették. Olyan sem volt, aki figyelmeztette volna rá, mégis tudta. S, boldog volt, ha erejéből, igyekezetéből adhatott valamit.
Chaucer mondta :” Kinek a szegénysége nem bilincse, akkor is gazdag, hogyha nincs egy inge.”
