A megtalált múlt
X/18
Hallgattak jó ideig, mint akiket elfoglalnak saját gondolataik, vagy csak a helyzet hozta magával. Eszter törte meg a csendet, bágyadtan felelt.
- Bennem még nagyon friss a csalódás emléke.
Zoli továbbra is hallgatott. Rosszul érintette a felmerült gond. Napok óta bizakodó volt, s mielőbb megnyugtató helyzetet akart. Nemcsak a lelke kívánta így, munkájához is elengedhetetlen volt. Az elmúlt napok akciói során bekerítettek egy néptelennek tűnő tanyát. Odabent gátlástalan, fegyveres bűnözők csak arra vártak, hogy kint mozduljon valami, hibázzon valaki. Egy kukoricagóré mögött, a puszta földön hasalt órákon át. Gondolatai szüntelenül Eszter körül jártak. Tudta, megtanulta, nem figyelhet másra, minden idegszálával a feladatra kell koncentrálnia, s mégis. Az életveszélyes helyzetben gyötörte a gondolat, hogy mulattatására fordította a drága időt, ahelyett, hogy megvallotta volna érzéseit. Eszterhez fordult, hangjában érződött a belső feszültség.
-Az Isten csodálatos képességekkel teremtette az embert. Tud emlékezni, tud felejteni. És, szeretni, nagyon szeretni, ha ez a szíve kívánsága.
Eszter szeme kikerekedett. Legkevésbé számított arra, hogy Zoli az Istent említi majd. Nagyon kellemesen érintette. Amit aztán mondott, azzal feldúlta újra a nyugalmát.
- Szeretlek téged, kicsi Eszter! Ezerszer jobban szeretlek, mint bárkit eddigi életem során… Tudom, most azt illene mondanom, várok türelmesen, míg elfelejted a zavaró emléket, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Hogy tehetném, mikor örülten várom a pillanatot, hogy a karjaimba ölelhesselek.
Eszter boldogtalanul nézett maga elé. Ahogy Zoli kívánta, úgy nem tudta viszonozni az érzéseit. A reménytől se akarta megfosztani, annál már kedvesebb volt számára. Időre volt szüksége, hogy tisztába jöhessen magával, s gyötrődött, mit tegyen, mit mondjon. Közben megfeledkezett arról, hogy a hallgatás beleegyezést jelent. Zoli pedig már nem volt bátortalan tizenkilenc éves. Egy pillanat alatt a karjaiba ölelte, s az ajkához hajolt.
Eszter nem fogadta el a csókot. Elfordította arcát, s erővel menekült a karjaiból. Zoli pár lépés után beérte, elkapta a karját, s erélyesen maga felé fordította.
- Felelj őszintén, miért utasítottad vissza a csókom? – kérdezte elfúló hangon
Eszter szemében megcsillantak a könnyek.
- Nem akartalak megbántani. De az előbb mondtam, még nagyon bizonytalanok az érzéseim.
- Biztos, hogy csak ezért? Nem azért, mert iszonyodsz tőlem?
Eszter átmosolygott a könnyein.
- Most nagy csacsiságot mondtál!
Zoli fellélegzett, s merészen magához ölelte.
- Édes, kicsi édes, de feladod nekem a leckét! – sóhajtotta örömről-gondról árulkodó hangon.
Eszter most finoman bontakozott ki a karjaiból, s kérőn nézett az arcába.
- Szeretnék nyugodt lenni a közeledben. Szeretnék rád figyelni. Arra, amit mondasz, s nem arra, hogy éppen mire készülsz. Ezért kérlek, a csókkal addig ne próbálkozz, míg ennyi bizonytalanság van bennem. Megteszed a kedvemért, megígéred?
Zoli arca most fáradtnak tűnt, hangja szomorú volt.
- Nem ígérem meg. Vártam erre a szerelemre. Rád vártam, édes! Amíg nem akarod a csókom, nyugodtan fordítsd el az arcod.
Eszter szíve összeszorult szomorúsága láttán. Belátta, nincs joga meggyötörni. Megpróbálta higgadtan átgondolni az érzéseit. Kezdettől vonzódik Zolihoz. Nem bánná, ha beleszeretne, de akkor miért menekül, mikor nincs is hova, nincs is kihez.
A keserű gondolat pontot tett a vívódás végére. Feltámadt határozottsággal gondolta, Barnával való találkozás emlékén, s a csalódás okozta rossz érzésen nagyon gyorsan túl kell tennie magát, mert különben végleg rögeszméjévé válik, s közben hagyja elmenni maga mellett a szerelmet. Zolihoz lélekben is oda kell fordulnia, mert őszintének érzi a közeledését. Nem csak szavai, minden mozdulata, legkisebb rezdülése is arról árulkodik, hogy valóban fontos lett számára. Talán éppen Zoli az, aki elhozza majd a remélt boldogságot. Nem szabad elüldöznie maga mellől folytonos visszautasítással, túlzó tartózkodással.
Csendesen felelt.
- Nem bántalak meg többet azzal, hogy elfordítom az arcom. Csak arra kérlek, egyelőre ne a számra add a csókot. Talán hamarosan eljön az a pillanat, mikor már nem kérlek rá. Komolyan szeretném, hogy így legyen!
- Édes, kicsi édes!- súgta Zoli lázasan, s átkarolta a vállát.
Mivel a történtek után melegében csókkal nem próbálkozhatott, haját csókolta meg, mégis úgy dörömbölt a szíve, hogy Eszter is meghallotta, s igyekezett ki mielőbb a karja alól. Óvatosan lelökte a táskáját a padról, hogy lehajolhasson érte. Zoli megelőzte, s mikor átadta, szemében, szája körül újra ott volt a csibész mosoly.
- Te kis boszorkány, mit találsz még ki?!... Ahogy látom, folyton résen kell majd lennem, egy pillanatra sem vehetem le rólad a szemem!- mondta élvezettel a hangjában.
Eszter tiltakozón nevetett.
-Ne nézz így rám, akkor nem tudom elmondani, amit szeretnék!… Azt mondod, fontos lettem.
- Nagyon fontos. Mindennél, és mindenkinél fontosabb.
- Ha így érzed, meg kell kérdeznem, nem feledkeztél meg arról, hogy pár nap múlva elutazunk? Arról sem, hogy Ácsfa ide nagyon messze van?
Zoli elővette tréfálkozó kedvét.
- Azt mondod, hogy csak pár nap a világ ?! Akkor sutba a fontolgatással, használjuk ki minden percét!- kiáltotta hévvel, s a derékszíja csatjához kapott, mint aki komolyan gondolja.
Eszter sikított, s nevetve futásnak eredt. Zoli ugrott. Körbefutottak néhány padot, bokrot, s fát, míg Zolinak sikerült elkapni az egyiknél, s magához szorította.
- Ne félj, csak bolondoztam! – mondta még mindig nevetve, aztán elkomolyodva folytatta - Semmiről sem feledkeztem meg. Hogy is tehetném, hiszen te vagy már az életem?!... A napokban beadom az áthelyezési kérelmem a tóvári kapitányságra. Ha nem vesznek át, akkor ott helyben más megoldást keresek. Reményeim szerint két hónapon belül mindenképpen ott leszek a közeledben. Karácsonykor együtt jöhetünk rokonlátogatásra. Legszebb álmom válna valóra, ha akkor már házasként jöhetnénk. Esztikém, ugye van egy picike reményem, ugye, édes ?
Eszter nem felelt mindjárt. Helyette haragudott magára. Alig pár perce határozta el, hogy erős akarattal úrrá lesz a gyötrő emléken, most mégsem tudta kikerülni a szívet szorító gondolatot : mintha Barna esdeklő könyörgését hallotta volna.
Komolyan kezdte nyugtalanítani, mert Barna emléke erősebbnek bizonyult az akaratánál. Ez nem maradhat így. Kontrolláltabban kell gondolkodnia. Most is. Zoli ölelést, csókot érdemelne a szerelmét bizonyító elhatározásért. Még nem tudja megtenni. Akkor adjon legalább valamennyi reményt, amit szívből adhat, gondolta boldogtalanul, s mozdult hozzá.
- Ó, te!- mondta elmosolyodva, olyan kedvesen, amennyire csak tudta, s Zoli vállához hajtotta gyengéden a fejét.
X/19
Ebben az órában Mari is feledhetetlen élményt élt át. Nagyanyjának köszönhette. Először fordult elő, hogy kettesben, s hosszabban beszélgettek. Más napokon nagyszülei ilyentájt már nyugovóra tértek, ez kivételes alkalom volt. Nagyapja úgy belemerült a sakkozásba Terike unokájával, hogy megfeledkezett az időről. Nagyanyja kihasználta az alkalmat, s Marit bevitte magával a hálószobájukba.
Terike már elkészült az ágyazással, s sietve magukra hagyta őket. Nagyanyja az egyik szekrény valahányadik polcának belső rejtekéből elővett egy selyempapírba csomagolt, fakó rózsaszín szalaggal átkötött csomagocskát, kibontotta a kerek, csipketerítős asztalkán. A selyempapírból előkerült egy régi divatú desszertes doboz, masszív volt, időtálló, bájos virágkoszorú, s elszórt virágok színes képei díszítették a doboz tetejét, s oldalát.
Nagyanyja elfogódott hangon szólalt meg.
- Valikám dobozkája. Leány korában ebben gyűjtött néhány emléket. Csak apróságokat. Képeslapokat, amit a rokonoktól, vagy barátnőktől kapott, s más e féléket. Féltőn őriztem sok éven át. Szívem mélyén mindig reméltem, hogy egyszer eljön a nap, mikor a kezedbe adhatom. Ezen kívül semmi sem maradt, amiről elmondhatod, hogy édesanyád kedves tárgya volt mindazzal, amit benne találsz.
Mari átvette. Nem szólt, csak nézte a kezében tartott dobozkát, s hangtalanul potyogni kezdtek a könnyei. Nagyanyja magához ölelte. Sokáig álltak így összeborulva. Együtt élték át a pillanat boldogító, s szívszorító érzését. Mikor kicsit túljutottak a megrendülésen, leültek az egyik ágy szélére, s sorra kiszedték a dobozka tartalmát. Mari minden egyes darabot megsimogatott, nagyanyja előtt nem kellett szégyellnie az érzéseit. Minden képeslapnak, kis szentképnek külön örült. Mikor a dobozka aljára értek, meglepetten kiáltott fel.
- Ó, de különös imakönyv! – mondta, s kezébe vette a kis szív alakú könyvecskét, melyen aranyozott lánc volt, mintha kistáska füle volna, s egy másik lánc, melynek végén pici ceruza volt.
Nagyanyja mosolygott.
- Nem imakönyv ez, unokám, hanem táncrend! – mondta aranyosan megsimítva Mari arcát, s mesélni kezdett a régi idők báljairól, ahova a lányok ilyen könyvecskéket vittek magukkal, ebbe írták be, hogy melyik táncot, kinek ígérték
Arról is mesélt, hogy egy-egy tekintélyesebb bálra külön táncrendet készítettek. Vali táncrendje a jogászbálra készült, ahova Pali hívta meg lánytestvéreit édesanyjuk kíséretében, mert akkor úgy illett.
Mari megtudta azt is, hogy szülei ezen a bálon ismerkedtek meg, vagy ahogy akkoriban mondták, ott mutatták be őket egymásnak. Szülei találkozása szerelem volt első látásra. Árulkodott róla a táncrend is. A könyvecskében minden tánc neve alatt lévő sorban, lehetett az keringő, polka, bármi más, édesapja neve szerepelt.
Nagyanyja könnyes nevetéssel mondta:
- Valikám mindig azt tette, amit a szíve diktált. Abban az időben nem illett mindjárt a megismerkedés után minden táncot a frissiben bemutatott fiatalembernek ígérni, de nem törődött az ilyesmivel. A többi fiatalembernek tudomásul kellett venni, hogy már betelt a táncrendje. Nem ellenőrizhették, nem nézhettek bele a könyvecskébe. A bál végére aztán nyílt titok lett, hogy miért telt be ez a táncrend olyan hamar.
Mari is könnyekkel nevetett. Így is öröm volt megélni ezeket az együtt töltött, meghitt perceket.
X/20
Lenkei házban eltöltött napok óta eltelt néhány hónap. Eszter élete alig változott, noha Bernát Zoli ígéretéhez híven, két hónap után valóban ott volt a közelében. Tóváron lakott albérletben. A járási kapitányság nem vette át, s otthagyta a rendőrséget. A tóvári Művelődési központban helyezkedett el. Kulturális programokat szervezett, s más effélét, mellette önvédelmi sportokat oktatott. Naponta járt ki Ácsfára. Olyankor nagy beszélgetéseket csaptak, tréfálkoztak, bolondoztak, s sokat nevettek. Voltak meghittebb óráik is, kettesben zenét hallgattak Eszter szobájában. Zoli szerette a nagyzenekarra írt műveket, élvezettel hallgatta a hangszerek játékát, elmélyült figyelmet igényelt. Ültükben átkarolta Esztert, s olykor a csókkal is próbálkozott abban a reményben, hátha éppen most jött el a régen várt pillanat. Eszter minden alkalommal csak az arcára fogadta a csókot, de kezét már nem vonta ki Zoli kezéből.
Gyakran voltak közös programjaik. Megnéztek minden színházi előadást, amit Zolinak sikerült levinni Tóvárra. Olykor Mari is velük tartott. Magukkal vitték Miska bácsihoz is, a nevezetes vendéglőbe. Zoli néhányszor meghívta őket vacsorázni. Mari először erősen tiltakozott, addig csak lakodalmak alkalmával fordult meg Miskánál. Később már szívesen ment. Miska bácsi szívmelengető harmonikajátéka őt is elvarázsolta. Eszter is élvezte ezeket az estéket. Zoli hamar összebarátkozott a vendéglőssel, s Miska sorra eljátszotta kedves nótáikat. Daloltak maguk is, s Zoli ilyenkor égő szemekkel nézte Esztert. Úgy tűnt, szerelmesebb, mint valaha.
Ennek ellenére egy ideje nem emlegette a házasságkötést. Oka volt. Úgy érezte, túlontúl messze vannak ahhoz, hogy tervezhessen. Hónapok óta mindent megtett, hogy szorosabbá válhasson a kapcsolatuk, Eszter közelebb engedje magához, de alig jutott előbbre. Kezdte elveszteni a türelmét. Mivel nyíltan nem éreztette, Eszter nem nyugtalankodott miatta. A maga érzései után úgy gondolta, jó úton haladnak ahhoz, hogy egy nap egész szívével, lelkével megszeresse Zolit. Hitt abban, hogy így lesz. Hajni is megerősítette benne. Azt mondta, Zolinál férfiasan vonzóbb, mégis gyengéden kedves társat álmodni sem tudna magának.
