A sors útjai
X/49
Zakatoló szívvel gondolt arra, ami köztük történt. Az első édes mozdulatok után jött az éles fájdalom. Nem tartott sokáig. Zoli férfiasságának nem mindennapi ereje pillanatok alatt elvitte a szobát betöltő sikolyig, ami egyben a kínzó fájdalom enyhülését is jelentette. Könnyekkel élte meg ezeket a perceket. Zoli vigasztaló csókok között mondta, nem lehetett kíméletesebb, azzal megnyújtotta volna szenvedését. Azon volt, hogy lehető legkisebb kínok árán segítse át az asszonyi létbe. Ahogy aztán túlcsorduló örömmel súgta: "Édes kicsi feleség vagy, az út célja, beteljesült álom."
„Az út célja, beteljesült álom. „
Számára is az lett. Lélekben mindenképpen. Azt a fajta érzéki örömöt, minek jöttét várta, nem élte át. Eljön majd annak is az ideje, biztosan eljön, gondolta reménykedőn, s jólesőn nyújtózott volna kicsit, ha teheti.
Kezdett nehezére esni a kényelmetlen testhelyzet. Mivel karjait nem tudta kivonni a ránehezedő karok alól, Zoli arca pedig egészen közel volt, nyelvével megérintette Zoli szája szélét gyengéden, simogatón.
A hétalvó felébredt rá, kinyitotta szemét.
- Jó reggelt, kicsi kincsem! – mondta súgva-bújva, s Eszter ajkához hajolt.
A csók után Eszter arra kérte, lazítson kicsit a szorításán, mert teljesen elgémberedett. Zoli bocsánatkérőn mozdult, leemelte róla karjait, s azzal a mozdulattal már fölé is fordult.
Tasi Bálint annak idején nagyon közel járt az igazsághoz, mikor Bernát Zolit azok közé a férfiak közé sorolta, akik elsősorban szexuális sóvárgásuk révén élik meg a szerelmet.
Valóban. Zoli nem Eszter kedves lényébe, becsülendő tulajdonságaiba szeretett bele, az csak elégedettséggel töltötte el, hanem megkapó nőiességébe. Illata, alakja formája, bőre bársonyossága, haja selyme, minden, ami nőiességével függött össze, addig nem ismert, mámorító vágyakozással töltötte el. Semmi túlzás sem volt abban, hogy kicsi kincsének nevezte. Számára kincs volt valóban, a tökéletes gyönyör forrása. A házasságkötés ennek folyamatos biztosítását jelentette, melyet a maga módján valódi örömmel élt meg. Nem gondolt arra, hogy boldog párkapcsolathoz ez kevés. Ahhoz megalapozottabb érzelem kell. Olyan, melyben egész lényével párja felé fordul, nem csak színleg, hogy kedvében járjon, hanem valóságosan is. S, mely törődéssel, odafigyeléssel párosul a mindennapokban, hogy kapcsolatuk akkor is szép maradjon, ha a múló évek könyörtelenül magukkal viszik a fiatalság megkapó bájait.
Voltaire írta :
„ És vallani kell, éjjel ráborulva, a drága tárgynak, kit szívünk imád, és, ha felébredtél, folytatni újra, s, álmodban is gondolni rá tovább.”
X/50
A kisváros eltemette nagytiszteletű tanítóját. Lenkei tanító úr nyugdíjazása óta eltelt húsz esztendő, de mindvégig generációk szeretett tanító bácsija maradt. Nagyszülők együtt búcsúztatták gyerekeikkel, s már felnőtt unokáikkal.
Temetés után Mariék a nagymamát, Gizit, s Margitkát hazavitték kocsival. Eszterék nem mentek velük. Bernát Géza kimérten magukhoz rendelte őket. Gézáékkal tartott a Várhegyi család is.
Úgy tűnt, megint valamiféle családi számonkérésre készülnek, erre utalt Zoli apjának magatartása, s a többiek viselkedése. Gitát, s Kismagdit kivéve mindenki szótlanul komor volt, amit nem lehetett egyértelműen magyarázni a temetéssel járó szomorúsággal.
A család nagyobbik része gyalog járta meg a temetőt, így indultak Zoli apjáékhoz is valamennyire rendezett sorokban. Eszterék a két lánnyal kicsit lemaradtak. Zoli átfogta Eszter vállát, lassan ballagtak, közben a lányok kihasználták az alkalmat, s mindketten panaszkodtak az otthoni állapotokra. Közben arról sem hallgattak, hogy a friss gyászban megkötött házasság napi téma mindkét családban. Eszterék lettek a szégyenfa, nyakukba akasztottak, felróttak nekik minden vélt rossz tulajdonságot. Indulattal hajtogatták, mindketten fegyelmezetlenek, felháborítón megsértik az íratlan szabályokat, vagy amit Lenke szívesen hangoztatott, s Lili igyekvőn egyetértett anyjával, miszerint Eszter, s Zoli esetében igaz a mondás - megtalálta zsák a foltját.
Mari hiába kérte, hogy a temetés napján ne legyen háború, mégiscsak háborúskodás lesz, mert Zoli ezek után szemernyi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy szótlanul fogadja a várható " ledorongolást.".
Így is történt. Bernáték antik bútorokkal berendezett, elegáns ebédlőjében ült össze az „ítélőszék”, ahogy Zoli mondta bosszankodón. Amint Bernát, Lenke, s Várhegyi Kori bácsi egymás szavába vágva, felháborodott hangon elkezdték mondandójukat a fiatal házasok elfogadhatatlan viselkedéséről, Zoli akkorát ütött a jobb sorsra érdemes asztalra, hogy közepén a tekintélyes herendi tál ugrott egyet a levegőbe.
- Elég legyen! Hogy jöttök ehhez, mikor pontosan tudjátok, hogy kényszerhelyzetben voltunk!- mondta dörgő hangon.
- Viselkedj, fiam! - kiáltott rá apja, s ezzel a hangerővel folytatta.- Alapot adtatok rá, mert okkal-joggal elvártuk volna, hogy türelmesen várjatok néhány hónapot. Helyette felelőtlen kamaszok módjára, semmivel sem törődve, rohantatok összeházasodni. Én a te korodban már tudtam, hogy mivel tartozom a családomnak!
Zoli nem titkolt bánattal nézett apjára.
- Az én koromban tudtad, apám ?! Az lehet, hogy az én koromban tudtad, de tíz esztendő múlva viszont már nem, mikor egyik napról a másikra ránk csaptad az ajtót, mert egy húsz évvel fiatalabb, alig tizennyolc éves lány elcsavarta a fejed, vagy nem így volt?!... Kori bácsi is jobban tenné, ha felelősségről szóló kiselőadása helyett mélyen hallgat, és magába néz, vagy felelős magatartás volt anno, hogy Emőke felkutatására egy lépést sem tettek, noha nem találták meg holtan a ház romjai alatt?! Ergo, a tragikus véget ért testvér gyermekét mostoha sorsára hagyták... A drága Lenke néni is csúfosan megbukott felelősségtudatból, mikor engedte, hogy éretlen, s felelőtlen lánya szétrobbantson egy gyermekes családot. Sőt, mi több! Még elő is segítette. Előzékenyen elvonult a másfél szobás kis lakásból, hogy ne zavarjon, ha a jól szituált tisztiorvos felugrik valami fontos, hivatalos ügyben pár napja a hivatalában tébláboló lányhoz. Nincs ember, aki elhiszi, hogy nem látott át a szitán!... Ezzel szemben mi mit tettünk? Az esküvőnk napján, mire hosszú hónapokat vártunk, gyászunkból következően csendben, hivatalosan összeházasodtunk. Ennyi. Az egyházi esküvőt hol, s mikor tartjuk majd, és kit hívunk meg rá, ezek után még meggondoljuk!
Szavait mozdulatlan csend követte. Csak Gita mutatta titkom a bátyjának, hogy elismerése. Eszter észrevette, s kicsit elmosolyodott. Zoli e nélkül is elvarázsolta. Eddig is tudta, hogy bátor, de ehhez másféle hozzáállás kellett. Gitától hallotta, hogy Zoli évekig mindent eltűrt apjáéknál, egyszer sem tette szóvá, vagy utasította vissza Lenke rosszindulatú megnyilvánulásait. Most az asztalra ütött. Értük. Érte. Közelebb bújt hozzá, s Zoli magához fogta.
Bernát Géza megköszörülte a torkát.
- Lili, fiam! Hozzatok valami üdítőt, mert kiszáradtunk valamennyien. Három óra a napon. Az a sok ének, és beszéd. De szép volt a temetés, ha lehet egy temetést szépnek nevezni.- mondta úgy, mintha előtte semmi sem történt volna.
Bernát Gézának nem volt szokása fiamnak nevezni a feleségét. Most tette először. Mintha így neheztelt volna a hajdani, éretlen fruskára, aki miatt elhagyta első feleségét, és kisfiát. Főképpen a fiát. Ezt a derék, férfivá érett, talpraesett fiút, aki jogosan olvasta fejére bűnét. Pedig, ha tudná, hogy Gita lányát leszámítva, hányszor megbánta már azt a régi lépést. Ahogy nem tett észrevételt fia utóbb mondott szavaira, úgy erről sem beszélt se akkor, se később. Hallgatott, ahogy az öregedő férj hallgat a jóval fiatalabb, elkényeztetett, igényes feleség mellett. Akinek ráadásul ott van az éles nyelvű, halatlanul pénzéhes, s esze ment ötleteiről nevezetes anyja is, s lassan húsz esztendeje valóságos koloncként nehezedik az életére.
X/51
Eszterék a Lenkei házban töltötték a nap hátralévő részét, majd az éjszakát is. Nagymamához csak néhány pillanatra mehettek be. Már aludt. A temetés után az orvos újra nyugtató injekcióval altatta, hogy szeretett társa halála után, valamiképpen túlélje a temetése tudatát is.
Eszter lehajolt, s harmat csókot lehelt a paplanon nyugvó, ezer ránctól barázdált kezére. Nem maradhattak a szobában tovább, nagymama paplanon pihenő keze, gyengeségében a legkisebb zajra, mozgásra is megrándult. Szívszorító volt arra gondolni, talán most látja élve utoljára.
Szombat volt, éppen egy héttel voltak házasságkötésük után. Vasárnap reggel korán akartak indulni. Zolinak délutántól kikerülhetetlen elfoglaltsága volt a tóvári Művelődési házban. Vidéki együttes adott koncertet, ott kellett lennie, a zenészek elhelyezése körüli teendőket intézi, majd néhányadmagával felügyelni a rendre. Éjfél után fog hazavetődni, ahogy az elmúlt héten szinte mindennap, mert mindig volt valami rendezvényféle, vagy önvédelmi tanfolyam, ami a munkahelyén marasztalta.
Eszter nehezen élte meg az elmúlt napok esti várakozásait. Sokszor megfordult a fejében, hogy az sincs, akinek panaszkodhatna. Most megtehette. Zoli valami miatt visszaugrott apjáékhoz. Várható volt hamar. Így anyjáéknak sietve számolt be az elmúlt hétről. Azért mindkettőjüknek, mert András kezdte azt képzelni, hogy Marihoz nőtt, s hiába vártak arra, hogy kis időre magukra hagyja őket, noha Mari finoman figyelmeztette, amit nem vett, vagy nem akart észrevenni. Mari sóhajtva vette tudomásul.
A temetés előtt nem tudott beszélni a lányával, most először lehettek volna kettesben, mióta Eszter elvesztette ártatlanságát, ahogy magában gondolta. Nem kíváncsiskodni akart, intim részleteket hallani, csupán aggódó anya volt. Az elmúlt héten gyakran jártak gondolatai a lánya körül, hogy élte meg a házasélet kezdetét, nem adódott-e olyan gondja, mivel csak hozzá mehetett volna. S, boldog-e igazán, mert valamiképpen megülte lelkét Ica, s Erzsi okoskodó meglátása Isten figyelmeztetéséről, nagyapja hirtelen halála, s lánya házasságkötése közti összefüggésről.
Megértőbben nézik Nógrádi András ragaszkodását, ha helyzetében jobban belegondolnak. Míg ácsfai otthonukban térült-fordult, Marit magához ölelhette, megcsókolhatta szíve s kedve szerint, a Lenkei házban a rokonok, vagy Terike jelenléte miatt ezt napközben nem tehette meg, s valósággal szenvedett miatta. Eszter előtt nem volt ilyen gátlás benne, feleségét most is magához vonta ültükben. Közben olyan várakozón nézett Eszterre, mintha tulajdon apja volna, s jogot formálhatna arra, hogy mindenről tudjon, ami az eltelt napok alatt történt.
Eszter is beletörődőn sóhajtott, s hozzáfogott mondandójához.
- Először is, nagyon hiányoztok otthonról!- mondta kedves panaszosan
Mariék halkan elnevették magukat. András kedélyesen mondta mindjárt az okát is.
-Na, ha ez a legnagyobb gondod, kislány, akkor hiba egy sem! Édesanyád feleslegesen nyugtalankodott.
Mari másképpen gondolta, s elkomolyodott. Újra hatalmába kerítette a rossz érzés, mert nem jó az, ha mézesheteikben hiányolja őket, mikor örülnie kellene távollétüknek. Kutató tekintettel nézett lánya arcába, s vallatón kérdezte:
- Valami nincsen rendben, ugye?
- Csak annyi, hogy Zoli mindennap éjféltájban jön haza. Megvárom, bármilyen fáradt vagyok, hátha kér vacsorát. Ő persze örül, hogy ébren talál. De jöttéig én csak ténfergek az üres lakásban. Az égvilágon semmihez sincs kedvem. Nincs türelmem olvasni, vagy egymagamban televíziózni. Nagyon rossz érzés.
András elemében volt, kicsit megszorongatta Marit, miközben felelt helyette.
- De aztán annál nagyobb az öröm, hogy otthon van, és összebújhattok végre! Igazam van, Marikám?!
Mari gondolatban csípőre tette a kezét. Nehezen szokta meg, hogy Andrásnak mindenről „az a bizonyos dolog” jut az eszébe, most különösen nehezményezte. Nyugtalanítóbbnak látta a helyzetet, mint addig gondolta. Ismerte a lányát. Kiskorától egy percig sem látta unatkozni. Mikor parány volt, akkor sem. Bármit adott a kezébe, órákig eljátszadozott vele. Amint nagyobbacska lett, a könyveket bújta. Erről a szokásáról sohasem tett le. Többet mondott el ezzel, mintha órákon át panaszkodott volna. Már biztos volt benne, hogy baj van. S, aligha az, hogy Zoli mindig későn ér haza. Kell ott lenni még valami másnak is. Kicsit megbökte Andrást, hogy vegye már komolyabban a dolgot, s maga egészen elkomolyodva mondta:
- De hiszen előtte is tudtad, kislányom, hogy sokszor megesik majd vele a munkája miatt. Délelőtt ráér, kora délután is inkább, míg az estéi gyakran foglaltak.
- De most már minden áldott estéje foglalt!- felelte Eszter belső lázongással, s kedvetlenül folytatta- Egyébként, már a délelőttjei sem szabadok. Reggel hamarabb elmegy, mint én az iskolába. A tóvári bútorboltban vállalt teherautós házhoz szállítást. Onnan rohan időre a Művelődési házba, megtartani az aktuális önvédelmi tanfolyamot. Szinte percre beosztotta a napját. Míg éjfélig várok rá, gyakran töprengek azon, régebben sokszor kijött estefelé is, s nálunk maradt órákra. Ha akkor megoldhatta, most miért nem teheti.
- Megkérdezted már tőle?
- Többször is, de mindig ugyanaz a válasz: minden munkát el kell vállalnia, amiért fizetnek, mert hamarosan esedékes a tóvári lakás harmadik részlete, és még nincs együtt a pénz.
Mariék összenéztek, de most nem volt nevető kedvük. Már András is látta, hogy valami nincs rendben. Eszter karácsonykor olyan összeget kapott, amibe a tóvári lakás összesen kerül, hitelt sem kell felvenniük, akkor hol itt a gond, nem értette, s megszólalt.
- Zoli nem tud a betétkönyvről? Hogy lehet az?
- Már hogyne tudna!- mondta Eszter úgy, mint akit sért a feltételezés, pedig csak a keserűség emelte meg a hangját- Csak éppen hallani sem akar arról, hogy hozzányúljunk. Fejébe vette, hogy saját erejéből, két keze munkájából hozza össze a lakást.
- No, ez magában derék! Igen derék, de felesleges törődés. Meg kell értetni vele, hogy azt a pénzt éppen lakásra kaptad. Kaptátok. Hagyja abba a hajtást, és legyen veled többet. Most annak van itt az ideje.
Eszter keserűen nevetett.
- Hogy lehet megértetni az olyan idealistával, kinek fixa ideája, hogy a fiának csak a maga verejtékéből teremthet otthont ?!
Mariék megint összenéztek, most kis mosoly ült szájuk szögletén.
- Na, akkor csak dolgozzon!- mondta András teljes meggyőződéssel, mintha jóváhagyására vártak volna, s mint akiben bujkál a kisördög, hozzátette még - A lakásért is, meg a fiáért is! Mert, ahogy sejtem, az utóbbival semmi gond, igaz - e?!
Eszter elpirult, s anyjára nézett segélykérőn. Mari halvány mosollyal csóválta a fejét, s játékosan összeborzolta András haját, majd szelíd kézzel megsimította Eszter arcát.
- Ebbe bele kell nyugodni, kislányom, mert annyira szép dolog. Meg nem is tart tovább néhány hónapnál, ahogy gondolom. Aztán majd többet lesztek együtt.
Beszélgetésüknek Zoli érkezése vetett véget. Papírzacskót szorongatott a kezében, s tartalmát Eszter ölébe öntötte. Apró gumijátékok voltak. Leguggolt Eszter elé, sorra bemutatta a kis játékokat, melyeket anyja valamiképpen megőrzött, s apjához került. Úgy csillogott közben a szeme, hogy azt már mondania sem kellett, hogy kinek szánta.
X/52
Gizi éjszakára is ott maradt a szülői házban. Marival, Terikével felváltva őrizték a nagymamát Mariék megérkezése óta. Ha kellett, Andrást is igénybe vehették, anélkül is sokszor felkelt Marival együtt, hogy könnyebben viselje a virrasztást.
Vacsora után Gizivel, s anyjáékkal egy ideig beszélgettek még az ebédlőben. Anyjáék aztán elmentek lefeküdni, éjfélkor Mari váltotta Terikét. Az ápolónőt igyekeztek valamennyire mentesíteni az éjszakai ébrenléttől, mivel nappal el kellett látnia a háztartást.
Gizinek elmondták a családi „ítélőszékkel” kapcsolatos kellemetlen érzéseiket. Zoli kedvelte Gizit, s maga fogott bele. Gizi is mesélt. Meglepő dolgot mondott el Lenkéékkel kapcsolatosan, ami egyszerre volt komikus, s a maga módján tragikus, ahogy minden az, ha elképesztő emberi önzésről, s annak buktatóiról szól.
Történt ugyanis, hogy Lenke úgy döntött, férjhez megy harmadszor is. Fiatalon elhunyt Lenkei Palit követően idősebb úr volt a második férje, aki után a másfél szobás lakás maradt. Amint Lili férjhez ment Bernáthoz, s megvették az elegáns, nagy lakást a gyógyszertár felett, Lenke hozzájuk költözött, mivel gyermeklánya nem értett a háztartáshoz. A másfél szobás lakását kiadta albérlőnek. Majd az évek során hallani sem akart arról, hogy visszamenjen a saját lakásába.
A harmadik férjjelölt egy körzeti orvos volt, tizenkét esztendővel fiatalabb, elvált férfi. Családjának otthagyott mindent, s meglehetősen rossz passzban volt, mikor Lenkénél albérlő lett. Hetvenedik évéhez közeledő nőnek megtetszett, s elhatározta, hogy férjül veszi. Azzal tisztában volt, hogy terve sikeréhez nagyobb csáberő kell, mint jó-maga, vagy a másfél szobás lakás. Egy zöldövezeti, kétszintes, luxuskivitelű villa sokat nyomhatott volna a latba. Furfangos tervet ötlött ki. Régi vágya szerint, Margitka eltitkoltnak vélt vagyonát akarta felhasználni hozzá. Margitka könnyebben kinyissa a pénztárcáját, s a dolognak is jó hangzása legyen, Gita nevére írják majd az ingatlant, oda is költözhet, ha férjhez megy.
Ami Gitával kapcsolatos volt, abba részletesen beavatta Lilit, s meghirdette a másfél szobás lakását. Furfangos terve szerint az árára szükség volt a megszerzendő ingatlan foglalójához. Az orvosnak keresett addig egy luxus albérletet, s nagyvonalúan magára vállalta a költségeket. Néhány hónapon belül sikerült eladnia a lakást, abban az időben jó áron, négyszázezer forintot kapott érte, mivel a város közepén, frekventált helyen volt. Megtalálta a megfelelő ingatlant is. Borsos árat kértek érte, de az ilyesmi annak nem számít, aki más pénztárcájával akar fizetni.
